52. Új iskola, új szabályok

Csóközön!♥

Nos, ha jártatok az oldalon, akkor láthattátok, hogy pár napja levettem a Szünetről szóló bejegyzést, nem véletlenül: Raina ugyanis visszatért, nagyobb kedvvel, mint valaha :D Ennek örömére, pedig meg is hoztam az 52. fejezetet ^^

Nem akarok semmit elkiabálni egyelőre, de ha nagyon összekapom magam, és nem feledkezek meg a rész publikálásáról, akkor minden vasárnap olvashattok egy friss fejezetet. :) Persze, akármi közbejöhet, az életmódváltásom miatt a napom nagy részét elveszi a sütés, na, meg néha takarítanom is kell, és ez általában vasárnapra esik, szóval... Így fordulhatott elő pl ma is, hogy ilyen késői órában hozom ezt az 52. részecskét. Lehet, hogy a későbbiekben átszokok a reggeli közzétételre, még nem tudom. Majd kitapasztalom még, hiszen ez az egész sütögetős, csak magamra főzök dolog is új nekem.

Na, de uhh, sok a szöveg ._. Úgyhogy nem is tartalak fel titeket sokáig! 

Nagyon jó olvasást kívánok mindenkinek, és ezer hála a türelmetekért! Ti vagytok a legjobb olvasók a világon!♥

Ui: egy kis emlékeztető, mi is történt az előző részben: Elliot elvitte Averyt a kollégiumba, ahol ezentúl a hétköznapokat fogja tölteni, távol Castieltől, Dawntól és a családjától. Szegény lánynak még elrendezkedni sincs ideje, amikor feltűnik egy rég látott személy. Emlékeztek Jace-re? Tudjátok, a fiú, akivel Avery még az első fejezetek egyikében szakított.Sokan egyébként őt tartjátok a gyújtogatónak. Hamarosan kiderül, helyesen gondoltátok-e!;)

Puszi, 

Raina

Nem fogok hazudni, rendesen megijedtem, amikor szembe találtam magam Jace-szel. Nem szokásom félni emberektől, de az a tűzeset valamit akkor megváltoztatott bennem; arról nem is beszélve, hogy Jace volt az első számú gyanúsítottunk Castiellel. Rengetegszer átbeszéltük a dolgot éjszakánként, amikor nem tudtunk aludni, és mindig ugyanarra a következtetésre jutottunk: egyedül Jace-nek volt indítéka rám gyújtani a raktárt. Úgy értem, ki más tehette volna? Deborah lehet, hogy rosszindulatú, de erre még ő sem lenne képes. Dawnnal egyszer már összevesztem ez miatt, de eszembe sem jutna őt gyanúsítani. A volt pasijaim, nos… többnyire mindenki megértette, hogy nem vágyom komoly kapcsolatra, és a szakítás után rögtön el is tűntek a képből. Volt időszak, amikor Castielre gyanakodtam, de… miért mentett volna ki utána? Semmi sem volt logikus.

Viszont Jace… az a gyűlölet, ami akkor égett a szemeiben, mikor kirakott a buszmegállónál, és ez a gyilkos pillantás, amivel most méreget… Szinte biztos vagyok benne, hogy ő tette, ő akart aznap megölni. Istenem, most mit tegyek? Fel kellene hívnom Elliotot, hogy azonnal jöjjön vissza? Vagy szóljak inkább a rendőrségnek? Nem, mi van, ha rám támad és megfojt, mielőtt ideérnének? A recepcióshoz kellene odamennem, igen! Ő biztosan segít! Gyerünk, Avery, mozdulj már meg!

De a testem nem engedelmeskedett az agyamnak, csak álltam ott a lépcső alján, földbe gyökerezett lábakkal, arcomra pedig biztosan kiült a riadtság, amit akkor sem tudtam volna leplezni, ha az életem múlt volna rajt… Mármint, oké, az életem forog kockán, főleg, ha kiderül, valóban Jace akart megölni, de na… Értitek.

– Megváltoztál – jelentette ki egyszerűen, gyűlölettel teli hangon. – Nem fecsegsz annyit.

Mert mégis mit mondhattam volna? Tartsd meg a tisztes távolságot tőlem, különben rád hívom a zsarukat? Akármi is történt akkor a raktárnál, ez azért mégis csak túlzás. Vagy mégsem? Egek, mi van velem? Még a gondolataimat sem tudom összeszedni! Lehet, hogy nem is hoztam magammal telefont? Azonnal vissza kell mennem a szobámba, hogy szóljak Elliotnak, vigyen haza. Kizárt, hogy egy épületben tartózkodjak Jace-szel!

– Talán mert nincs mondandóm a számodra? – Beletelt egy kis időbe, míg az igazi Avery magához tért. Összefontam magam előtt a karjaimat, és próbáltam mérgesen nézni Jace-re. – Nem gondoltam volna, hogy pont itt fogok összefutni veled… Mit keresel itt?

Jace kérdőn emelte meg egyik szemöldökét.

– Tekintve, hogy régebb óta lakom ebben a kollégiumban, nekem lenne jogom feltenni ezt a kérdést, nem pedig neked…

Ezt nem hiszem… Oké, talán tévedtem. Kizárt dolog, hogy egy ilyen srác rám gyújtana egy egész raktárt.

– Jézus, hány éves vagy? Öt?– nevettem fel gúnyosan.

Jace elindult lefelé a lépcsőn, közben egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. Már kevésbé tűnt dühösnek, sőt, sokkal inkább mondanám kíváncsinak, bár ezt próbálta nem kimutatni. Mondanom sem kell, hogy nem járt sikerrel. Egy valami nem változott a szakításunk óta: a srác még mindig egy nyitott könyv volt, s minden, amit csak gondolt, kiült az arcára. Hm, így nem lesz nehéz kideríteni, hogy ő volt-e a gyújtogató, vagy sem…

Bár valamelyest megnyugodtam, mégis automatikusan hátráltam, mikor Jace közvetlenül mellém ért, a szemem sarkából pedig gyorsan a porta felé pillantottam. Szuper, ha rám támadna, azt azonnal észreveszik, és lehetőleg az előtt leszedik rólam, hogy véget vetne az életemnek…

– Te félsz? – Jace rövid ideig csak nézett rám, vonásai pedig hirtelen ellazultak. Mintha megsajnált volna. – Történt valami?

Elkaptam róla a tekintetem, és a padlót kezdtem bámulni. Nagyon nem akartam ismét feleleveníteni azt a délután és a kórházban töltött éjszakát, és bár szomjaztam az igazságra, még magamnak is nehezemre esett bevallani, hogy nem álltam rá készen. Ha most rákérdeznék, ő volt-e ott aznap a raktárnál, és ő dobta-e be a kitört ablakon az égő gyufaszálat, s igennel felelne, fogalmam sem volt, mit tennék. Mármint azon kívül, hogy helyben pánikrohamot kapnék. Viccet félre téve, komolyan nem tudom, mihez kezdenék, ha valaki a szemembe mondaná, hogy korábban ő akart megölni, s még mindig ez a szándéka. Abban a pillanatban jobban örültem volna, ha inkább titokban maradna ez az egész. Idővel úgyis megfeledkeznék róla, nem? Csak néhány évig kísértene ez az emlék, aztán folytathatnám az életem úgy, mint a tűzeset előtt. Bár visszatekerhetném az időt, és meg nem történté tehetném ezt a dolgot…

– Ugye nem haragszol meg, ha azt mondom, te lennél az utolsó, akit beavatnék a problémáimba… – sóhajtottam fel frusztráltan, majd kikerülve őt, felléptem az első lépcsőfokra. – Ha most megbocsájtasz…

– Oké, visszavonom, talán mégsem változtál semmit – morogta a fiú. – Még mindig egy hisztis ribanc vagy, pont úgy, mint szeptemberben. Talán figyelmeztetnem kellene a srácokat, milyen vagy, mielőtt végigmennél mindenkin…

