2017. szeptember 9., szombat

53. Küzdeni fogok érted

Csóközön♥

Először is, szörnyen sajnálom, hogy megint nem tudtam magam tartani ahhoz, amit ígértem. Már nem is keresek mentségeket, de tényleg, nagyon-nagyon sajnálom. Egyszerűen csak béna vagyok, és képtelen vagyok rendszerezni a saját életem. ^^"
Most új sulit kezdtem, szóval nem merek semmit ígérni nektek, majd lesz, ami lesz, mindenesetre, igyekezni fogok, hogy mihamarabb tudjátok olvasni a folytatást (ami egyébként már készülőben van.:)) Na, de nem is húzom az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi, 
Raina


Bepánikoltam. Méghozzá nagyon. Charles pillantása a lehető legrosszabbat váltotta ki belőlem, és az a vágyakozás, amit legutóbb is éreztem, most ismét felütötte a fejét bennem, ráadásul most mintha rosszabb lett volna, mint a legutolsó találkozásunk alkalmával. Azonnal bűntudatom támadt, hiszen nekem ott volt Castiel, akit tényleg szerettem, és egyszerűen nem lett volna szabad így reagálnom Charlesra, bármennyire is jóképű. Igyekeztem minél hamarabb elkapni róla a tekintetem, s tudomást sem venni róla, de mintha teljesen lefagytam volna, képtelen voltam mozdulni. Mereven figyeltem, ahogy a fiú lassan megindult a kis társaságunk felé, hatalmas mosollyal az arcán, és egek, menten elájulok! A gödröcskék a pofiján most még aranyosabbnak tűntek, mint eddig bármikor.
Egy pillanat alatt leizzadtam, s idegesen helyeztem a súlyt egyik lábamról a másikra. Halványan érzékeltem csak, hogy Lucy fojtott hangon visongat mögöttem, Alice pedig nem értette, mi folyik körülötte, állandóan csak azt kérdezgette: minden rendben?
Nos, bár fogalmam sem volt arról, hogy nekem szegezte-e ezt a kérdést, vagy pedig a mögöttem ugráló lánynak, legszívesebben elordítottam volna magam, hogy nem, semmi nincs rendben, csakhogy kiadjam magamból a hirtelen jött idegességet. Ide-oda tekintgetve próbáltam menekülő utat keresni, de mivel nem ismertem ezt az iskolát, valószínűleg hamar eltévednék. Ráadásul jobb a lányok mellett maradni, hiszen nekem gőzöm sincs arról, hol lesz óránk, és elég ciki lenne már az első nap elkésni.
Így hát kénytelen voltam megvárni, hogy Charles ideérjen. Ez a néhány másodperc hirtelen egy örökkévalóságnak tűnt, de legalább volt elég időm arra, hogy gondolatban jól megdorgáljam magam, amiért így reagálok a srácra, majd egy aprócska mosolyt erőltettem az arcomra.
– Nocsak, kit látnak szemeim! – vigyorodik el, ahogy mellénk ér. – Nem gondoltam volna, hogy átjelentkezel ide.
Összefontam magam előtt a karjaimat.
– Nos, tekintve, hogy álmaim iskolájáról van szó… – sóhajtottam fel –, hülye lettem volna nem kihasználni a lehetőséget, ha már így az ölembe pottyant.
Charles mosolya szinte már a füléig ért, ahogy engem nézett, én pedig elég kényelmetlenül kezdtem érezni magam.
– Igazán szerencsés vagy, Avery – mondta, miközben a zsebébe csúsztatta a kezét. – Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy itt tanulhasson. Nézz csak körül, milyen kevesen vagyunk!
Egy pillanatra elkaptam róla a tekintetem; valóban nagyon kevesen mászkáltak az aulában és a folyosókon, de eddig azt hittem, ez azért van, mert már mindenki az osztályteremben üldögél. De ahogy jobban belegondoltam, lehet, hogy Charlesnak igaza van, és tényleg kevesen tanulnak ebben az iskolában. A kollégium furcsán kicsinek tűnt az otthonihoz képest, pedig a Sweet Amoris sem volt egy nagy iskola. Lehet, hogy ide tényleg csak a legjobbak jutnak be? De akkor én mégis mit keresek itt?
