2014. szeptember 14., vasárnap

23. Nekem ez nem megy

Csóközön!♥

Kis csúszással, de itt is van a 23. fejezet. Sajnos a zsúfolt, borzalmasan hosszú hetem nem tette lehetővé, hogy a rész idejében megérkezzen, de ez az én hibám. Nem jól osztottam be az időmet.
Mondanám, hogy nem lesz többet ilyen, és ezentúl péntekenként jönnek a részek, de sajnos előfordul, hogy legközelebb is csúszik a fejezet. Mindenesetre igyekszem, hogy időben olvasható legyen a következő rész.

Köszönöm szépen a pipákat, a visszajelzéseket és a 13800+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket! 

Jó olvasást kívánok a 23. fejezethez!:)

Puszi,
Raina

23. Nekem ez nem megy
A kezdeti meglepettségemet düh váltotta fel, ahogy Castiel vidám, kissé gúnyos, szürke tekintetébe néztem, s látszólag pontosan ezt a reakciót várta tőlem. Nem emlékeztem, hogy a nap folyamán bármikor is beszéltem volna vele üzeneten keresztül, az sms-ek között nem láttam, hogy írta volna, este ő is jön, és ez némiképp felforgatta a viszonylag nyugodt napomat. Éreztem én, hogy valami történni fog, ó, de a fene sem gondolta volna, hogy éppen Castiel el lesz az, aki mindent a feje tetejére állít majd!
– Láttam Face-n, hogy buli lesz, gondoltam, eljövök. – Lazán nekidőlt az ajtófélfának. – Nem bánod, ugye?
Összefontam magam előtt a karjaimat, s nem törődöm stílusban válaszoltam, s bíztam benne, hogy kívülről nem látszott, mennyire gyorsan ver a szívem, és hogy a tenyerem már izzadt.
– Ja, most már megkérdezed, mi? – felnevettem. – Castiel, ha írtál volna, és azt válaszolom, ne gyere, akkor is itt lennél, és szarnál arra, mit mondok, szóval…
Még szélesebb lett az-az idióta vigyor az arcán, amit legszívesebben letöröltem volna.
– Igaz-igaz. Hát, akkor bemehetek, ugye?
Eddig nem mertem alaposabban végignézni rajta, csak a szemeire koncentráltam, na, meg arra, hogy teljesen érzelemmentes legyen az arcom, most viszont végigfuttattam rajta a tekintetem, és majdnem – tényleg csak majdnem – az ajkamba haraptam. Elképesztően jól nézett ki, vörös hajának a felét hátratűzte, néhány rövid tincs azonban visszahullott a szemébe. A rocker külső most is megmaradt, fekete, a térdénél szakadt nadrágba bújt, sötétvörös felsőjét pedig a kedvenc bandájának emblémája díszítette. Ezt csak onnét tudtam, mert ott voltam, mikor két éve megvette; egyébként nem rajongok túlzottan a rockzenéért. Mikor felismertem a póló fölé felvett bőrdzsekit, éreztem, hogy a szemem alatt megrándul egy izom, ugyanis azt még Deborah-tól kapta, mielőtt a lány lelépett volna. Azóta nem láttam rajta.
Vihogásra lettem figyelmes, mire döbbenten elnéztem a srác válla felett, aztán kérdőn felvontam a szemöldököm, s visszapillantottam Castielre, akinek arcán még mindig a jól megszokott féloldalas vigyor ült.
– Látom, rajongókat is hoztál.
Két tizennégy éves lány álldogált mögötte, vagy még az is lehet, hogy fiatalabbak voltak az említett kornál. Ezt kislányos arcukból és alacsony termetükből következtettem, hiába voltak úgy felöltözve, mintha most léptek volna ki egy sztriptíz bárból. Elég feltűnőek voltak platinaszőke hajúkkal, élénkpiros rúzsukkal és több kilónyi vakolattal az arcukon (egek, ezeknek meg mégis hol vannak a szüleik?!), de korántsem voltak olyan csinosak, mint mondjuk én.