Eléggé szíven ütött, amit mondott, és azt hiszem, néhány hónappal ezelőtt biztosan dühösen pofoztam volna fel, amiért így beszél velem. Ehelyett azonban csak szomorúságot és megbánást éreztem, hiszen korábban már rájöttem, milyen helytelen életformát folytattam, ráadásul ennyire fiatalon, az első komolyabb csalódásom után. De úgy gondoltam, Jace-nek akkor sem lett volna joga ilyeneket mondani, akárhogy is végződött a dolog kettőnk között, hiszen sosem mondtam neki azt, hogy komoly kapcsolatra vágyom. És akkoriban nem is kavartam mással, csak azzal a Josh gyerekkel, és Charlesszal, mielőtt összejöttem volna Castiellel, de ez is mind Jace után volt már. Szóval nem hiszem, hogy akkora ribanc lennék, mint amilyennek próbál beállítani…

A vállam felett rá pillantottam, s halványan elmosolyodtam.

– Tudod, Jace, az emberek változnak, még ha te ezt nem is akarod észrevenni… Korábban lehet, hogy rámásztam volna a haverjaidra, főleg, ha jól néznek ki, de most… Egyszerűen nem vágyom erre, hiszen belőled kiindulva, csak a gond lenne velük. És szeretném nyugodtan befejezni a gimnáziumot!

Nem vártam meg, hogy bármit is mondjon, inkább felrohantam a második emeletre, vissza sem nézve az egyébként döbbenten álló fiúra. A gondolataim csak úgy zakatoltak, miközben újdonsült szobám felé igyekeztem, s magamban újra és újra egy kérdést ismételnem: el kellett volna neki mondanom, hogy járok valakivel?

Akkor talán kicsit megváltozott volna a véleménye, és nem mondaná rám, hogy egy ribanc vagyok. De miért kellene magyarázkodnom neki? Nem vagyunk barátok, nem vagyunk közeli ismerősök, hogy csak úgy elpletykáljam neki, hogyan is áll a szerelmi életem. Egyszer úgyis megtudja majd, de ha nem, nekem az is megfelel. Csak ne tegyen nekem keresztbe, ne híreszteljen – egyébként valós – dolgokat, különben egészen biztosan nem leszek képes beilleszkedni. Mondjuk, Lucy az első benyomás alapján nem tűnik olyannak, aki egy ilyen dolog miatt elpártolna mellőlem, aminek kifejezetten örültem, hiszen ha mással nem is, a szobatársaimmal szerettem volna jóban lenni. Az jelentősen megkönnyítené mindannyiunk dolgát, azt hiszem…

Viszont Priyáról nem tudom, mit gondoljak. Kedves lánynak tűnik, de egy kissé mintha magának való lenne. Vagy szimplán csak idő kell neki, hogy megmutassa, milyen is ő valójában?

Vajon mit gondolhat ő és Lucy rólam? Persze, még semmit nem tudnak az életemről, de szerintem mindannyian tudjuk, milyen fontos az első benyomás. Lehet, hogy ők is az elkényeztetett libát látják bennem, mint az emberek többsége? Remélem, ha így is van, adnak egy esélyt nekem. Akkor be fogom bizonyítani, hogy jóval több vagyok ennél!

Lucy hatalmas mosollyal üdvözölt, mikor ismét beléptem a szobánkba, s rögtön az ágyamra huppant, onnan figyelte, ahogy elhúzom a bőröndömön a cipzárt. Priya közben egy könyvet olvasott, úgy tűnt, észre sem vette, hogy visszatértem. Pont olyan, mint Nathaniel…

Halványan elmosolyodtam erre a gondolatra, és inkább azzal kezdtem foglalkozni, hogy minél hamarabb elpakolhassam a cuccaimat, míg mielőtt rám törne a honvágy, és a barátaim után kezdenék sírni.

– Nagyon jól néz ki! – Lucy lelkes hangjára felkaptam a fejem.

– Tessék?

A lány csak kuncogott, és hasra feküdt az ágyamon.

– A bátyád. Nagyon helyes.