– Nem gondolnám, hogy a szerencsén múlott volna… – jegyeztem meg halkan, miközben visszapillantottam a fiúra. Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni. – Örülök, hogy találkoztunk, Charles… Még biztosan összefutunk! – Vagy nem. Remélhetőleg.
A lányok felé fordultam, s csak reménykedni tudtam, hogy nem látják a szememben a kétségbeesést és azt, mennyire szeretnék elmenekülni innen. Alice nagyokat pislogva nézett hol rám, hol pedig Charlesra, Lucy tekintetében pedig mintha csalódottság csillogott volna, amit nem egészen értettem.
– Mehetünk? – kérdeztem halkan, s máris tettem egy lépést abba az irányba, amerre az osztálytermek lehettek.
A két lány egy gyors pillantást váltott, majd elmosolyodva böktek a fejükkel az egyik folyosó irányába, én pedig nagyot sóhajtva igyekeztem messzebbre kerülni Charlestól. A heves szívverésem hál’ isten csillapodott már valamelyest, de még mindig nem tudtam magam túltenni magam azon, hogy ennyire vonzódom hozzá. Az érzéseim halálra rémítettek, attól féltem, hogy valami meggondolatlant teszek majd az ittlétem alatt, amivel megbánthatom Castielt is. Nem akartam őt elveszíteni, főleg nem Charles miatt, aki elég problémát hozott már korábban az életünkbe. Egyszerűen csak nem akartam, hogy a koncertes este újra megismétlődjön…
De bármennyire is szerettem volna távol tartani magam Charlestól, nagyon úgy tűnt, hogy a fiúnak esze ágában sincs kerülni engem. Alig tettünk meg néhány métert az osztályteremig, máris megéreztem a csuklóm körül hosszú ujjait, és egy határozott mozdulattal húzott maga felé. Egy apró, alig hallható sikoly hagyta el a szám, s értetlenül bámultam fel a fiú csodálatosan csillogó kék szemeibe.
– Ami azt illeti, beszélni szerettem volna veled – mosolyodott el.
Kirántottam a kezem a szorításából, majd végigsimítottam a ruhámon, noha egy gyűrődés sem volt rajt.
– Én viszont nem szeretnék veled beszélni, Charles – mondtam határozottan. – Köszönöm, amit értem tettél, noha kértelek, hogy ne tedd el. Az, hogy itt vagyok, nem jelenti azt, hogy veled szeretném tölteni az időmet, egyszerűen csak tanulni akarok, mindenféle dráma nélkül… Ha most megbocsájtasz, órára mennék!
Nem akartam megvárni a válaszát, hiszen a szemem sarkából láttam, hogy egyre többen pillantanak felénk a folyosón tartózkodók közül, akik között természetesen Jace is ott volt. Kihúztam magam, s így sétáltam vissza a döbbenten álló lányokhoz, majd rájuk mosolyogtam.
– Szóval, melyik lesz a mi termünk? – Próbáltam vidámnak tűnni, annak ellenére, hogy belül majd’ felrobbantam.
Lucy gyorsan végigfuttatta rajtam a tekintetét, néhány másodperccel később pedig megvonta a vállát.
– Végül is, érthető, csinos vagy…
– Tessék? – kérdeztem értetlenül.
Alice nagy levegőt vett, és fejével abba az irányba bökött, ahol Jace álldogált a falnak dőlve, majd elindult arra. Ismét éreztem a pánik első jeleit. Nem akartam, hogy Jace az osztálytársam legyen, Charleshoz hasonlóan őt is el akartam kerülni, hiszen tudtam, hogy csak a bajt hoznák rám. Ráadásul még mindig ő volt az első számú gyanúsítottam, s ha kiderülne, hogy ő próbált meg eltenni láb alól, nos… Fogalmam sincs, mit tettem volna. A lényeg, hogy Jace volt az utolsó személy, akit jelen pillanatban osztálytársamnak akartam tudni.
– Valahogy nem lep meg, hogy máris rámozdultál – fintorgott a fiú, ahogy a közelébe értünk, s megvetően nézett végig rajtam.
– Azt hiszem, nem ártana elmenned szemészetre – fontam össze magam előtt a karjaimat. – Nem mozdultam rá senkire. Charles csak egy ismerősöm, akitől az égvilágon semmit sem akarok, de még ha be is próbálkoztam volna nála, neked, drágám, semmi közöd nem lenne hozzá.
Lucy hangosan felszisszent mögöttem, Alice pedig úgy döntött, nem kíváncsi a mi kis szócsatánkra, ezért gyorsan bemenekült a terembe. Arra számítottam, Lucy is követi majd őt, ehelyett azonban földbe gyökerezett lábbal, kissé tátott szájjal várta a folytatást.
– Nem akarsz tőle semmit? Pont Charlestól? – pillantott rám hitetlenkedve. – Ne haragudj, de ezt nem akarom elhinni…
– Akkor ne hidd el – rántottam meg a vállam. – Az egyetlen dolog, amire most vágyom, az, hogy nyugodtan leérettségizzek, mint ahogy azt tegnap is elmondtam neked. Nincs szükségem drámára, szóval kérlek, ha mást nem tudsz, mint csak belém kötni, hozzám se szólj, rendben?
Jace csak a szemét forgatta, majd ellökte magát a faltól és lassan bement az osztályba. Nagy levegőt vettem, és Lucy felé fordultam, akinek arcán tucatnyi ránc jelent meg, és kissé ellenségesen méregetett.
– Pontosan milyen kapcsolatban is állsz a srácokkal? – Gyanakvóan tette fel a kérdést, és még szorosabban markolta a táskája pántját.
– Bonyolult és lényegtelen – fújtam ki a levegőt, és követettem Jace-t a terembe.
Szinte mindvégig magamon éreztem a fiú pillantását, meg még néhány lányét, akik éppen Alice-szel társalogtak a tanári asztal körül. Ám amikor észrevettek, hirtelen elhallgattak, s inkább a helyükre sétáltak, tudomást sem véve a jelenlétemről. Elhúztam a szám. Ennyit a problémamentes iskolakezdésről és a beilleszkedésről.
Bár úgy tűnt, most már nem lát szívesen a társaságában, mégis Alice mellé telepedtem le, hiszen még a kollégiumban említette, hogy lehetek a padtársa. Egy szót sem szólt, mikor leültem mellé, ám a székét szorosan a fal mellé húzta, megnövelve a közöttünk lévő távolságot.
Hirtelen szúrni kezdett az orrom, s nagyokat kellett pislognom, nehogy elsírjam magam. Nem fogok hazudni, szarul esett, hogy máris mindenki ellenem fordult Jace és Charles miatt, még azelőtt, hogy megismerhettek volna. Vajon ekkora bűn, hogy már ismerem őket korábbról? Vagy a riválist látják bennem mindannyian? Mégis hogy fogom így túlélni az itt töltött időt? Meg fogok halni a barátaim nélkül…
Legszívesebben a legközelebbi mosdóba rohantam volna felhívni Dawnt, hogy kiönthessem neki a lelkem, de mielőtt a telefonomhoz nyúlhattam volna, megszólalt a csengő, s mindenki leült a helyére. Én csak meredtem előre, szomorúan bámulva a pad tetejét, még csak azt sem vettem észre, mikor lépett be a középkorú nő a terembe, csak a szék lábainak csikorgására lettem figyelmes. Mikor láttam, hogy Alice feláll, lassan én is felegyenesedtem, s továbbra is leszegett fejjel vártam, hogy a heti felelős közölje a tanárnővel, mindenki itt van, s még egy új diák is érkezett.
Éreztem, ahogy mindenki rám összpontosít, a tucatnyi perzselő tekintet szinte lyukat égetett minden egyes porcikámba. A tanárnő karamellszín szemei is rám villantak, s szélesen elmosolyodott, miközben intett, hogy helyet foglalhatunk.
– Üdvözöllek a Jeanjeaquet-ben! – A tábla elé mutatott. – Kijönnél, kérlek, és bemutatkoznál az osztálynak?
Hatalmasat nyeltem. Határozottan nem volt kedvem hülyét csinálni magamból, és látva a többiek óra előtti viselkedését, nem gondolnám, hogy jó döntés lenne kiállni mindenki elé. Szerettem volna elkerülni az esetleges beszólásokat.
– Azt hiszem, tanárnő, ez csak felesleges időhúzás lenne – szólalt meg Jace az utolsó padok egyikéből. – Szerintem mindannyian ismerjük Avery-t.
A fiú szavait kuncogás és néhány jókedvű „hú” követte. Lassan fordultam hátra, a tekintetem szinte azonnal találkozott Jace pillantásával. Próbáltam olyan csúnyán nézni rá, ahogy az csak kitelt tőlem, de nem éppen azt a hatást értem el vele, amit szerettem volna. Jace gúnyosan elvigyorodott, s mint aki jól végezte a dolgát, összefont karokkal hátradőlt.
– Csend legyen! – szólt rájuk erélyesen a tanár, majd ismét felém fordult, vonásai kissé kisimultak, s maga felé intett. – Gyere csak, nem esznek embert!
Ebben erősen kételkedtem, de nem akartam leállni veszekedni. Egy hatalmas sóhaj kíséretében felálltam, s lassan a tanári asztal mellé sétáltam. Félve fordultam csak újdonsült osztálytársaim felé, de minden erőmmel azon voltam, hogy legyűrjem magamban az ijedtségem és az aggodalmam, elvégre én nem ilyen voltam. Nem szabadna hagynom, hogy Jace a padlóra küldjön; épp ideje, hogy a régi Avery visszatérjen. Még ha ezzel el is taszítok mindenkit magamtól, legalább a büszkeségem megmaradna.
– Sziasztok, Avery Delacroix vagyok, két hét múlva tizenhét – mutatkoztam be mosolyogva, majd egy kis szünetet tartottam, mielőtt folytattam volna. – Régi álmom vált valóra azzal, hogy itt lehetek, és már izgatottan várom, hogy belevethessem magam a tanulásba és a közös munkába.
Néhány lány az első sorokban suttogni kezdett, de a legkevésbé sem érdekelt. Hirtelen Ambert és a kis bandáját láttam bennük, és már most éreztem, hogy jó messziről el kell őket kerülnöm. Alice órakezdés előtt pont velük társalgott, szóval már nem voltam annyira biztos abban, hogy jó ötlet volt őt padtársnak választani, de most már mindegy.
Mikor végeztem a bemutatkozással, a tanárnő felé fordultam, hátha van valami kérdése, de csak mosolyogva bólintott egyet. Egy lépést tettem az asztalom felé, ekkor azonban újra felcsendült Jace irritáló hangja, én pedig kénytelen voltam megtorpanni.
– A hobbijaidat nem mondod el? – pillantott rám a fiú gunyorosan. – A pasizást, az állandó bulizást és piálást?
– Jace!
A józan eszem azt súgta, figyelmen kívül kellene hagynom Jace megjegyzését, de az az igazság, hogy bármennyit is változtam az elmúlt hónapok során, a lobbanékonyságom még mindig a régi volt. Összefontam magam előtt a kezem, és halványan elmosolyodtam.
– Örülnék, Jace, ha most már leszállnál rólam. Értem én, hogy dühös vagy, amiért dobtalak, de hé, nem az én hibám, hogy borzasztóan csókolsz és unalmas vagy! – vigyorogtam rá, s leültem a helyemre.
Néhány srác hangosan nevetni kezdett, a lányok többsége pedig döbbenten pillantott rám, el sem akarták hinni, amit az előbb mondtam. A tanárnő szúrós tekintettel méregetett engem, s Jace-t is, én pedig azonnal megbántam, hogy nem maradtam csendben. Azt hiszem, sikerült a lehető legrosszabbul indítanom nála.