Ahogy néztem őket, rögtön rájöttem, hogy már spiccesen érkeztek, és hirtelen úgy éreztem, egész este a nyakukban kell lógnom, hogy kikapkodjam a kezükből az alkohol tartalmú italokat és vízzel itassam őket. Azért, röhejes, hogy pont én mondom ezt, nem?
– Ja, tegnap óta a nyomomban vannak, alig lehetett őket levakarni, mondom, akkor már elhozom őket ide is. – Castiel ellökte magát az ajtófélfától és egy lépést tett felém. – Szóval, bemehetünk?
Félreálltam, s beengedtem őket. A két lány, mintha csak otthon érezné magát, rögtön a konyha felé rohant, gyanítom azért, hogy italt vegyenek magukhoz. Dawn a lépcső aljáról figyelte az eseményeket, majd sóhajtva megindult utánuk, ezzel magamra hagyva Castiellel. A srác a zsebébe csúsztatta a kezét, és mosolyogva nézett le rám. Dühösen álltam a tekintetét.
– Neked teljesen elment az eszed?! – mordultam rá.
– Tessék? – Mintha kissé megdöbbent volna, a szája széle is megrándult, de a vigyor továbbra is ott maradt az arcán, s ez még jobban feldühített. Biztosra vettem, hogy szándékosan csinálja ezt.
– Idehozol két kislányt részegen?! És ha a szülők keresik őket? Erre nem gondoltál? – Gonosz mosolyra húzódott a szám. – Hoppácska, csak nem rákaptunk a pedofília ízére, Castiel?
Castiel arcáról végre lehervadt az-az ostoba vigyor, vele együtt pedig a jókedve is eltűnt. Elsötétült szemekkel nézett rám.
– Remélem ezt viccnek szántad! – Kirázott a hideg mély hangjától. – Különben meg, nem annyira fiatalok. Gólyák az Amorisban, szóval egy szavad sem lehet, Delacroix. Vagy te már elfelejtetted, mi milyenek voltunk elsős gimnazistaként?
Elpirultam, mikor emlékek rohamoztak meg. Castielnek teljesen igaza volt. Mit számít néhány spicces gólya? Mi sokkal rosszabbak voltunk az ő korukban…
– Azért vigyázz rájuk! – figyelmeztettem, majd hagytam, hogy csatlakozzon a hangosan vihogó rajongóihoz, miközben próbáltam megszabadulni a bensőmet égető érzéstől. – És nem ér őket megfektetni a vendégszobában! – kiabáltam utána.
Nevetve fordult vissza.
– Ugyan, mégis hova gondolsz? Úriember vagyok, ha nőkről van szó!
A szemeimet forgattam. – Ugyan, kérlek! Egyébként meg két gólyát nem nevezhetsz nőnek!
Furcsa fény villant a tekintetében, miközben végigmért, majd újra a szemeimbe nézett.
– Nem, tényleg nem. – Castiel tett egy lépést a konyha felé, pont akkor, mikor újabb vendég kopogott az egyébként még mindig nyitott ajtón. – Később még beszélünk, Delacroix!
Figyeltem, ahogy eltűnik a konyhában, majd felsóhajtottam, s megfordultam, hogy megnézhessem, ki zavarta meg a csevegésünket.
– Jézusom – nyögtem fel, ahogy felismertem a srácot a Starbucksból. – Már csak te hiányoztál!
Kissé talán bunkó voltam, vagy legalábbis a csávó eléggé magára vette a dolgot, ugyanis rögtön elkomorult, és még a tekintetét is elkapta rólam – fogadni mernék, egész eddig a hátsómat stírölte, elvégre háttal álltam neki, és ez a ruha eléggé kihangsúlyozta a fenekem.
Egyébként nem nézett ki rosszul, de Castielnek a nyomába sem ért. Fekete haját gondosan belőtte, de a hajzselé talán már túl sok volt. Fehér nadrág volt rajta, ami szorosnak tűnt, nagyon szorosnak, de jól állt rajta, a csíkos, világos ing viszont borzalmas volt, arról nem is beszélve, hogy a mellkasa közepéig ki volt gombolva, itt-ott pedig kikandikált néhány szőrszál. Ha a pofija nem lenne olyan helyes, tuti hazaküldtem volna, de mivel nem terveztem vele hosszútávra, úgy döntöttem, maradhat. Egyelőre.
– Milyen kedves… – horkantott fel. – Akár el is mehetek…
– Jaj, ne, ne, ne, ne! – kaptam a keze után, mikor elindult kifelé. – Én… Izé, ne haragudj, nem úgy értettem! Csak nem számítottam, hogy ma te is és… ő is itt lesztek. Hogy találtál meg?
A srác alaposan végigmért, és mielőtt újra a szemembe nézett volna, megnyalta az száját.
– Nem nehéz megtalálni olyasvalakit ebben a kisvárosban, akit mindenki ismer.
Felnevettem, s berángattam a házba, ezúttal azonban becsuktam az ajtót is. Kínos csend telepedett közünk, s csak álltunk a másikkal szemben. Oké, elég sok pasival volt már dolgom, de olyan, hogy ne beszélgettünk volna… Nem emlékszem, hogy ilyen bármikor is előfordult.
– Gyere, bemutatlak a többieknek!
Igazából annyira kellemetlenül éreztem magam a társaságában, hogy le akartam passzolni valakinek, aki majd beszélget vele. A két gólyát már akkor elbűvölte a srác, mikor belépett a konyhába, s már csak azt vettem észre, hogy a nyakában lógnak. Vicces, de a két csaj magamra emlékeztetett, viszont egészen biztos voltam benne, hogy egy-két év múlva még nálam is botrányosabban fognak majd viselkedni – lehetséges ez egyáltalán?
Ők hárman rettentően unalmas csevegésbe kezdtek, amit mi kénytelen voltunk végighallgatni Dawnnal és Castiellel, viszont megtudtam, hogy a srác neve Damien, huszonnégy éves, van egy tizennyolc éves öccse (igen, erre már én is felkaptam a fejem), ő is a Sweet Amorisba járt (az öccse nem, ő Párizsban gimnazista). Utána cukrásznak tanult, de valójában még nem sikerült elhelyezkednie, a Starbucks csak amolyan ideiglenes állás, amíg nem talál jobbat.
Tíz perc után kénytelen voltam felbontani az egyik whiskys üveget, s mindhármunknak töltöttem az italból, később pedig a nappaliban ültünk és csendben hallgattuk a zenét, amíg a két gólya és Damien marhaságokról beszélgettek a konyhában.
Fél óra múlva kezdtek özönleni a vendégek, s rettenetesen rövid idő alatt megtelt a lakás a barátainkkal. Többen jöttek, mint amennyire számítottam, féltem, hogy nem lesz elég a pia (amit egyébként én is csak úgy döntöttem magamba). Aztán szerencsére megérkezett a felmentő sereg Rosa, Leigh és Alexy képében, akik bőven hoztak magukkal mindenféle finomságot, amit a vendégsereg iszogathat az éjszaka folyamán. A kis csapattal együtt a konyhában kötöttem ki, később pedig két évfolyamtársunk, Lola és Anastasia is csatlakozott hozzánk, rengeteget nevettünk, beszélgettünk, közben pedig ittunk – főleg én. Alexy idióta vicceket mesélt, amin szétröhögtük a fejünket, de ha józanok lettünk volna, egészen biztos, hogy nem tartanánk őket viccesnek. És valószínűleg Alexy sem mesélne nekünk ilyeneket.
– Tudod, rohadtul nem fair Alexy, hogy a pasikhoz vonzódsz! – mondtam lassan és hangosan ejtve ki minden egyes szót. Néha bele-belesültem némelyik kimondásába, a sok alkoholtól ugyanis képtelen voltam normálisan beszélni, a nyelvem folyamatosan összeakadt. – Jó fej vagy, helyes, meg minden, és…
– Hogy jöttél rá, hogy meleg vagy? – kérdezte Lola, belém fojtva a szavakat. Csúnyán néztem rá, de ő ezt nem láthatta, mivel pont belekortyolt az italába.
Alexy rövid ideig gondolkozott.
– Nem tudom elmagyarázni.
Felhorkantottam.
– Ne már! – közelebb léptem hozzá. – Csak tudod, hogy mikor történt és hogyan. Csókolóztál már lánnyal, nem igaz? – Alexy bólintott. – És? Milyen volt?
Újabb hallgatás, ami ezúttal sem tartott pár másodpercnél tovább.
– Semmilyen, Avery! Nem éreztem semmit.
A számhoz emeltem a poharam.
– Biztosan rossz lánnyal próbálkoztál. – Beleittam a boros kólámba (ami inkább bor volt, kólát alig öntöttem bele), majd leraktam a pultra az italt. – Csókolj meg! – Öt döbbent szempár meredt rám, aztán Alexy megrázta a fejét. – Jaj, ne vedd már annyira komolyan! Csak kíváncsi vagyok, milyen. Na, gyerünk!
A srác felsóhajtott és közelebb lépett hozzám. Ha nem ittam volna ennyit, fel sem hoztam volna ezt a témát, elvégre úgy szerettem Alexyt, ahogy volt, de nem tudtam normálisan gondolkozni. Az alkohol teljesen átvette az agyam és a testem felett az irányítást.
Néhány centi választotta csak el az ajkainkat, amikor hirtelen visszarántotta a fejét.
– Ne haragudj, Avery, képtelen vagyok rá! – megvonta a vállát. – Nem vonzódok a lányokhoz.
Tettetett sértődöttséggel vettem magamhoz újra a poharam, odaléptem Alexyhez, és szomorú arcot vágva kezdtem el böködni a mellkasát, kicsit nagyobb mozdulatokkal, mint szerettem volna.
– Most törted le elég csúnyán az egómat! – mondtam neki, mire felnevetett és átölelt. Én sem tudtam elfojtani a mosolyom.
Egy húzásra megittam az italomat, majd a kiürült poharat egy laza csuklómozdulattal a hátam mögé dobtam. Halk koppanással ért földet, a hangját a dübörgő zene is tompította. Felemeltem az egyik kezem, s dülöngélve indultam a nappali felé.
– Csá, lúzerek, mentem bulizni! – vetettem oda a nevető társaságnak a vállam felett.
A nappaliban csatlakoztam két sráchoz, akiket általános óta ismerek, elvégre nyolc évig osztálytársaim voltak. Velük táncoltam majd’ egy órán keresztül, mikor az egyikük felvetette a karaoke ötletét. Én persze annyira részeg voltam már, hogy egyből belegyeztem, pedig annyira jó hangom azért nincsen. De kit érdekel, bulizunk vagy nem? Nem az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat?