Nehezemre esett visszatartanom a nevetésem. Elliot mindig is ilyen hatással volt a lányokra. Meg sem kellett szólalnia, sokan máris a nyakába vetették volna magukat, és el sem engedték volna őt, soha többé. S bár már a külseje is elég megkapó volt mindenki számára, azt kell, hogy mondjam, mindenféle elfogultság nélkül, hogy a bátyám minden szempontból maga volt a főnyeremény, az a tipikus szőke herceg, fehér lovon. Jól nézett ki, kedves és megértő volt mindig is, a tenyerén hordozta a barátnőit. Sokszor azt kívántam, bár nekem is ilyen barátom lenne, de időközben rájöttem, hogy nem sok Elliothoz hasonló férfi él ezen a bolygón. Ne értsen félre senki, szeretem Castielt, teljes szívemmel, de lássuk be, bőven rendelkezett hibákkal, és elég távol állt a tökéletes jelzőtől. Bár pont, hogy a hibái tették őt ennyire ellenállhatatlanná a számomra.

– Igen, ezt sokan mondták már – mosolyodtam el. – De tudod, a külső nem minden!

Lucy álmodozva nézett ki az ablakon.

– Lefogadom, hogy még a lelke is gyönyörű…

Őszintén, jót szórakoztam magamban azon, hogy Lucy már az első találkozás után ennyire ki volt a bátyámtól, de valamilyen szinten bosszantott is. Lehet, hogy Debbie a nem a szívem csücske, de Elliot szereti őt, és nem akartam, hogy bárki is zűrt okozzon kettejük között. Úgyhogy nagyon reméltem, hogy Lucy számára ez csak valami hirtelen fellángolás, ami másnapra el is múlik, s teljesen megfeledkezik a bátyámról.

– Deborah egyébként a barátnője? – Nem kicsit lepődtem meg, amikor a kérdés nem a fekete hajú lánytól, hanem Priya asztala felől jött. Szentül meg voltam győződve arról, hogy nem figyel ránk, annyira belefeledkezett a könyvébe.

– I-igen, az – válaszoltam, még mindig a döbbenet hatása alatt. – Mit olvasol? A borító alapján érdekesnek tűnik.

Priya elszakította a tekintetét a lapokról, majd rám meredt, aztán pedig a könyv fedelét kezdte vizslatni. Oké, bevallom, eddig rá sem pillantottam a könyvborítóra, de nem akartam bunkó lenni, ráadásul meg is akartam őt ismerni, és ez egy jó lépés… lett volna. Ugyanis most, hogy tényleg megnéztem a könyvet, rájöttem, hogy valójában semmi érdekes nincs rajta: középen egy emberi alak, felette és alatta betűk, ráadásul az egész fekete-fehér volt. Valószínűleg ezzel inkább ártottam a kettőnk kapcsolatának, hiszen – ha csak nem ostoba, amit kétlek –, rá fog jönni, hogy csak udvariasságból tettem fel a kérdést, és valójában egy cseppet sem érdekel, mit olvas. Lehet, hogy Nathaniel értékelné, de nos… Én nem Nathaniel voltam.

– Nem gondoltam volna, hogy érdekel a filozófia. – Hangjából nem hallottam ki semmiféle sértődöttséget vagy rosszallást, inkább továbbra is semlegesen beszélt. – Kölcsön adhatom majd, ha szeretnéd…

Elhúztam a szám, és az újonnan beszerzett tankönyveimet a szoba közepén elhelyezett három íróasztal egyikére tettem.

– Nem, köszi. Nem szeretek olvasni.

– Pont, mint amire számítottam… – dünnyögte alig érthetően, s visszafordult a könyvhöz.

A szememet forgatva léptem vissza a bőröndömhöz, és szép lassan elkezdtem kipakolgatnia ruháimat is. Ennyit a jó benyomásról…

Oké, kicsit bántott Priya megjegyzése, hiszen az, hogy nem olvasok, nem feltétlenül jelenti azt, hogy szörnyű személyiségem lenne. Jó, egy szóval sem mondta, hogy így gondolná, de a hanglejtéséből csakis ezt tudtam leszűrni. Egek, tényleg mindent meg kell tennem, hogy ne a szőke ribancot lássák bennem, hiszen ennél jóval több voltam.

– Egyébként koedukált ez a kollégium?  – kérdeztem, miközben a vállfára akasztottam az egyik pulóveremet.

Lucy csillogó szemekkel bólogatott, Priya pedig csak sóhajtott egyet – pont úgy, mint aki számított erre a kérdésre.

– Az, de a harmadik és a negyedik emeleti szobák tiltottak minden lány számára. És a fiúk sem tartózkodhatnak túl sokáig az első és második emeleten. – Priya egy jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Ez a kolesz egyik legfontosabb szabálya, szóval próbáld meg nem megszegni!

Sértődötten húztam fel az orrom.

– Nem azért tettem fel a kérdést, mert annyira ki lennék éhezve egy srácra – vágtam vissza. – Csak visszafele jövet összefutottam egy ismerősömmel, és eléggé meglepődtem…

Az ágyamon heverő lány kíváncsian nézett fel rám.

– Ó, és ki lenne az?

Nem voltam benne biztos, hogy ki kellene fecsegnem mindent. Lehet, hogy ismerkedni szerettem volna, de akadtak dolgok, amit nem szívesen osztottam volna még meg velük.

– Jace…

Priya és Lucy egyszerre kapták fel a fejüket, és meglepetten meredtek rám. Valami rosszat mondtam volna? Egek, milyen kapcsolatban lehetnek Jace-szel, hogy így reagáltak?

– Mázlista! – visított fel Lucy. – A három évem alatt egyszer sem mertem közeledni felé, pedig annyira jól néz ki!

– A suliban mindenki oda meg vissza van a srácért – magyarázta Priya. – De nem sok lányt enged a közelébe.

Oké, most én döbbentem meg, nem is kicsit.

– Ezzel nem azt akarjátok mondani, hogy ő legnépszerűbb ebben a suliban, ugye?

Lucy csak legyintett.

– Dehogy! Jace csak a második. Van egy végzős fiú, akit viszont még ő sem tud lekörözni. Majd holnap megmutatom! Még úgysincs itt a kollégiumban…

Lassan, komótosan bólintottam párat, majd a gondolataimba merülve folytattam a ruháim elpakolását. Teljesen lesokkoltak a hallottak. Jó, valójában meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy Jace ilyen népszerű a lányok körében, hiszen nyáron én is azért kavartam vele, mert jól nézett ki. De, nos, annyira gyűlöltem őt jelenleg, hogy nem igazán értettem, miért imádják őt ennyire.

Viszont Lucy megjegyzése nem hagyott nyugodni. Vajon ha nem Jace a legnépszerűbb, akkor kicsoda?

A felismerés hirtelen csapott fejbe, s kis híján kiejtettem a kezemből az egyik nadrágom. Lucy azonnal észrevette a hirtelen hangulatváltásom, és mellém pattant.

– Jól vagy?

– Persze – mosolyogtam rá erőltetetten, majd a szekrény felső polcára helyeztem a gondosan összehajtott ruhadarabot.

Charles, hát persze! Ki más lenne, ha nem ő? Hiszen piszok jól néz ki, gazdag, ráadásul a nagyapja a suli igazgatója. Minden adott ahhoz, hogy ő legyen a legnépszerűbb, minden lány álma. Még az enyém is, még ha ezt nem is szívesen vallottam volna be magamnak. Szörnyen erősnek kell lennem, nehogy elcsábuljak azoknak a gyönyörű kék szemeknek. Mert ha beadom a derekam, Castiel nem csak Charlest fogja kinyírni, hanem engem is. Már ha Charles egyáltalán szóba áll velem a múltkori eset után…

Lefekvésig igencsak hallgatag voltam, s inkább csak Lucy-t faggattam, magamról nem beszéltem. Priya nem is foglalkozott velünk, viszonylag korán elment fürdeni, a fekete hajú lány pedig kihasználta az alkalmat, és rögtön pletykálni kezdett róla, amiből arra következtettem, nem túl jó a kettejük viszonya. A Priyáról szóló híreket azonban meg sem akartam hallani. Úgy tettem, mint aki figyel, de valójában teljesen máshol jártak a gondolataim; Castielen, Ellioton, a barátaimon, de persze Charlesról sem sikerült megfeledkeznem. Hatalmas bajban voltam, és úgy éreztem, nem fogom túlélni a heteket. Máris hazavágytam, s szörnyen elszomorított a gondolat, hogy pénteknél előbb nem láthatom az otthonom, ezért mással próbáltam elütni az időt, s elterelni a gondolataimat: alvással. Amint Priya visszaért a folyosó végi fürdőből, már ugrottam is, hogy egy alapos zuhanyt vegyek, aztán pedig be is dőltem az ágyba. Gyorsan írtam mindenkinek egy üzenetet, hogy tudassam velük, minden rendben velem, csak borzasztóan hiányoznak, majd a fal felé fordulva el is aludtam.

Lucy másnap reggel korán keltett, aminek először ugyan nem örültem, később azonban rájöttem, hogy hálásnak kellene lennem ezért. Kényelmesen el tudtam készülődni, nem kellett kapkodnom, ám mire végeztem, szinte mindenki egyszerre rohamozta meg a mellékhelyiséget és a fürdőt, hogy emberi külsőt varázsoljon magának. Néhány lány feltűnően méregetett, de különösképp nem foglalkoztak velem, ám szerencsére voltak olyanok is, akik jóval kedvesebbek voltak, s míg a sorukra vártak a vécé előtt, bemutatkoztak, s váltottunk pár szót, amitől el is múlt a feszültségem. Már éreztem, hogy nem lesz semmi baj, és könnyen be fogok tudni illeszkedni: az egyik lány, Alice, még azt is felajánlotta, hogy ülhetek mellé az órákon, hiszen úgy sincs padtársa, és kissé magányosnak érezte magát így. Lucy erre mérgesen fújtatott párat, majd csak annyit mondott:

– Nem baj, szünetekben úgyis kisajátítalak majd, Avery!

Amin persze mindenki jót nevetett, engem azonban halálra rémített. Nehezen viseltem, ha az emberek ennyire a nyakamon lógtak, de nem akartam megsérteni őt, vagy bármi ilyesmi, hiszen mégis csak a szobatársam. És ha már Priya és köztem érezhető volt a feszültség, Lucy-val nem akartam rosszban lenni.

– Hol az egyenruhád? – A fekete hajú lány ide-oda ugrált a szekrénye és az ágya között, s amikor látszólag elkészült, furán pislogott rám.

– Az egyen micsodám? – kérdeztem vissza értetlenül. Nekem nem mondta senki, hogy ebben a suliban ilyen is van!

Pedig volt. Lucy és Priya ugyanolyan ruhát viselt: fehér, bő ujjú ing, rajt egy világoskék kendővel, és egy színben hozzá passzoló szoknyával, ami pár centivel a térd fölött ért véget. Ízléstelen volt, ráadásul utáltam ezt a színt – kizártnak tartottam, hogy én is ezt viseljem.

– Kitalálom: kötelező, és ha nem veszem fel, szabályt szegek? – nyögtem fel.

– Pontosan! – mosolyodott el Priya gúnyosan, maga előtt összefont karokkal. – Az igazgatótól biztosan meg fogod kapni, az órarendeddel együtt.

Gondterhelten túrtam a hajamba. Oké, lehet, hogy ez álmaim iskolája, de eddig utáltam itt lenni; pedig még csak el sem kezdődött a tanítás! Az egyenruhával ki tudtak volna kergetni a világból. Általánosban kötelező volt hordani, és gyűlöltem, mert nem illett hozzám. A Sweet Amorisban ilyen problémám nem volt, hál’ isten, de ez a fehér-világoskék öltözet egyszerűen szörnyű volt, és kizártnak tartottam, hogy jól állna.

– Gyere, megmutatom, merre van a suli és az igazgató úr irodája! – Lucy azonnal belém karolt, és az ajtó felé kezdett rángatni.

Mielőtt kihúzott volna a folyosóra, leakasztottam a fogasunkról mindkettőnk kabátját – Lucy jóval alacsonyabb volt Priyánál, így könnyen kitaláltam, melyik lehet az övé –, és gyorsan belebújtam az enyémbe. A kollégium már kezdett ürülni, mindenki a suli felé igyekezett, s nem is nagyon futottunk össze senkivel, csak Alice-szel, és a legjobb barátnőjével a kolesz bejárata előtt. Velük együtt szeltük át az aprócska udvart, s közben hallgattam, ahogy a legutóbbi projektmunkájukról beszéltek. Valami klasszikus darabot kellett modernizálniuk, s hamarosan elő is kell adniuk, még a félév lezárása előtt.

– Nekem is meg kell vajon csinálnom ezt? – tűnődtem hangosan, miközben megtorpantam az iskola előtt.

Nem is volt olyan messze a két épület egymástól, gyalog is körülbelül öt perc, kényelmesen sétálva. Sokkal rosszabbra számítottam, s egy kicsit örült a lelkem, hogy legalább itt nem kellett buszoznom.

Naeva, Alice legjobb barátnője, aki egyben a szobatársa is volt, csak megrántotta a vállát.

– Nem tudom. De a tanárok úgyis elmondanak majd mindent…

– Én csak azt nem értem – nézett rám kérdőn Alice –, hogy-hogy átvettek év közben, mikor nem is voltak olyan tantárgyaid, mint nekünk?

Tanácstalanul hajtottam le a fejem. Mégis hogy mondhattam volna meg nekik, hogy mindez valószínűleg Charles miatt történt így? Máskülönben biztosan nem kaptam volna levelet ebből az iskolából, főleg nem a félév vége előtt két héttel.

– Ez az egy számomra is rejtély… – sóhajtottam fel, majd felnéztem a hatalmas, barokk stílusú épületre. – Szóval, merre van az igazgatói iroda?

Lucy átkarolta a vállam, és a bejárat felé terelt.

– Igazán könnyű dolgod lesz! – mondta magabiztosan, majd hadarni kezdett: – Bemész a főépületbe, elfordulsz balra, ott totál egyenesen mész a mosdókig, aztán jobbra fordulsz, és ott a harmadik ajtó a jobb oldaladon.

Alice és Naeva nevetni kezdett, én pedig zavartan vakartam a tarkóm.

– Na, és ezt most még egyszer, lassabban!

Lucy kuncogva húzott tovább, és a kérésemre elismételte az útirányt, ezúttal már sokkal érthetőbben. Gyorsan megköszöntem a segítségét, és amint beléptünk a suliba, egyből az iroda felé kezdtem sietni. Hirtelen izgulni kezdtem, s olyan heves szívdobogás jött rám, amit először nem is értettem. Persze, álmaim sulija, meg minden, de nem kellene ennyire félnem az első naptól. A lányok kedvesek voltak velem, szóval egészen biztosan be fogok illeszkedni, nem kell ettől tartanom. Vagy ha nem is sikerülne, máris akadt néhány olyan személy, akikkel elbeszélgethetek a szünetekben és a kollégiumban.

De mégis, annyira rossz, hogy Castiel és Dawn nem lehetett itt velem. Pedig mennyit szórakoznánk! Hatalmas volt ez az iskola, nagyobb, mint amire számítottam. Milyen jó lenne a legjobb barátaimmal felfedezni a folyosókat és a rejtett zugokat, pont, mint kilencedikben, a Sweet Amorisban!

Szaggatottan szívtam be a levegőt, s rögvest el is hessegettem az emlékképeket, mielőtt elsírtam volna magam. Castiel még nem írt ma, Dawn is csak egy rövid, „sok szerencsét!” üzenetet küldött, ami miatt egy kicsit olyan érzésem volt, mintha nem hiányoznék nekik. Oké, lehet, hogy kissé túlreagálom a dolgokat, és minden bizonnyal ők is órára készülnek, de attól még jól esett volna pár hosszabb sor. Na, mindegy…

Nagy levegőt vettem, s kopogásra emeltem az igazgatói iroda előtt a kezemet – könnyebben megtaláltam, mint gondoltam volna –, ám mielőtt az öklöm elérhette volna az ajtót, az kinyílt, és egy idősebb, nálam legalább másfél fejjel alacsonyabb asszony állt előttem, meglepetten. Szemüvege mögül gyorsan végigmért, majd barátságosan elmosolyodott.

– Avery Delacroix, ugye?

Döbbenten pislogtam rá.

– Honnan tudta?

A hölgy száját egy aprócska kacaj hagyta el.

– Ismerem az iskola diákjait, a maga arcát azonban még nem láttam itt. Ebből következtettem arra, hogy új lehet nálunk. – Kitárta az ajtót, s beljebb invitált. – Jöjjön, az igazgató úr már nagyon várta Önt!

Azt el tudom képzelni… Kissé félve léptem be, mert nem tudtam, mire számítsak. Vajon Charles mit mondhatott a nagyapjának, miért szeretné, ha ide járnék? Istenkém, vajon most azt gondolja, kihasználtam az unokáját, csakhogy bekerülhessek ebbe az iskolába?

Ám látszólag erre elég kicsi esély volt, hiszen a jól öltözött férfi azon nyomban elmosolyodott, hogy meglátott engem.

– Végre megjöttél! – Kedvesen nyújtotta felém a karját, én pedig kissé megilletődve ráztam vele kezet. – Charles már nagyon sokat mesélt rólad!

Elpirulva néztem a szemeibe, amelyek kísértetiesen hasonlítottak az említett fiúéra.

– V-valóban?

A férfi felnevetett.

– Ne izgulj, csupa jókat hallottam! Ha gondolod, egy közös ebéd során majd elmondom – vigyorgott rám. – Az egyenruhádért és az órarendedért jöttél, ugye?

Annyira zavarban voltam, hogy egy szó sem jött ki a torkomon, úgyhogy csak bólintottam. Charles nagyapja a mögötte lévő szekrényben kezdett kutakodni, majd pedig az íróasztalán lévő iratok között, alig két perc múlva pedig már a kezembe is nyomta a szükséges dolgokat.

– Érezd jól magad nálunk! – mondta még búcsúzóul, én pedig egy alig hallható köszönöm után szinte ki is menekültem az irodából.

Most már tényleg érdekelt, mit mesélhetett rólam Charles, hiszen a nagypapája annyira közvetlen volt velem, sőt, még egy vacsorára is meghívott! Nem tudom, mire kellene most gondolnom… Mi a célja ezzel Charlesnak? Arra számít, most, hogy itt vagyok, szakítani fogok Castiellel, hogy vele lehessek? Nos, arra aztán várhat, mert egészen biztosan nem fog megtörténni! Legalábbis, azt hiszem…

Mielőtt elindultam volna Lucy és Alice keresésére, megrohamoztam a legközelebb lévő mosdót, hogy átvehessem a ruháimat. Nem sok kedvem volt hozzá, de egy ilyen kedves fogadtatás után nem állt szándékomban kihúzni a gyufát senkinél sem. Így hát, kelletlenül bár, de belebújtam a ronda ingbe és szoknyába, s még egy fotót is készítettem magamról, amit rögtön el is küldtem Dawnnak és Rosának. Ha ettől nem akadnak ki, akkor semmitől…

Alice-ék az aulában vártak, és amint megpillantottak, fel is ugrottak arról a padról, amin eddig üldögéltek.

– Úristen! – kapott a szája elé Lucy. – Eddig azt hittem, nálam jobban senki sem nézhet ki ebben az egyenruhában, de nézzenek oda! – füttyentett elismerően. – Olyan vagy benne, mint valami modell!

Naeva helyeslően bólintott.

– Egészen más szintre emeled az egyenruha viselését! Hihetetlen vagy!

Kissé elpirultam a bókoktól. El sem tudom mondani, mennyire jól esett, hogy így gondolják, hiszen én pocsékul éreztem magam benne, és legszívesebben visszaöltöztem volna a farmeromba és a kötött pulcsimba.

– Köszönöm! Pedig ha tudnátok, milyen…

Lucy a vállamat kezdte csapkodni, ezzel belém fojtva a szavakat, s hevesen kezdett mutogatni a bejárat irányába. Hatalmas lendülettel fordultam meg, de bár ne tettem volna! Amikor találkozott a tekintetem Charleséval, még levegőt venni is elfelejtettem, és a szívem is heves dobogásba kezdett a bordáim mögött.