– A problémáitokat legyetek szívesek a szünetben megbeszélni, négyszemközt – nézett ránk jelentőségteljesen. – Órák után pedig itt maradtok és kitakarítjátok az osztálytermeteket büntetésként.
Nagyszerű kezdés, mondhatom. Dühösen fújtattam egyet, majd mikor ténylegesen elkezdődött az óra, magam elé húztam a füzetem, s bőszen jegyzetelni kezdtem. Továbbra is éreztem magamon néhány pillantást, de igyekeztem ezeket figyelmen kívül hagyni, s a tanulásra koncentrálni, hiszen a bemutatkozásommal sikeresen elástam magam a tanár szemében, s ezt máshogy nem fogom tudni helyrehozni, mint azzal, hogy jó jegyeket fogok szerezni. Úgy döntöttem, egy kisangyal leszek az óráin, hogy minél hamarabb elfelejthesse ezt a kis incidenst, s közben csak reménykedni tudtam, hogy nem haragtartó a nő.
Áldásként értem meg, mikor végre kicsengettek. Miután megbizonyosodtam arról, hogy a következő óra is ebben a teremben lesz, azonnal megfogtam a telefonom, és még a tanárnő előtt kirohantam a teremből, s egy mosdó keresésére indultam. Szerencsére találtam is egyet a folyosó végén, ami ráadásul üres is volt, ezért gyorsan elbújtam az egyik fülkében, s már pötyögni is kezdtem az üzenetet Dawnnak. Hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne sírjam el magam, de úgy éreztem, máris megkönnyebbültem azzal, hogy kiírtam magamból minden aggodalmam. Szerencsére Dawn azonnal reagált is, s igyekezett tartani bennem a lelket, amiért kimondottan hálás voltam neki. Nem tudom, mit csinálnék, ha ő nem lenne…
A nap további része hasonlóan telt, leszámítva, hogy Jace hangját többet nem hallottam, és hál’ isten, még csak a tekintetem sem találkozott az övével. Alice többet nem jött a közelembe, leszámítva a tanórákat, de akkor is arrébb húzódott, felém sem nézett. Az osztálytársaim összesúgtak a hátam mögött, egyikük sem jött oda hozzám abban a pár szünetben, amit ténylegesen odabent töltöttem, és nem a mosdóban. Lucy néha váltott velem pár szót, bár gyanítom, csak azért tette, hogy ne érezzem magam annyira egyedül, mert egyébként sütött róla, hogy rohadtul nincs kedve velem társalogni.
Charles néha megkörnyékezte az osztálytermet, de sosem mentem ki hozzá; nem akartam, hogy az emberek ennél is jobban pletykáljanak vagy elítéljenek. Amíg nem csillapodnak le a dolgok, nem fogok nyilvánosan szóba elegyedni vele, hiszen azzal magamnak ártanék. Lehet, hogy rosszul indítottam az osztálytársaim előtt, de még mindig szerettem volna beilleszkedni, elvégre az elkövetkezendő másfél évet velük fogom tölteni, ráadásul néhányukkal még a kollégiumban is össze fogok futni.
Ebédszünetben eldöntöttem, hogy megpróbálom megbeszélni a dolgot Alice-szel és Lucy-val, így nem is haboztam sokáig, amint megpillantottam őket együtt az egyik asztalnál, fogtam magam és leültem melléjük. Ugyan húzták a szájukat, de nem érdekelt; azt akartam, hogy tudják, nem az vagyok, akinek gondolnak.
– Beszélgessünk! – mondtam ellentmondást nem tűrően, és beleharaptam a szendvicsembe.
Alice a szemét forgatta.
– Nem szívesen látunk az asztalunknál – válaszolt mogorván, felém se pillantva.
Lucy csendben majszolgatta az ebédjét, kifejezéstelen arccal. Csak remélni tudtam, hogy ő nem küld el időközben.
– Csak tisztázni akarom ezt a félreértést, Alice – sóhajtottam fel. – Tudom, hogy azt hiszitek, valami hatalmas ribanc vagyok, akin a fél ország végigment, de ez nem igaz.
A lány felvonta a szemöldökét.
– Valóban? – kérdezett vissza flegmán és lerakta a kanalát. – Akkor halljuk a történeted, Avery! Bizonyítsd be, hogy nem az a ribanc vagy, akinek gondolunk!
Egy pillanatra ökölbe szorult a kezem, és hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne kezdjek el azonnal hisztizni. Inkább nagy levegőt vettem, és mesélni kezdtem. A történetemre volt kíváncsi? Hát, megkapta. Részletesen elmondtam neki mindent: Mattet, akivel általános nyolcadikban kavartam, de megmaradtunk barátoknak; a kilencedikes iskolakezdést a kis csapatunkkal, amelyben egy szem fiú volt; hogy mennyire féltékeny voltam, mikor Debbie és Castiel randizni kezdtek; a karácsonyi affért Castiellel; a ribanc életmódom; a rövid és unalmas kapcsolatomat Jace-szel; a tüzet; a Charlesszal való találkozásom; a kapcsolatomat Castiellel… Szóval, tényleg nem hagytam ki semmit. A rövid ebédszünet alatt szinte a fél életemet elmeséltem nekik, és bár volt egy pillanat, amikor még én is egy ribancnak hittem magam, minden erőmmel azon voltam, hogy bebizonyítsam nekik, mennyit változtam. Mindebben sokat segített az, hogy Castiellel ilyen szoros a kapcsolatunk. Természetesen erről beszéltem a legtöbbet, és mit ne mondjak, hatalmas kő esett le a szívemről, mikor láttam, hogy Alice és Lucy vonásai is megenyhülnek. Talán ezek után hajlandóak lesznek nekem egy esélyt adni.
– Szóval Jace tényleg csak azért viselkedik így, mert beletiportál a lelkébe. – Alice halványan mosolyogva kavargatta a tányérján lévő ételt. – Végül is, érthető. Te vagy az első lány, aki dobta.
Halkan felnevettem.
– Igen, ezt valahogy sejtettem.
Lucy a vállamra hajtotta a fejét, és az asztalon lévő szalvétát kezdte piszkálni.
– Egészen biztos, hogy nem akarsz semmit Charlestól? – kérdezte reménykedve. – Mert tudod, nekem nagyon, úgy értem nagyon tetszik.
– Ne aggódj, Lucy, eszem ágában sincs kikezdeni vele – kuncogtam. – Jól néz ki, rendes meg minden, de én szeretem Castielt, és nem áll szándékomban szakítani vele.
A lány vigyorogva húzta ki magát, és szorosan megölelgetett.
– Akkor jó – mondta, majd lebiggyesztette a száját. – Ne haragudj a viselkedésünk miatt.
Szélesen elmosolyodtam.
– Semmi baj, én is így reagáltam volna… Hol lesz a következő óránk? – tettem fel a kérdést nagyokat pislogva.
Alice kuncogni kezdett.
– Mi mára végeztünk. Rád pedig még vár egy teremtakarítás, amiért órán kezdtétek sértegetni egymást Jace-szel. Mellesleg, Avery, remélem tisztában vagy vele, hogy mindezt az osztályfőnökünk előtt tetted.
Hangosan felnyögtem. Erről fogalmam sem volt. Ha ezt tudom, valószínűleg megpróbáltam volna visszafogni magam, és nem jelenetet rendezni – amit egyébként sem szabadott volna órán, de most, hogy tudom, hogy mindezt az osztályfőnök előtt tettem… Istenem, bár megnyílna alattam most a föld! Nem értem, hogy gondoltam ezt az egészet… Teljesen elment az eszem.
Még rövid ideig beszélgettünk, aztán úgy döntöttem, ideje elindulni. Valahogy nem hiányzik, hogy Jace a késésem miatt is cseszegessen. Ha most egyedül áll neki az osztályt takarítani, a hátralevő hónapokban egészen biztos azt hallgatom, mekkora egy beképzelt liba vagyok, aki még arra sem hajlandó, hogy egy tanár által kiosztott büntetést megcsináljon. A mai után simán kinézem belőle, hogy képes lenne ilyesmire.
Hatalmasat sóhajtottam, miközben a folyosón sétálgattam, keresve a termet. Nem volt nagy iskola, nekem mégis új volt, rengeteg ismeretlen dologgal, ami elvonta a figyelmem; például az a sok király tablókép, aminek még csak a közelébe sem érnek azok, amelyeket a Sweet Amoris falán láttam lógni. Éppen az egyik ilyennél álldogáltam, s leesett állal néztem, mennyi ismerős arc szerepel rajt, mikor megéreztem a derekam körül két erős kart, majd egy mellkast, ami szorosan a hátamhoz simult. Egy pillanatra teljesen lefagytam, reagálni sem bírtam. Amikor pedig megcsapott Charles illata… az agyam hirtelen felmondta a szolgálatot, és azt sem tudtam, mit csinálhatnék.
– Milyen volt az első napod? – kérdezte halkan, szinte már suttogva.
A kezeim megremegtek, a szám pedig teljesen kiszáradt. Egy hang a fejemben azt súgta, meneküljek, de nem voltam rá képes. Charles teljesen a hatása alá kerített.
– Említésre sem méltó – leheltem magam elé. – Elengednél, kérlek? Kényelmetlenül érzem magam, és nem akarom, hogy az emberek pletykáljanak.
Charles nevetve fejtette le rólam a kezeit, én pedig azonnal felé fordultam, félve, hogy nem leszek képes uralkodni magamon. Miért vágyom ennyire rá? Miért nem tudom elfelejteni azt az éjszakát, mikor nekem ott van Castiel? Lehet, hogy mégis csak akkora ribanc lennék, mint azt mindenki hiszi?
– Még most sem akarsz beszélgetni? – billentette oldalra a fejét, miközben elmosolyodott.
– Eltaláltad – sóhajtottam fel. – Mennem kell, büntetésből ki kell takarítanom az osztályt. Majd máskor beszélgetünk.
Mondanom sem kell, hiába indultam el, pár lépésnél tovább nem jutottam. Charles ismét megragadta a karom, s nem engedett. Amikor újra ránéztem, komolyan állta a tekintetem, szemeiben határozottság csillogott, ami egy pillanatra megrémisztett. Vajon miről akar annyira beszélgetni?
– Akkor legalább csak hallgass meg! – Egy fokkal hangosabban kezdett beszélni, s még a vak is megmondhatta volna, mennyire frusztrált. – Tudod, hiába próbálkoztam más lányokkal az első találkozásunk után, egyszerűen nem tudtalak kiverni a fejemből. Szinte minden hétvégémet azon a szórakozóhelyen töltöttem, hátha ismét felbukkansz… Annyira szerettelek volna újra látni, de te sosem jöttél. És már amikor feladtam volna, megláttalak a szüleim rendezvényén. Először nem is akartam hinni a szememnek, azt hittem, képzelődöm… – Kis szünetet tartott, én pedig döbbenten emésztgettem a szavait. – Tudod, hogy fájt, mikor közölted velem, hogy barátod van? – A fejét rázta. – Tiszteletben akartam ezt tartani, de a koncert után, mikor megláttam, hogy elmentek… tudtam, hogy jobbat érdemelsz nála. Ezért is beszéltem a nagyapámmal. El akartalak szakítani attól az idiótától, hogy lásd, én mennyivel többet tudnék nyújtani nála.
– Te teljesen megbolondultál – bukott ki belőlem. – Charles, én szeretem Castielt, és nem fogom ott hagyni csak azért, mert te valamilyen oknál fogva többet érzel irántam, mint szabadna.
Charles arcán egy apró félmosoly jelent meg.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani… De ne aggódj, Avery, küzdeni fogok érted. Mindig megkapom, amit szeretnék. És meglátod, a végén az enyém leszel.

Ezzel sarkon fordult, ott hagyva a folyosó közepén engem a döbbenetemmel, a sokkal, amit a szavai okoztak, és egyre csak erősödő méreggel a lelkemben. Mégis mi a fenét képzel magáról ez a srác?!

2 megjegyzés: