Csóközön!♥
Nos, ha jártatok az oldalon, akkor láthattátok, hogy pár napja levettem a Szünetről szóló bejegyzést, nem véletlenül: Raina ugyanis visszatért, nagyobb kedvvel, mint valaha :D Ennek örömére, pedig meg is hoztam az 52. fejezetet ^^
Nem akarok semmit elkiabálni egyelőre, de ha nagyon összekapom magam, és nem feledkezek meg a rész publikálásáról, akkor minden vasárnap olvashattok egy friss fejezetet. :) Persze, akármi közbejöhet, az életmódváltásom miatt a napom nagy részét elveszi a sütés, na, meg néha takarítanom is kell, és ez általában vasárnapra esik, szóval... Így fordulhatott elő pl ma is, hogy ilyen késői órában hozom ezt az 52. részecskét. Lehet, hogy a későbbiekben átszokok a reggeli közzétételre, még nem tudom. Majd kitapasztalom még, hiszen ez az egész sütögetős, csak magamra főzök dolog is új nekem.
Na, de uhh, sok a szöveg ._. Úgyhogy nem is tartalak fel titeket sokáig!
Nagyon jó olvasást kívánok mindenkinek, és ezer hála a türelmetekért! Ti vagytok a legjobb olvasók a világon!♥
Ui: egy kis emlékeztető, mi is történt az előző részben: Elliot elvitte Averyt a kollégiumba, ahol ezentúl a hétköznapokat fogja tölteni, távol Castieltől, Dawntól és a családjától. Szegény lánynak még elrendezkedni sincs ideje, amikor feltűnik egy rég látott személy. Emlékeztek Jace-re? Tudjátok, a fiú, akivel Avery még az első fejezetek egyikében szakított.Sokan egyébként őt tartjátok a gyújtogatónak. Hamarosan kiderül, helyesen gondoltátok-e!;)
Puszi,
Raina
Nem fogok hazudni, rendesen megijedtem,
amikor szembe találtam magam Jace-szel. Nem szokásom félni emberektől, de az a
tűzeset valamit akkor megváltoztatott bennem; arról nem is beszélve, hogy Jace
volt az első számú gyanúsítottunk Castiellel. Rengetegszer átbeszéltük a dolgot
éjszakánként, amikor nem tudtunk aludni, és mindig ugyanarra a következtetésre
jutottunk: egyedül Jace-nek volt indítéka rám gyújtani a raktárt. Úgy értem, ki
más tehette volna? Deborah lehet, hogy rosszindulatú, de erre még ő sem lenne
képes. Dawnnal egyszer már összevesztem ez miatt, de eszembe sem jutna őt
gyanúsítani. A volt pasijaim, nos… többnyire mindenki megértette, hogy nem
vágyom komoly kapcsolatra, és a szakítás után rögtön el is tűntek a képből.
Volt időszak, amikor Castielre gyanakodtam, de… miért mentett volna ki utána?
Semmi sem volt logikus.
Viszont Jace… az a gyűlölet, ami akkor
égett a szemeiben, mikor kirakott a buszmegállónál, és ez a gyilkos pillantás,
amivel most méreget… Szinte biztos vagyok benne, hogy ő tette, ő akart aznap
megölni. Istenem, most mit tegyek? Fel kellene hívnom Elliotot, hogy azonnal
jöjjön vissza? Vagy szóljak inkább a rendőrségnek? Nem, mi van, ha rám támad és
megfojt, mielőtt ideérnének? A recepcióshoz kellene odamennem, igen! Ő biztosan
segít! Gyerünk, Avery, mozdulj már meg!
De a testem nem engedelmeskedett az
agyamnak, csak álltam ott a lépcső alján, földbe gyökerezett lábakkal, arcomra
pedig biztosan kiült a riadtság, amit akkor sem tudtam volna leplezni, ha az
életem múlt volna rajt… Mármint, oké, az életem forog kockán, főleg, ha
kiderül, valóban Jace akart megölni, de na… Értitek.
– Megváltoztál – jelentette ki egyszerűen,
gyűlölettel teli hangon. – Nem fecsegsz annyit.
Mert mégis mit mondhattam volna? Tartsd meg a tisztes távolságot tőlem,
különben rád hívom a zsarukat? Akármi is történt akkor a raktárnál, ez
azért mégis csak túlzás. Vagy mégsem? Egek, mi van velem? Még a gondolataimat
sem tudom összeszedni! Lehet, hogy nem is hoztam magammal telefont? Azonnal
vissza kell mennem a szobámba, hogy szóljak Elliotnak, vigyen haza. Kizárt,
hogy egy épületben tartózkodjak Jace-szel!
– Talán mert nincs mondandóm a számodra? –
Beletelt egy kis időbe, míg az igazi Avery magához tért. Összefontam magam
előtt a karjaimat, és próbáltam mérgesen nézni Jace-re. – Nem gondoltam volna,
hogy pont itt fogok összefutni veled… Mit keresel itt?
Jace kérdőn emelte meg egyik szemöldökét.
– Tekintve, hogy régebb óta lakom ebben a
kollégiumban, nekem lenne jogom feltenni ezt a kérdést, nem pedig neked…
Ezt
nem hiszem… Oké, talán tévedtem. Kizárt dolog, hogy
egy ilyen srác rám gyújtana egy egész
raktárt.
– Jézus, hány éves vagy? Öt?– nevettem fel
gúnyosan.
Jace elindult lefelé a lépcsőn, közben egy
pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. Már kevésbé tűnt dühösnek, sőt,
sokkal inkább mondanám kíváncsinak, bár ezt próbálta nem kimutatni. Mondanom
sem kell, hogy nem járt sikerrel. Egy valami nem változott a szakításunk óta: a
srác még mindig egy nyitott könyv volt, s minden, amit csak gondolt, kiült az
arcára. Hm, így nem lesz nehéz
kideríteni, hogy ő volt-e a gyújtogató, vagy sem…
Bár valamelyest megnyugodtam, mégis
automatikusan hátráltam, mikor Jace közvetlenül mellém ért, a szemem sarkából
pedig gyorsan a porta felé pillantottam. Szuper, ha rám támadna, azt azonnal
észreveszik, és lehetőleg az előtt leszedik rólam, hogy véget vetne az
életemnek…
– Te félsz? – Jace rövid ideig csak nézett
rám, vonásai pedig hirtelen ellazultak. Mintha megsajnált volna. – Történt
valami?
Elkaptam róla a tekintetem, és a padlót
kezdtem bámulni. Nagyon nem akartam ismét feleleveníteni azt a délután és a
kórházban töltött éjszakát, és bár szomjaztam az igazságra, még magamnak is
nehezemre esett bevallani, hogy nem álltam rá készen. Ha most rákérdeznék, ő
volt-e ott aznap a raktárnál, és ő dobta-e be a kitört ablakon az égő
gyufaszálat, s igennel felelne, fogalmam sem volt, mit tennék. Mármint azon
kívül, hogy helyben pánikrohamot kapnék. Viccet félre téve, komolyan nem tudom,
mihez kezdenék, ha valaki a szemembe mondaná, hogy korábban ő akart megölni, s
még mindig ez a szándéka. Abban a pillanatban jobban örültem volna, ha inkább
titokban maradna ez az egész. Idővel úgyis megfeledkeznék róla, nem? Csak
néhány évig kísértene ez az emlék, aztán folytathatnám az életem úgy, mint a
tűzeset előtt. Bár visszatekerhetném az időt, és meg nem történté tehetném ezt
a dolgot…
– Ugye nem haragszol meg, ha azt mondom,
te lennél az utolsó, akit beavatnék a problémáimba… – sóhajtottam fel
frusztráltan, majd kikerülve őt, felléptem az első lépcsőfokra. – Ha most
megbocsájtasz…
– Oké, visszavonom, talán mégsem változtál
semmit – morogta a fiú. – Még mindig egy hisztis ribanc vagy, pont úgy, mint
szeptemberben. Talán figyelmeztetnem kellene a srácokat, milyen vagy, mielőtt
végigmennél mindenkin…
Eléggé szíven ütött, amit mondott, és azt
hiszem, néhány hónappal ezelőtt biztosan dühösen pofoztam volna fel, amiért így
beszél velem. Ehelyett azonban csak szomorúságot és megbánást éreztem, hiszen
korábban már rájöttem, milyen helytelen életformát folytattam, ráadásul ennyire
fiatalon, az első komolyabb csalódásom után. De úgy gondoltam, Jace-nek akkor
sem lett volna joga ilyeneket mondani, akárhogy is végződött a dolog kettőnk
között, hiszen sosem mondtam neki azt, hogy komoly kapcsolatra vágyom. És
akkoriban nem is kavartam mással, csak azzal a Josh gyerekkel, és Charlesszal,
mielőtt összejöttem volna Castiellel, de ez is mind Jace után volt már. Szóval
nem hiszem, hogy akkora ribanc lennék, mint amilyennek próbál beállítani…
A vállam felett rá pillantottam, s
halványan elmosolyodtam.
– Tudod, Jace, az emberek változnak, még
ha te ezt nem is akarod észrevenni… Korábban lehet, hogy rámásztam volna a
haverjaidra, főleg, ha jól néznek ki, de most… Egyszerűen nem vágyom erre,
hiszen belőled kiindulva, csak a gond lenne velük. És szeretném nyugodtan
befejezni a gimnáziumot!
Nem vártam meg, hogy bármit is mondjon,
inkább felrohantam a második emeletre, vissza sem nézve az egyébként döbbenten álló
fiúra. A gondolataim csak úgy zakatoltak, miközben újdonsült szobám felé
igyekeztem, s magamban újra és újra egy kérdést ismételnem: el kellett volna
neki mondanom, hogy járok valakivel?
Akkor talán kicsit megváltozott volna a
véleménye, és nem mondaná rám, hogy egy ribanc vagyok. De miért kellene
magyarázkodnom neki? Nem vagyunk barátok, nem vagyunk közeli ismerősök, hogy
csak úgy elpletykáljam neki, hogyan is áll a szerelmi életem. Egyszer úgyis
megtudja majd, de ha nem, nekem az is megfelel. Csak ne tegyen nekem keresztbe,
ne híreszteljen – egyébként valós – dolgokat, különben egészen biztosan nem
leszek képes beilleszkedni. Mondjuk, Lucy az első benyomás alapján nem tűnik
olyannak, aki egy ilyen dolog miatt elpártolna mellőlem, aminek kifejezetten
örültem, hiszen ha mással nem is, a szobatársaimmal szerettem volna jóban
lenni. Az jelentősen megkönnyítené mindannyiunk dolgát, azt hiszem…
Viszont Priyáról nem tudom, mit gondoljak.
Kedves lánynak tűnik, de egy kissé mintha magának való lenne. Vagy szimplán
csak idő kell neki, hogy megmutassa, milyen is ő valójában?
Vajon mit gondolhat ő és Lucy rólam?
Persze, még semmit nem tudnak az életemről, de szerintem mindannyian tudjuk,
milyen fontos az első benyomás. Lehet, hogy ők is az elkényeztetett libát
látják bennem, mint az emberek többsége? Remélem, ha így is van, adnak egy
esélyt nekem. Akkor be fogom bizonyítani, hogy jóval több vagyok ennél!
Lucy hatalmas mosollyal üdvözölt, mikor
ismét beléptem a szobánkba, s rögtön az ágyamra huppant, onnan figyelte, ahogy
elhúzom a bőröndömön a cipzárt. Priya közben egy könyvet olvasott, úgy tűnt,
észre sem vette, hogy visszatértem. Pont
olyan, mint Nathaniel…
Halványan elmosolyodtam erre a gondolatra,
és inkább azzal kezdtem foglalkozni, hogy minél hamarabb elpakolhassam a
cuccaimat, míg mielőtt rám törne a honvágy, és a barátaim után kezdenék sírni.
– Nagyon jól néz ki! – Lucy lelkes
hangjára felkaptam a fejem.
– Tessék?
A lány csak kuncogott, és hasra feküdt az
ágyamon.
– A bátyád. Nagyon helyes.
Nehezemre esett visszatartanom a
nevetésem. Elliot mindig is ilyen hatással volt a lányokra. Meg sem kellett
szólalnia, sokan máris a nyakába vetették volna magukat, és el sem engedték
volna őt, soha többé. S bár már a külseje is elég megkapó volt mindenki
számára, azt kell, hogy mondjam, mindenféle elfogultság nélkül, hogy a bátyám
minden szempontból maga volt a főnyeremény, az a tipikus szőke herceg, fehér
lovon. Jól nézett ki, kedves és megértő volt mindig is, a tenyerén hordozta a
barátnőit. Sokszor azt kívántam, bár nekem is ilyen barátom lenne, de időközben
rájöttem, hogy nem sok Elliothoz hasonló férfi él ezen a bolygón. Ne értsen
félre senki, szeretem Castielt, teljes szívemmel, de lássuk be, bőven
rendelkezett hibákkal, és elég távol állt a tökéletes jelzőtől. Bár pont, hogy
a hibái tették őt ennyire ellenállhatatlanná a számomra.
– Igen, ezt sokan mondták már –
mosolyodtam el. – De tudod, a külső nem minden!
Lucy álmodozva nézett ki az ablakon.
– Lefogadom, hogy még a lelke is gyönyörű…
Őszintén, jót szórakoztam magamban azon,
hogy Lucy már az első találkozás után ennyire ki volt a bátyámtól, de
valamilyen szinten bosszantott is. Lehet, hogy Debbie a nem a szívem csücske,
de Elliot szereti őt, és nem akartam, hogy bárki is zűrt okozzon kettejük
között. Úgyhogy nagyon reméltem, hogy Lucy számára ez csak valami hirtelen
fellángolás, ami másnapra el is múlik, s teljesen megfeledkezik a bátyámról.
– Deborah egyébként a barátnője? – Nem
kicsit lepődtem meg, amikor a kérdés nem a fekete hajú lánytól, hanem Priya
asztala felől jött. Szentül meg voltam győződve arról, hogy nem figyel ránk,
annyira belefeledkezett a könyvébe.
– I-igen, az – válaszoltam, még mindig a
döbbenet hatása alatt. – Mit olvasol? A borító alapján érdekesnek tűnik.
Priya elszakította a tekintetét a
lapokról, majd rám meredt, aztán pedig a könyv fedelét kezdte vizslatni. Oké,
bevallom, eddig rá sem pillantottam a könyvborítóra, de nem akartam bunkó lenni,
ráadásul meg is akartam őt ismerni, és ez egy jó lépés… lett volna. Ugyanis
most, hogy tényleg megnéztem a könyvet, rájöttem, hogy valójában semmi érdekes
nincs rajta: középen egy emberi alak, felette és alatta betűk, ráadásul az
egész fekete-fehér volt. Valószínűleg ezzel inkább ártottam a kettőnk
kapcsolatának, hiszen – ha csak nem ostoba, amit kétlek –, rá fog jönni, hogy
csak udvariasságból tettem fel a kérdést, és valójában egy cseppet sem érdekel,
mit olvas. Lehet, hogy Nathaniel értékelné, de nos… Én nem Nathaniel voltam.
– Nem gondoltam volna, hogy érdekel a
filozófia. – Hangjából nem hallottam ki semmiféle sértődöttséget vagy
rosszallást, inkább továbbra is semlegesen beszélt. – Kölcsön adhatom majd, ha
szeretnéd…
Elhúztam a szám, és az újonnan beszerzett
tankönyveimet a szoba közepén elhelyezett három íróasztal egyikére tettem.
– Nem, köszi. Nem szeretek olvasni.
– Pont, mint amire számítottam… –
dünnyögte alig érthetően, s visszafordult a könyvhöz.
A szememet forgatva léptem vissza a
bőröndömhöz, és szép lassan elkezdtem kipakolgatnia ruháimat is. Ennyit a jó benyomásról…
Oké, kicsit bántott Priya megjegyzése,
hiszen az, hogy nem olvasok, nem feltétlenül jelenti azt, hogy szörnyű
személyiségem lenne. Jó, egy szóval sem mondta, hogy így gondolná, de a
hanglejtéséből csakis ezt tudtam leszűrni. Egek, tényleg mindent meg kell
tennem, hogy ne a szőke ribancot lássák bennem, hiszen ennél jóval több voltam.
– Egyébként koedukált ez a kollégium? – kérdeztem, miközben a vállfára akasztottam
az egyik pulóveremet.
Lucy csillogó szemekkel bólogatott, Priya
pedig csak sóhajtott egyet – pont úgy, mint aki számított erre a kérdésre.
– Az, de a harmadik és a negyedik emeleti
szobák tiltottak minden lány számára. És a fiúk sem tartózkodhatnak túl sokáig
az első és második emeleten. – Priya egy jelentőségteljes pillantást vetett
rám. – Ez a kolesz egyik legfontosabb szabálya, szóval próbáld meg nem
megszegni!
Sértődötten húztam fel az orrom.
– Nem azért tettem fel a kérdést, mert
annyira ki lennék éhezve egy srácra – vágtam vissza. – Csak visszafele jövet
összefutottam egy ismerősömmel, és eléggé meglepődtem…
Az ágyamon heverő lány kíváncsian nézett
fel rám.
– Ó, és ki lenne az?
Nem voltam benne biztos, hogy ki kellene
fecsegnem mindent. Lehet, hogy ismerkedni szerettem volna, de akadtak dolgok,
amit nem szívesen osztottam volna még meg velük.
– Jace…
Priya és Lucy egyszerre kapták fel a
fejüket, és meglepetten meredtek rám. Valami rosszat mondtam volna? Egek,
milyen kapcsolatban lehetnek Jace-szel, hogy így reagáltak?
– Mázlista! – visított fel Lucy. – A három
évem alatt egyszer sem mertem közeledni felé, pedig annyira jól néz ki!
– A suliban mindenki oda meg vissza van a
srácért – magyarázta Priya. – De nem sok lányt enged a közelébe.
Oké, most én döbbentem meg, nem is kicsit.
– Ezzel nem azt akarjátok mondani, hogy ő
legnépszerűbb ebben a suliban, ugye?
Lucy csak legyintett.
– Dehogy! Jace csak a második. Van egy
végzős fiú, akit viszont még ő sem tud lekörözni. Majd holnap megmutatom! Még
úgysincs itt a kollégiumban…
Lassan, komótosan bólintottam párat, majd
a gondolataimba merülve folytattam a ruháim elpakolását. Teljesen lesokkoltak a
hallottak. Jó, valójában meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy Jace ilyen
népszerű a lányok körében, hiszen nyáron én is azért kavartam vele, mert jól
nézett ki. De, nos, annyira gyűlöltem őt jelenleg, hogy nem igazán értettem,
miért imádják őt ennyire.
Viszont Lucy megjegyzése nem hagyott
nyugodni. Vajon ha nem Jace a legnépszerűbb, akkor kicsoda?
A felismerés hirtelen csapott fejbe, s kis
híján kiejtettem a kezemből az egyik nadrágom. Lucy azonnal észrevette a
hirtelen hangulatváltásom, és mellém pattant.
– Jól vagy?
– Persze – mosolyogtam rá erőltetetten,
majd a szekrény felső polcára helyeztem a gondosan összehajtott ruhadarabot.
Charles, hát persze! Ki más lenne, ha nem
ő? Hiszen piszok jól néz ki, gazdag, ráadásul a nagyapja a suli igazgatója.
Minden adott ahhoz, hogy ő legyen a legnépszerűbb, minden lány álma. Még az
enyém is, még ha ezt nem is szívesen vallottam volna be magamnak. Szörnyen
erősnek kell lennem, nehogy elcsábuljak azoknak a gyönyörű kék szemeknek. Mert
ha beadom a derekam, Castiel nem csak Charlest fogja kinyírni, hanem engem is.
Már ha Charles egyáltalán szóba áll velem a múltkori eset után…
Lefekvésig igencsak hallgatag voltam, s
inkább csak Lucy-t faggattam, magamról nem beszéltem. Priya nem is foglalkozott
velünk, viszonylag korán elment fürdeni, a fekete hajú lány pedig kihasználta
az alkalmat, és rögtön pletykálni kezdett róla, amiből arra következtettem, nem
túl jó a kettejük viszonya. A Priyáról szóló híreket azonban meg sem akartam
hallani. Úgy tettem, mint aki figyel, de valójában teljesen máshol jártak a
gondolataim; Castielen, Ellioton, a barátaimon, de persze Charlesról sem
sikerült megfeledkeznem. Hatalmas bajban voltam, és úgy éreztem, nem fogom
túlélni a heteket. Máris hazavágytam, s szörnyen elszomorított a gondolat, hogy
pénteknél előbb nem láthatom az otthonom, ezért mással próbáltam elütni az időt,
s elterelni a gondolataimat: alvással. Amint Priya visszaért a folyosó végi
fürdőből, már ugrottam is, hogy egy alapos zuhanyt vegyek, aztán pedig be is
dőltem az ágyba. Gyorsan írtam mindenkinek egy üzenetet, hogy tudassam velük,
minden rendben velem, csak borzasztóan hiányoznak, majd a fal felé fordulva el
is aludtam.
Lucy másnap reggel korán keltett, aminek
először ugyan nem örültem, később azonban rájöttem, hogy hálásnak kellene
lennem ezért. Kényelmesen el tudtam készülődni, nem kellett kapkodnom, ám mire
végeztem, szinte mindenki egyszerre rohamozta meg a mellékhelyiséget és a
fürdőt, hogy emberi külsőt varázsoljon magának. Néhány lány feltűnően
méregetett, de különösképp nem foglalkoztak velem, ám szerencsére voltak
olyanok is, akik jóval kedvesebbek voltak, s míg a sorukra vártak a vécé előtt,
bemutatkoztak, s váltottunk pár szót, amitől el is múlt a feszültségem. Már
éreztem, hogy nem lesz semmi baj, és könnyen be fogok tudni illeszkedni: az
egyik lány, Alice, még azt is felajánlotta, hogy ülhetek mellé az órákon,
hiszen úgy sincs padtársa, és kissé magányosnak érezte magát így. Lucy erre
mérgesen fújtatott párat, majd csak annyit mondott:
– Nem baj, szünetekben úgyis kisajátítalak
majd, Avery!
Amin persze mindenki jót nevetett, engem
azonban halálra rémített. Nehezen viseltem, ha az emberek ennyire a nyakamon
lógtak, de nem akartam megsérteni őt, vagy bármi ilyesmi, hiszen mégis csak a
szobatársam. És ha már Priya és köztem érezhető volt a feszültség, Lucy-val nem
akartam rosszban lenni.
– Hol az egyenruhád? – A fekete hajú lány
ide-oda ugrált a szekrénye és az ágya között, s amikor látszólag elkészült,
furán pislogott rám.
– Az egyen micsodám? – kérdeztem vissza
értetlenül. Nekem nem mondta senki, hogy ebben a suliban ilyen is van!
Pedig volt. Lucy és Priya ugyanolyan ruhát
viselt: fehér, bő ujjú ing, rajt egy világoskék kendővel, és egy színben hozzá
passzoló szoknyával, ami pár centivel a térd fölött ért véget. Ízléstelen volt,
ráadásul utáltam ezt a színt – kizártnak tartottam, hogy én is ezt viseljem.
– Kitalálom: kötelező, és ha nem veszem
fel, szabályt szegek? – nyögtem fel.
– Pontosan! – mosolyodott el Priya
gúnyosan, maga előtt összefont karokkal. – Az igazgatótól biztosan meg fogod
kapni, az órarendeddel együtt.
Gondterhelten túrtam a hajamba. Oké,
lehet, hogy ez álmaim iskolája, de eddig utáltam itt lenni; pedig még csak el
sem kezdődött a tanítás! Az egyenruhával ki tudtak volna kergetni a világból.
Általánosban kötelező volt hordani, és gyűlöltem, mert nem illett hozzám. A
Sweet Amorisban ilyen problémám nem volt, hál’ isten, de ez a fehér-világoskék
öltözet egyszerűen szörnyű volt, és kizártnak tartottam, hogy jól állna.
– Gyere, megmutatom, merre van a suli és
az igazgató úr irodája! – Lucy azonnal belém karolt, és az ajtó felé kezdett
rángatni.
Mielőtt kihúzott volna a folyosóra,
leakasztottam a fogasunkról mindkettőnk kabátját – Lucy jóval alacsonyabb volt
Priyánál, így könnyen kitaláltam, melyik lehet az övé –, és gyorsan belebújtam
az enyémbe. A kollégium már kezdett ürülni, mindenki a suli felé igyekezett, s
nem is nagyon futottunk össze senkivel, csak Alice-szel, és a legjobb
barátnőjével a kolesz bejárata előtt. Velük együtt szeltük át az aprócska
udvart, s közben hallgattam, ahogy a legutóbbi projektmunkájukról beszéltek.
Valami klasszikus darabot kellett modernizálniuk, s hamarosan elő is kell
adniuk, még a félév lezárása előtt.
– Nekem is meg kell vajon csinálnom ezt? –
tűnődtem hangosan, miközben megtorpantam az iskola előtt.
Nem is volt olyan messze a két épület
egymástól, gyalog is körülbelül öt perc, kényelmesen sétálva. Sokkal rosszabbra
számítottam, s egy kicsit örült a lelkem, hogy legalább itt nem kellett
buszoznom.
Naeva, Alice legjobb barátnője, aki egyben
a szobatársa is volt, csak megrántotta a vállát.
– Nem tudom. De a tanárok úgyis elmondanak
majd mindent…
– Én csak azt nem értem – nézett rám
kérdőn Alice –, hogy-hogy átvettek év közben, mikor nem is voltak olyan
tantárgyaid, mint nekünk?
Tanácstalanul hajtottam le a fejem. Mégis
hogy mondhattam volna meg nekik, hogy mindez valószínűleg Charles miatt történt
így? Máskülönben biztosan nem kaptam volna levelet ebből az iskolából, főleg
nem a félév vége előtt két héttel.
– Ez az egy számomra is rejtély… –
sóhajtottam fel, majd felnéztem a hatalmas, barokk stílusú épületre. – Szóval,
merre van az igazgatói iroda?
Lucy átkarolta a vállam, és a bejárat felé
terelt.
– Igazán könnyű dolgod lesz! – mondta
magabiztosan, majd hadarni kezdett: – Bemész a főépületbe, elfordulsz balra,
ott totál egyenesen mész a mosdókig, aztán jobbra fordulsz, és ott a harmadik
ajtó a jobb oldaladon.
Alice és Naeva nevetni kezdett, én pedig
zavartan vakartam a tarkóm.
– Na, és ezt most még egyszer, lassabban!
Lucy kuncogva húzott tovább, és a
kérésemre elismételte az útirányt, ezúttal már sokkal érthetőbben. Gyorsan
megköszöntem a segítségét, és amint beléptünk a suliba, egyből az iroda felé
kezdtem sietni. Hirtelen izgulni kezdtem, s olyan heves szívdobogás jött rám,
amit először nem is értettem. Persze, álmaim sulija, meg minden, de nem kellene
ennyire félnem az első naptól. A lányok kedvesek voltak velem, szóval egészen
biztosan be fogok illeszkedni, nem kell ettől tartanom. Vagy ha nem is
sikerülne, máris akadt néhány olyan személy, akikkel elbeszélgethetek a
szünetekben és a kollégiumban.
De mégis, annyira rossz, hogy Castiel és
Dawn nem lehetett itt velem. Pedig mennyit szórakoznánk! Hatalmas volt ez az
iskola, nagyobb, mint amire számítottam. Milyen jó lenne a legjobb barátaimmal
felfedezni a folyosókat és a rejtett zugokat, pont, mint kilencedikben, a Sweet
Amorisban!
Szaggatottan szívtam be a levegőt, s
rögvest el is hessegettem az emlékképeket, mielőtt elsírtam volna magam.
Castiel még nem írt ma, Dawn is csak egy rövid, „sok szerencsét!” üzenetet
küldött, ami miatt egy kicsit olyan érzésem volt, mintha nem hiányoznék nekik.
Oké, lehet, hogy kissé túlreagálom a dolgokat, és minden bizonnyal ők is órára
készülnek, de attól még jól esett volna pár hosszabb sor. Na, mindegy…
Nagy levegőt vettem, s kopogásra emeltem
az igazgatói iroda előtt a kezemet – könnyebben megtaláltam, mint gondoltam
volna –, ám mielőtt az öklöm elérhette volna az ajtót, az kinyílt, és egy
idősebb, nálam legalább másfél fejjel alacsonyabb asszony állt előttem,
meglepetten. Szemüvege mögül gyorsan végigmért, majd barátságosan
elmosolyodott.
– Avery Delacroix, ugye?
Döbbenten pislogtam rá.
– Honnan tudta?
A hölgy száját egy aprócska kacaj hagyta
el.
– Ismerem az iskola diákjait, a maga arcát
azonban még nem láttam itt. Ebből következtettem arra, hogy új lehet nálunk. –
Kitárta az ajtót, s beljebb invitált. – Jöjjön, az igazgató úr már nagyon várta
Önt!
Azt el tudom képzelni… Kissé félve léptem
be, mert nem tudtam, mire számítsak. Vajon Charles mit mondhatott a
nagyapjának, miért szeretné, ha ide járnék? Istenkém, vajon most azt gondolja,
kihasználtam az unokáját, csakhogy bekerülhessek ebbe az iskolába?
Ám látszólag erre elég kicsi esély volt,
hiszen a jól öltözött férfi azon nyomban elmosolyodott, hogy meglátott engem.
– Végre megjöttél! – Kedvesen nyújtotta
felém a karját, én pedig kissé megilletődve ráztam vele kezet. – Charles már
nagyon sokat mesélt rólad!
Elpirulva néztem a szemeibe, amelyek
kísértetiesen hasonlítottak az említett fiúéra.
– V-valóban?
A férfi felnevetett.
– Ne izgulj, csupa jókat hallottam! Ha
gondolod, egy közös ebéd során majd elmondom – vigyorgott rám. – Az
egyenruhádért és az órarendedért jöttél, ugye?
Annyira zavarban voltam, hogy egy szó sem
jött ki a torkomon, úgyhogy csak bólintottam. Charles nagyapja a mögötte lévő
szekrényben kezdett kutakodni, majd pedig az íróasztalán lévő iratok között,
alig két perc múlva pedig már a kezembe is nyomta a szükséges dolgokat.
– Érezd jól magad nálunk! – mondta még
búcsúzóul, én pedig egy alig hallható köszönöm után szinte ki is menekültem az
irodából.
Most már tényleg érdekelt, mit mesélhetett
rólam Charles, hiszen a nagypapája annyira közvetlen volt velem, sőt, még egy
vacsorára is meghívott! Nem tudom, mire kellene most gondolnom… Mi a célja
ezzel Charlesnak? Arra számít, most, hogy itt vagyok, szakítani fogok
Castiellel, hogy vele lehessek? Nos, arra aztán várhat, mert egészen biztosan
nem fog megtörténni! Legalábbis, azt hiszem…
Mielőtt elindultam volna Lucy és Alice
keresésére, megrohamoztam a legközelebb lévő mosdót, hogy átvehessem a
ruháimat. Nem sok kedvem volt hozzá, de egy ilyen kedves fogadtatás után nem
állt szándékomban kihúzni a gyufát senkinél sem. Így hát, kelletlenül bár, de
belebújtam a ronda ingbe és szoknyába, s még egy fotót is készítettem magamról,
amit rögtön el is küldtem Dawnnak és Rosának. Ha ettől nem akadnak ki, akkor semmitől…
Alice-ék az aulában vártak, és amint
megpillantottak, fel is ugrottak arról a padról, amin eddig üldögéltek.
– Úristen! – kapott a szája elé Lucy. –
Eddig azt hittem, nálam jobban senki sem nézhet ki ebben az egyenruhában, de
nézzenek oda! – füttyentett elismerően. – Olyan vagy benne, mint valami modell!
Naeva helyeslően bólintott.
– Egészen más szintre emeled az egyenruha
viselését! Hihetetlen vagy!
Kissé elpirultam a bókoktól. El sem tudom
mondani, mennyire jól esett, hogy így gondolják, hiszen én pocsékul éreztem
magam benne, és legszívesebben visszaöltöztem volna a farmeromba és a kötött
pulcsimba.
– Köszönöm! Pedig ha tudnátok, milyen…
Lucy a vállamat kezdte csapkodni, ezzel
belém fojtva a szavakat, s hevesen kezdett mutogatni a bejárat irányába. Hatalmas
lendülettel fordultam meg, de bár ne tettem volna! Amikor találkozott a
tekintetem Charleséval, még levegőt venni is elfelejtettem, és a szívem is
heves dobogásba kezdett a bordáim mögött.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ végreeeee!Szerelmi háremszög az új suliban!Charlest akarooook *-* Csak így tovább! :3
VálaszTörlésHehe, a következő 1-2 részben kaptok Charlesból eleget ;) :D Köszönöm :3
TörlésÁáá!! Már nagyon vártam a részt! Nagyon-nagyon jó lett! Úr isten! Ebből a Charlesből lesz még elég vita Cast és Avery között.. Legalább is ilyen érzésem van. Még egyszer: nagyon jó lett a rész! Remélem a következő hamara fog jönni! xD :D
VálaszTörlésKöszönöm szépen ^^ Hát, azt nem mondhatom meg, hogy így lesz-e, de a következő részekből kiderül ^^ Örülök, hogy elnyerte a tetszésed ^^ Igyekszem, ahogy csak tudok!:D
TörlésMikor jön rész?
VálaszTörlésA héten egészen biztosan :)
TörlésOKé, két dolog!
VálaszTörlésMiért most veszem észre, hogy már két hete kinn van ez a rész?! :O
A másik, látom nem sikerül a vasárnapi új rész:( Ezt igazán sajnálom, de remélem azért a havi egy meglesz :D
És akkor a részről: méééééég! Újra előjöttek az elvonási tüneteim.
Ez a csávó nem szimpatikus nekem... Ez amolyan első látásra tudom, hogy mi nem leszünk jóban féle érzés vele kapcsolatban. De azt hiszem ezt már említettem :D
Szóval remélem, hamarosan jelentkezel a következő résszel, mert nagyon várom *.*
xoxo,
Vanessza
Hát, szokták mondani, jobb későn, mint soha.:D Nem, tényleg nem sikerült a heti egy rész, de nem csak itt, a többi sztorimmal is elmaradtam ><
TörlésDe mi a baj Charlesszal? Én szeretem.:D Szerintem cuki. xd Bár nem tudom mennyire fogjátok ti annak látni a következő részekben ^^"
A héten mindenképpen hozom ^^
Szomorú hogy csak most találtam rá erre a blogra...
VálaszTörlésNagyon jól írsz, nekem nagyon tetszik szinte lehetetlen abbahagyni az olvasast :)
Remélem hamar kint lesz a következő rész már nagyon kíváncsi vagyok mi lesz :3
Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a történet a tetszésed.:)
TörlésA héten fent lesz a folytatás^^