Rajtam kívül még négyen álltak be énekelni, három fiú, Nick, Dorian és Kevin, és egy lány, Juliette. Egyikünk sem vette komolyan a dolgot, a srácok azonban nagyobb poénként fogták fel, mint Juliette és én. Nick egy Justin Bieber számot választott, mire a fél vendégsereg hurrogni kezdett, de ő azért végigénekelte. Dorian a pop királyát akarta utánozni, több-kevesebb sikerrel, Kevin pedig még az asztalról is leesett, miközben Lady Gagát parodizálta. Mindenki nevetett rajtuk, páran pedig annyira élvezték a műsort, hogy ráadást követeltek a fiúktól, akik kacagva meghajoltak, s félreálltak, átadva ezzel az ideiglenes színpadot nekünk, lányoknak. Juliette kezdett, a választása Miley Cyrustól a Can’t be tamed volt, amivel hatalmas sikert aratott pasi vendégeink körében. Amikor én következtem, magabiztosan álltam fel az asztalra, ám kissé meginogtam. Veszélyes volt magas sarkú cipőben, részegen egy aprócska asztalon mutatványozni, ezért a cipellőimet le is rúgtam magamról, s ezért kaptam is néhány „ez az bébi, vetkőzz csak” típusú beszólást néhány sráctól. Úgy döntöttem, egy kevésbé népszerű, viszont annál jobb számot választok, így amikor a zene felcsendült, vidáman vágtam bele az egyik kedvenc Leighton Meester számomba, a Somebody to love-ba. Éneklés közben vadul táncoltam az asztalon, a ruhám alja néha fel-felcsúszott, na, nem mintha zavart volna. Rettenetesen élveztem azt a három percet, s mikor a zene véget ért, kelletlenül álltam le én is. A nappaliban álldogálók mind ujjongni kezdtek, én pedig, mint aki jól végezte a dolgát, hatalmas vigyorral az arcomon meghajoltam.
– Thank you! – kiabáltam bele a mikrofonba erős francia akcentussal, s lepattantam az asztalról.
Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ha ez egy verseny lett volna, egész biztosan én nyertem volna. Mert ha valaki, akkor Avery Delacroix aztán tudja, hogyan adjon elő valamit borzalmas hanggal és remek tánctudással úgy, hogy azt a közönség is élvezze. A kis előadásom után rengetegen jöttek oda hozzám, az este hátralévő részében velük beszélgettem, táncoltam és ittam, utóbbit talán már kissé túlzásba is vittem, hisz nem is emlékeztem arra, miket beszélek, vagy éppenséggel melyik srácnak ráztam a fenekem. Azt viszont pontosan tudtam, hogy remekül éreztem magam.
Fogalmam sincs hány óra telhetett el, mikor a cipőimet a kezemben szorongatva levágódtam a kanapéra Dawn és Eric mellé, akiket az éjszaka folyamán nem láttam még táncolni, csak egy félreeső sarokban beszélgetni. Figyeltem őket és még csak egy csók sem csattant el közöttünk! Részegen számomra ez felháborító volt, amit meg is jegyeztem, mire Eric is és Dawn is teljesen elpirult.
– Nem azért vagytok itt, hogy szórakozzatok? – mondtam nekik, túlüvöltve a zenét. – Órák óta csak ültök, az italok sem fogynak. Hahó, ez egy buli. Legalább táncoljatok!
Dawn mérgesen húzta össze a szemöldökét.
– Részegen elviselhetetlen vagy!
Megrántottam a vállam és a számhoz emeltem a poharam, de Dawn kikapta a kezemből és rám szólt, hogy ne igyak többet.
– Ki vagy te, hogy megmondd, mit csináljak?! – mordultam rá. – Ha inni akarok, inni fogok!
– Ugyanezt én is mondhatnám, Avery! – Arca kipirult dühében. – Ha beszélgetni akarok valakivel, akkor beszélgetni is fogok! És ebbe neked rohadtul nincs beleszólásod!
Meglepetten meredtünk egymásra, és csak akkor döbbentünk rá, hogy veszekszünk. Régebben ez nem volt túl ritka közöttünk, amikor Dawn és a családja ideköltözött, sokat rivalizáltunk egymással, elvégre mindketten népszerűek akartunk lenni, és úgy gondoltuk, ez csak akkor lehetséges, ha a másik eltűnik a képből. Aztán fél év után rájöttünk, hogy elég sok közös van bennünk és legjobb barátnők lettünk. Azóta ritkán veszekedtünk csak, de mindig is bűntudatom volt utána. Ahogyan most is.
Felsóhajtottam és megöleltem Dawnt.
– Ne haragudj, drágám! – mondtam neki. – Igazad van, részegen bunkó vagyok.
Felnevetett.
– Én nem így fogalmaztam, de örülök, hogy rájöttél! Szent a béke?
Mosolyogva bólintottam, aztán elnéztem a konyha irányába, amit rögtön megbántam. Castiel az ajtóban álldogált egy vörös hajú lánnyal, és innen nézve remekül érezték magukat. A csaj Castiel fürtjeivel játszadozott, a fiú pedig valamit a lány fülébe súgott, aki erre vihogni kezdett. Elkaptam róluk a tekintetem, kivettem a poharam Dawn kezéből és gyorsan megittam. Hirtelen pattantam fel, nem foglalkozva azzal, hogy szédelgek, s a még mindig vadul táncoló tömeg felé vetettem magam, hogy megkeressem Damient. Hallottam, hogy Dawn utánam kiabál, de ez egy cseppet sem érdekelt.
– Hé, szia! – köszöntem Damiennek bájos hangon, mosollyal az arcomon. – Fent hagytam valamit Dawn szobájába, segítenél lehozni?
Damien tekintetéből ítélve egészen biztos, hogy rájött, mi az eredeti célom vele, mindenesetre felajánlotta a segítségét. Belé karoltam, s a lépcső felé húztam. Amikor elhaladtunk Castiel mellett, szorosabban simultam hozzá Damienhez, és átdobtam a hajam a vállam felett. Az emeletről még visszapillantottam, s elégedetten vettem tudomásul, hogy Castiel majd’ megpukkadt, hogy mással lát.
Nem Dawn szobájának az ajtaját nyitottam ki, hanem a vendégszobáét, ami szerencsére üres volt. Damien zsebre vágott kézzel, vigyorral az arcán lépett be a nem túl nagy helyiségbe, én pedig követtem őt. Elfordítottam a zárban a kulcsot, s rávetettem magam a srácra. Ezúttal tényleg megcsókoltam őt, nem úgy, mint a Starbucksban. A kezei pillanatok alatt megtalálták a ruhám szegélyét és egy pillanat alatt lerántotta rólam a sötétlila csodát, s a sarokba hajította. Ügyesen gomboltam ki az ingét, majd meg is szabadítottam tőle, s az ágyra löktem Damient, ott folytattuk a csókolózást, miközben egymás testét simogattuk. Nem éreztem jól magam, egyfolytában Castielen kattogott az agyam, s mikor Damien kicsatolta a fekete csipkés melltartómat, megszólalt bennem a vészjelző, s rögtön felpattantam. A gyors mozdulattól megfordult körülöttem a szoba, s a gyomrom is émelyegni kezdett.
– Ne haragudj, Damien, nekem ez nem megy…
Visszadőltem az ágyra, de ügyeltem arra, hogy pár centi azért elválasszon a sráctól. Ilyen még sosem történt velem. Részeg vagyok, az isten szerelmére, nem szabadna gondolkoznom!
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Damien halkan, néhány pernyi csönd után.
A hasamra fordultam és a párnába fúrtam az arcom, úgy motyogtam el egy nemet.
– Köze van a vöröshöz? – erőltette tovább a témát, mire felmordultam.
– Mondom, hogy nem akarok róla beszélni!
Damien felsóhajtott, s már csak azt éreztem, hogy megemelkedik alattam az ágy. Kíváncsian emeltem meg a fejem, s ijedten néztem, ahogy visszaveszi magára az inget. Gyorsan felültem.
– Ne menj ki! – szóltam rá. – Kérlek, ha most lemész, mindenki tudni fogja, hogy mi történt. Várj még egy kicsit, oké?
Habozott. Nem túl sokáig, de habozott, és ez valamiért nagyon nem tetszett. Begombolta a felsőjét és leült a földre, a lehető legtávolabb tőlem. Amikor végignéztem magamon, csak akkor jöttem rá, miért a hideg parkettára telepedett le. Még mindig csak fehérneműben voltam, ráadásul a melltartóm eléggé lecsúszott, túl sokat mutatott belőlem. Megigazítottam, s be is csatoltam.
– Ideadod a ruhám?
Úgy dobta felém, hogy közben rám sem nézett, de láttam rajta, mennyire zavarban van, és ez megmosolyogtatott.
– Az exed? – kérdezte váratlanul.
Értetlenül néztem rá.
– Ki? Castiel? – Vadul ráztam a fejem. – Istenem, dehogy! Az egyik haverom, csak… Eléggé bonyolult a kapcsolatunk egy… ideje.
Damien bólintott, jelezve, hogy érti.
– Szerintem bejössz neki, és ahogy elnézlek, számodra sem közömbös a srác. – Nem tagadom, eléggé meglepett, amit mondott.
Lehajtottam a fejem.
– Te ezt nem érted, Damien. Castiel nem olyan pasi, akivel csak úgy összejöhetek. Ez… komplikált.
Felsóhajtott.
– Igen, már rájöttem, hogy semmi sem olyan egyszerű, ha rólad van szó.
Damien jobb emberismerő, mint azt először gondoltam. Legalábbis, ez jött le a beszélgetésünk során. Amíg odafent dekkoltunk a vendégszobában, rengeteg mindenről csevegtünk, és eléggé megkedveltem a srácot. Persze, barát volt, semmi több. Valószínűleg, ha újra megpróbáltuk volna, ugyanúgy leállítottam volna.
Mire leértünk, a vendégsereg már szépen feloszlott. Olyan jól éreztem magam az éjjel, hogy észre sem vettem az idő múlását, pedig az óra szerint már hajlani fél négy volt. Már csak néhány ember maradt odalent, akik Dawnnak és Ericnek segítettek pakolni. Kikísértem Damient, miután számot cseréltünk, s a nappaliba siettem, hogy beszéljek a legjobb barátnőmmel.
– Hé, Dawn! Nem láttad Castielt?
Dawn rám nézett, a homloka ráncokba szaladt.
– Körülbelül öt perce lépett le három csajjal. – A szavai felértek egy pofonnal. – Miért?
Dawn arcát látva egészen biztos, hogy nem sikerült lepleznem a csalódottságom.
– Beszélni akartam vele, de most már mindegy – felsóhajtottam. – Várj, segítek!
Megfogtam a kezében lévő szemeteszsákot, s belesöpörtem az asztalon heverő szemetet. Közben végig magamon éreztem a tekintetét, de igyekeztem nem foglalkozni vele.
Annyira hülye vagyok, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy megbeszélem Castiellel a dolgokat. Hogy hihettem, hogy bármi is lehet köztünk? Még ha én érzek is valamit Castiel iránt, egészen biztos, hogy a srácnak nem kellenék.
Elmorzsoltam néhány könnycseppet, de úgy éreztem, túl gyenge vagyok ahhoz, hogy erősnek mutassam magam. A régi sebeim újra felszakadtak, s a szívem millió darabra törött szét. Megint.

6 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik. Végre kezdnek a dolgok igazán beindulni. Csak így tovább. :)

    VálaszTörlés
  2. Imadom ezt a blogot;) csak annyit szeretnek kerni, hogy egy hosszabak legyenek a reszek. Persze csak ha van idod:) Es persze nem parancsolgatni szeretnek meg semmi, csak mindig 5-10 oldadlasak a reszek mas blogokba. De persze igy is tokeletes ez a blog:3 (bocs az ekezetek miatt, tabletrol nehezebb irni:I) De amugy 10/10 a blogod<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tanulás mellett sajnos nem készülnék el a hosszabb fejezetekkel. Általában törekszem arra, hogy egy rész 6-7-8 oldalas legyen, nyáron sikerült is. Most, érettségire készülés mellett örülök, hogy ha végzek 4-5 oldallal. :)

      Törlés
  3. Végre! Egy kis ráébredés! Igazán nagyszerűre sikeredett! Tetszik, remélem marad is minden ebben a fázisba, és kedvenc főhősnőm nem esik vissza abba a szakaszba, hogy ismét tagadjon... :D

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés