2016. október 22., szombat

47. Részeges vallomás

Csóközön!♥

Nos, itt is vagyok az újabb fejezettel. Korábban már ugyan említettem, de most már egyre biztosabb, hogy a sztori közeledik a végéhez. Már így is hosszabb a történet, mint eredetileg terveztem, nagyon sok olyan jelenettel, ami kezdetben nem volt tervben, olyan szereplőkkel, akiknek az ötlete csak az írás folyamán jött. Ráadásul úgy érzem, kezdünk nagyon elkanyarodni a sztori főbb kérdésétől, úgyhogy szeretnék pár fejezeten belül vissza is térni a gyújtogatóra. És mint már kommentekben mondtam, a gyújtogató leleplezése bizony a Primadonna Girl végét is jelenti. Meg szerintem már számotokra is unalmas, hiszen nagyon semmi sem történik, és Avery is eléggé hisztis lett (amit nagyon nem akartam).

Ebben a tempóban nem hiszem, hogy az a bizonyos utolsó fejezet olyan nagyon hamar eljönne, szóval nem kell aggódni.:D Mindenesetre igyekszem ezentúl minden szombaton jelentkezni egy résszel. 

Nem is szeretném tovább húzni az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina
Nem fogok hazudni, életem legpocsékabb éjszakáján vagyok túl. Egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom, hiszen végig azok a szavak visszhangzottak a fülemben, amelyek tegnap este elhagyták a számat. Átkoztam magam, amiért nem bírtam csendben maradni, hisz’ lehet, ha nem mondom azt, amit, Castiel mellett ébredhettem volna. Órákon keresztül csak sírtam, s azon agyaltam, hogyan hozhatnám helyre ezt a kapcsolatot, de egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Soha életemben nem voltam még ennyire kétségbeesve, s annyira vágytam Castiel érintésére és ölelésére, hogy a hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott.
Ezért akartam őt elkerülni, s ezért bizonygattam azt Dawnnak, hogy Castiel és én nem illünk össze. Tudtam, hogy belé fogok szeretni, de azzal is tisztában voltam, hogy a hasonló személyiségünk miatt úgy sem lehetnénk együtt, mert rengeteget fogunk vitatkozni. És hát… igazam volt. Mindennél jobban szerettem azt az idiótát, s most teljesen magamra maradtam a darabokra tört szívemmel. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Miért nem tudtam egy picit óvatosabb lenni? Miért kellett nekem pont Castielbe szeretnem?
Görcsösen markoltam a takaróm szélét, közben egész testemben remegtem a zokogástól. Abban a pillanatban mást sem szerettem volna jobban, mint egyenesen Castielhez rohanni, s bocsánatot kérni. De ezek után? Nem volt hozzá merszem, ezért továbbra is a sötét szobában szenvedtem. Halványan érzékeltem, hogy a telefonom többször is csörög, de erőm sem volt felemelni a kezem, s elnyúlni az éjjeliszekrényemig. Nem tudtam, ki keresett, de nem is akartam senkivel sem beszélni. Jobb volt ez így mindenkinek.
Anya és Gerard valamikor hajnali egy körül ért haza, ekkor az ajkamba harapva próbáltam visszafojtani a sírást. Nem akartam, hogy tudjanak róla, mi történt, ráadásul biztos voltam benne, hogy reggel úgyis kapok majd, amiért csak úgy, szó nélkül leléptem arról az ostoba rendezvényről. Akkor és ott tényleg egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, és olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, hogy jobb lenne, ha nem is élnék. Persze, túlságosan önző és egoista voltam ahhoz, hogy akármit tegyek magammal, szóval mielőtt bármit is csinálhattam volna, szerencsére sikerült álomba sírni magam. Reggel pedig már eszembe sem jutott kivetni magam az ablakon, vagy eret vágni. Boldog voltam? Dehogy. Egyszerűen csak rájöttem, hogy egy szakítás még nem a világ vége.
Az éjszakai sírás eredményeképp felduzzadt, vörös szemekkel és elfolyt sminkkel keltem, ráadásul az a gyönyörű, elegáns ruha is teljesen összegyűrődött rajtam, amelyet a rendezvényen viseltem. Miután Castiel becsapta maga mögött az ajtót, annyira magamba zuhantam, hogy még ahhoz is túl szomorú voltam, hogy átöltözzek valami kényelmes, itthoni ruhába, esetleg pizsamába, és lemossam a sminkem.
Mint valami zombi, úgy caplattam le a konyhába, ahol anyáék már javában reggeliztek és kávéztak. A levegő hirtelen megfagyott, ahogy beléptem a helyiségbe, de nem foglalkoztam vele. Lesütöttem a szemem, amikor elsétáltam az étkezőasztal mellett, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetem anyáéval.
– Jó reggelt! – Még én sem ismertem a saját hangomra, annyira rekedt és erőtlen volt. Ha az arcom látványa eddig nem volt árulkodó számukra, hát akkor ebből biztosan rájöttek, hogy valami nincs rendben.
Egyenesen a hűtőhöz sétáltam, s kivettem a narancslét, ám mielőtt öntöttem volna, vissza is teszem. Éreztem, hogy ki vagyok száradva, mégsem tudtam volna most semmit sem meginni. Mintha a gyomrom helyén egy hatalmas szikla lett volna, ami semmit sem képes befogadni. Inkább egy pohár vizet töltöttem magamnak, s lassan, aprókat kortyolva indultam meg az ajtó felé, a pohárral a kezemben. Anya azonban nem hagyta, hogy ilyen gyorsan megszabaduljak tőlük.
– Ülj csak le egy pillanatra!
Jól tudtam, mi vár rám; ezzel már akkor számoltam, mikor Castiellel kieszeltük, hogy fogok lelépni a rendezvényről. Vicces, annyira könnyű terv volt, mégsem sikerült végrehajtanom.
Nagyot sóhajtva, gépies mozdulatokkal ültem le anyával szembe, és ezúttal már rá mertem emelni a tekintetem. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de biztos voltam benne, hogy a görnyedt, megviselt testtartásom mindent elárult. De addig minden rendben, míg nem jön rám újra a sírhatnék.
– Hogy érezted magad Charlesszal? – Gerard kérdésére azonnal felkaptam a fejem. Hol a kioktatás? A lecseszés?
Megvontam a vállam.
– Sehogy. Nem igazán érdekel a srác.
– Ennek ellenére mégis együtt mentetek el. – Anya bekapta az utolsó falat omlettet, majd rám nézett. – Tudom, hogy hazudtatok arról, hogyan találkoztatok.
Hirtelen még a levegőt is félrenyeltem, és majdnem köhögni kezdtem. Pedig akkor úgy tűnt, bevette, amit Charles mondott. Hogy jött rá, hogy nem ez az igazság?
– Nem tudom, miről beszélsz – mondtam halkan, s védekezően összefontam magam előtt a kezem. Nagyon nem akartam most Charlesról és a tegnap estéről beszélni. Sőt, semmiről sem akartam társalogni, s nem csak anyáékkal, de másokkal sem.
– Ő az a srác, akit a Vörös Sárkányban ismertél meg, nem igaz?
Hirtelen bennem rekedt a levegő. Tudtam, hogy tisztában van azzal, hogy aznap este egy számomra is ismeretlen fiúval léptem le, de a franc se gondolta, hogy ilyen hamar rá fog jönni, hogy Charlesról van szó.
– Tudod, Avery, szerintem Charles jó hatással lehetne rád – folytatta. – Szakítanod kellene Castiellel, és randevúznod Charlesszal.
Ökölbe szorult a kezem.
– Tegnap este szakítottam vele – sóhajtottam fel, s egyből anyára pillantottam.
Mint arra számítottam, azonnal mosolyra húzódott a szája, és a legrosszabb, hogy még csak nem is próbálta leplezni. Nagyon is boldoggá tette, hogy ezt hallja, és borzasztóan rosszul esett, hogy ennyire örül neki, miközben én csendben szenvedek a tudattól, hogy már sosem bújhatok hozzá Castielhez úgy, mint eddig.
– Helyes. – Nagyot kortyolt a narancsléből. – Charles biztos örülni fog, ha megkeresed és…
– Nem! – kiáltottam fel. – Miért, anya? Miért szólsz bele az életembe? Nem akarok Charlesszal lenni! Én… még mindig szeretem Castielt.
Anya erre már nem tudott mit mondani, de láttam az arcán a nemtetszést, hogy így visszaszólok neki. Nem érdekelt; nem fogom hagyni, hogy a kedve szerint rángasson, és még azt is megszabja, kivel kellene járnom. Ez az én életem, az én döntéseim, s minden tettem az én felelősségem, nem pedig az övé.
Mivel úgy láttam, hogy nem is fog válaszolni, fogtam a kis vizem, s megindultam a szobám felé. Közben azon gondolkodtam, tényleg ennyire különbözünk Castiellel, vagy valóban az a legnagyobb baja anyának, hogy egyszerűen nem bírja őt? Mondjuk, már mindegy is, hiszen szakítottunk, szóval ez miatt már nem kell, hogy fájjon a feje.
Letelepedek az íróasztalomhoz, s amíg várom, hogy bekapcsoljon a laptopom, lassan elkortyolom a vizet, közben az ablakom előtt árválkodó lombhullatót nézem. Gyönyörű, színes levelei már elkezdtek lehullani, ám még így is sokáig lehetett benne gyönyörködni. Egészen különleges, narancssárgás volt; tetszett ez az árnyalat. Azonban eszembe juttatta azt a hétvégét, mikor Castiellel vásárolgattunk egy kicsit, mert mindkettőnknek szüksége volt melegebb ruhadarabokra. Az egyik boltban rábukkantam egy gyönyörű narancssárga, kötött pulcsira, amit azonnal Castiel kezébe is nyomtam, hogy próbálja fel. Utána viszont sokáig nevettünk rajta, mert borzalmasan állt rajta a pulóver a vörös haja miatt. Akkor viccelődve megjegyeztem, hogy vissza kellene festenie feketére, mert túlságosan is kitűnik a tömegből, s zavar, hogy ennyi lány bámulja folyamatosan. Úgy tett, mintha nem érdekelné, amit mondok, de valamiért biztos voltam benne, hogy fontolóra veszi a felvetésem. Még aznap betértünk egy drogériába, s míg én a samponok között keresgéltem az általam annyira szeretett hajápolók után, ő hosszasan bámulta a hajfestékeket.
Most már sosem fogom megtudni, hogy megtette volna ezt azért, mert én kértem, vagy sem…
Amikor végre sikerül beüzemelni a laptopom, első utam azonnal a közösségi portálra vezetett, és egy cseppet sem lepődtem meg, mikor megláttam a rengeteg üzenetet Dawntól és Rosától. Legelőször a legjobb barátnőmtől érkezetteket olvastam el, s kis híján lefordultam a székről, ahogy végigfuttattam a szemem a sorokon. Castiel az éjszaka közepén, részegen állított be Dawnhoz, hogy elmondja, mi történt. A lány szerint a fiú teljesen szét volt csúszva, s megérte tartani benne lelket. Aztán persze jól le is cseszett, amiért szakítottam vele, majd Charlesról kezdett faggatni. Az üzenete végét már alig fogtam fel, gondolatban leragadtam annál, hogy Castielt mennyire megviselte ez az egész. Azonban kissé megkönnyebbültem, hogy ezúttal a legjobb barátnőmhöz fordult, nem pedig Deborah-hoz. Még mindig nem bíztam benne, és tartottam attól, hogy gyakrabban kell látnom, ha újra összejön a bátyámmal.
Nagy nehezen, de összeszedtem minden erőmet, hogy válaszoljak Dawnnak, aki szinte azonnal vissza írt. Kissé aggasztott, hogy most nem tudja, mi van Castiellel, és nagyon reméltem, hogy épségben hazajutott az éjjel, s nem az utca szélén fekszik valahol. Késztetést éreztem, hogy azonnal felöltözzek és megkeressem, de végül úgy döntöttem, hogy a seggemen maradok. Biztosan minden rendben van. És abban is tökéletesen biztos vagyok, hogy a háta közepére sem kíván.
Szeret téged, Avery! – írta Dawn arra az üzenetemre, hogy úgyis hamar túlteszi magát a szakításon. – Tudod, milyen csalódott volt, mikor hiába keresett, nem vetted fel a telefont?
Tekintetemmel azonnal a készülék keresésére indultam, s egy pillanatra kétségbeestem, mikor nem láttam az éjjeliszekrényen. Gyorsan felpattantam, és teljesen feltúrtam az ágyam, hátha álmomban magam mellé vettem, de a kis kütyünek nyoma sem volt. Aztán a padlóra pillantottam, s megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor megláttam a lábaim előtt heverni. Biztosan a sok rezgés miatt eshetett le a szekrényről. Remegő kézzel vettem fel a mobilt, s először csak tanulmányoztam, karcolásokat keresve rajta, de szerencsére semmi baja sem esett. Aztán kissé félve néztem meg a képernyőjét, és döbbenten próbáltam felfogni, hogy Castiel egészen pontosan huszonötször keresett az este folyamán, utoljára háromnegyed hat után néhány perccel.
Nagyon, de nagyon szeretném hallani a hangját, és megbizonyosodni arról, hogy életben van. De féltem, hogy amint beleszól a telefonba, elgyengülök, és anélkül visszafogadom, hogy megbeszélnénk a dolgot. Nem akarom addig újrakezdeni vele, míg fenn áll a lehetősége, hogy újra összeveszünk valamin. Márpedig magunkat ismerve, biztosan össze fogunk vitázni, még akkor is, ha apró dolgokról van szó.
A laptop megállás nélkül jelezte, hogy üzenetem érkezett, de ahelyett, hogy visszaültem volna az íróasztalhoz, tiszta ruhával együtt a fürdőbe vetettem magam, s a következő két-két és fél órát odabent is töltöttem. Sokáig áztattam magam, s annyiszor engedtem meg a csapot ez idő alatt, hogy végül majdnem teljesen ellepett a víz. Gyorsan hűlt, hiszen a forró vizet a már langyoshoz engedtem, s így nem melegedett fel annyira, mint szerettem volna. Amikor úgy nézett ki a bőröm, mint egy nyolcvan éves nagymamáé, kikászálódtam a kádból, s a tükör elé állva, gondosan lemostam magamról minden sminket, s több bőrápoló krémet is magamra kentem, hiszen mostanában nem volt időm az arcommal foglalkozni. Ez legalább elterelte a figyelmem egy kis időre.
Anya szólt rám, hogy most már ideje lenne ebédelni mennem, ám nem sok kedvem volt hozzá, szóval csak pár kanál levest ettem, s figyeltem, ahogy ők jóízűen falatoznak. Hallottam, hogy végig beszélgetnek, de nem tudtam rájuk koncentrálni, végig Castielen agyaltam, s azon, vissza kellene-e hívnom, vagy sem. S ha beszélek vele… mégis mit kellene mondanom neki?
– Avery, hallasz?
Anya hangjára felkaptam a fejem. Nem vettem észre, hogy hozzám beszélt volna.
– Hm? – kíváncsian pillantottam hol anyára, hol pedig Gerardra.
Anya mérgesen meredt rám.
– Háromszor kérdeztem meg, hogy szeretnél-e segíteni összeszedni néhány ruhát Elliotnak, de egyszer sem…
– Miért kellene neki ruha, amikor kórházban van? – Ahogy kimondtam a kérdést, már rá is jöttem a válaszra. Kis híján felvisítottam örömömben. – Hazajöhet?
Anya is elmosolyodik, és aprót bólint.
– Holnap délelőtt megyek érte.
Ésszel fel sem fogható az az öröm, ami abban a pillanatban átjárt. Olyan régóta vártam már arra, hogy Elliot újra itthon mászkáljon fel-alá, hogy fel sem fogtam hirtelen, mit is jelent ez. A bátyámnak nem kell tovább kórházban lennie, a saját lakásunkban lábadozhat. Ki akartam hagyni a sulit, és itthon várni őt, s körbeugrálni, hogy neki még csak a kisujját se kelljen mozdítania. A tökéletes kishúg akartam lenni, aki lesi a bátyja összes kívánságát. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy még a kedvenc sütijét is megsütöm, de még idejében vetettem el ezt a gondolatot. Nem állt szándékomban felgyújtani a konyhát.
A suli kihagyós dolgot sem mertem elmondani anyának, mert féltem, hogy csak leüvöltené a fejemet, amiért egyáltalán megfordult a fejemben ez. Inkább csendben rábólintottam, hogy segítek ruhát keresni Elliotnak, majd fel is rohantam a szobájába.
Nem is tudom megmondani, mikor jártam itt utoljára anélkül, hogy az itt tartózkodás rossz érzéseket keltett volna bennem. Most szívesen léptem be a fényes szobába, s meg sem álltam a bátyám szekrényéig. Emlékeztem, melyik pulcsiját szereti a legjobban, és hogy azt melyik nadrágjával vette fel a legtöbbször, így habozás nélkül kerestem elő a darabokat, majd ugrándozva megindultam a folyosó felé, az utolsó pillanatban azonban megtorpantam, és alaposan körbenéztem.
Mióta Elliot kórházban van, talán kétszer, háromszor jöttünk be anyával kitakarítani, mert túlságosan fájt idebent lenni úgy, hogy a bátyám közben kómában fekszik. A bútorokon állt a por, a parketta is koszos volt, az ablakokról nem is beszélve. Szerettem volna, ha Elliot jól érzi magát majd itthon, ezért eldöntöttem, hogy alaposan kitakarítok. A kiválasztott ruhákat egy táskába helyeztem, amit aztán a fogasra akasztottam anya kabátja mellé, hogy biztosan megtalálja holnap, mikor megy Elliotért.
Ezt követően azonnal a fürdőbe rohantam, és két vödörbe engedtem vizet és tisztítószert, majd átsétáltam a bátyám szobájába. A polcokkal, szekrényekkel kezdtem a törölgetést, s olyan alapos voltam, mint még soha. Mindent kétszer takarítottam át, hogy egy porszem se maradjon sehol. A saját szobámnál nem figyeltem ennyire a tisztaságra, de úgy gondoltam, Elliot számára is az a legelőnyösebb, ha minden makulátlanul tiszta körülötte.
A szekrények után azonnal az ablakot vettem kezelésbe, amihez egy létrát is kerítettem a pincéből. Sosem csináltam még ilyet, ezt a részét mindig anyára bíztam, és bár borzalmasan féltem a magasban, s tartottam tőle, hogy leesek, mindvégig az lebegett a szemem előtt, hogy ezzel Elliotnak szerzek örömöt, és ez azonnal elűzte az aggodalmam. Mit meg tesz az ember a testvére érdekében…
– Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is ennyire gyönyörű vagy.
A szívem majd’ kiugrott a bordáim közül, mikor meghallottam magam mögött Castiel hangját. A létra tetejében kapaszkodtam meg, mielőtt lestem volna, s csak félve mertem oldalra fordítani a fejem. Szerettem volna, ha csak az elmém szórakozik velem, de minél tovább bámultam, annál biztosabb voltam benne, hogy Castiel tényleg ott áll mögöttem. És egek, de pocsékul nézett ki!
Általában az őrületbe tud kergetni a kócos hajával, mert imádtam beletúrni, most azonban csak aggodalmat keltett bennem, hiszen tudtam, miért ilyen rendezetlen; és nem csak a tincsei, de a kinézete is. Ugyanazt a ruhát viselte, mint tegnap, ám eléggé meggyűrődött már rajta, ráadásul biztosan kocsmában járt az éjjel, hiszen töménytelen cigaretta és alkoholszag áramlott belőle. A tekintete megviselt és fáradt volt, szeme pedig véreres. Görnyedt testtartásából arra következtettem, hogy lelkileg is eléggé rossz állapotban lehet. Lassan leszálltam a létráról, és megálltam előtte, némi távolságot azért tartva közöttünk. Bizonytalanul néztem rá.
– Hogy kerülsz ide?
Castiel kissé oldalra billentette a fejét.
– Anyukád engedett be, kis veszekedés után. Tényleg nagyon utál.
Furcsa, de nem hallottam hangokat lentről, abban viszont biztos voltam, hogy Castiel nem hazudik. Még mindig részeg volt, anya pedig gyűlölte ezt; egy cseppet sem csodálkozom, hogy nem akarta beengedni a fiút. Ha az én lányom volt barátja lenne, én sem hagytam volna, hogy betegye a lábát a lakásomba. De abban is biztos voltam, hogy ha anya elküldte volna őt, szörnyen mérges lettem volna. Örültem, hogy látom, de azért mégsem volt teljes az örömöm.
– Csak nem ismer eléggé – mondtam halkan, majd kis szünet után folytattam. – Castiel, nem szabadott volna ide jönnöd…
Castiel csak megrántotta a vállát.
– Kizártam magam, nincs hová mennem…
Gondterhelten felsóhajtottam. Castiel lakásának ajtaját kívülről csakis kulccsal lehetett kinyitni. Ha éppen nem volt nála, és behúzta maga mögött az ajtót, nem tudott bemenni. Nálam is volt egy kulcs, pontosan az ilyen helyzetek miatt, s most már értettem, mit keres itt.
– Mindjárt hozom a kulcsot.
Mielőtt egy lépést tehettem volna, Castiel megragadta a csuklóm. A bőröm azonnal felforrósodott azon a ponton, ahol hozzám ért, s arra számítottam, magához fog rántani, de szerencsére nem tette. Csak elgondolkozva meredt rám.
– Beszélgessünk, kérlek! – Castiel hangja könyörgő és kétségbeesett volt, amitől összeszorult a szívem.
Az ajkamba haraptam. Most mit tegyek? Olyan nehéz távol tartanom magam tőle, hiszen szeretem és vágyom az érintéseire. De belefáradtam az állandó veszekedésbe és drámába. Egy nyugodt kapcsolatot akartam, s nem voltam benne biztos, hogy ez Castiel mellett összejöhet. Végül nagy levegőt vettem. Nem volt szívem elengedni őt ilyen állapotban.
– Előbb fürödj meg! – Reményt láttam csillanni szürke szemében. – A szobámban van pár ruhád, biztosan megtalálod. Addig befejezem a takarítást.
Castiel nagyot nyelt, s egy lépést tett felém. Csak sejtettem, mit szeretett volna, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább a szobámba ment a ruháiért. Amikor már eltűnt a szemem elől, lerogytam Elliot ágyára, s a fejemet fogtam. Miért nem tudok neki nemet mondani? Hiszen szakítottam vele! Miért nem tartom magam ehhez? Miért hagyom, hogy fel-alá mászkáljon a házban, mintha még mindig együtt lennénk?
Szorosan lehunytam a szemem, mielőtt újra elsírtam volna magam. Magabiztosnak kell lennem, hogy megértessem vele, miért nem akarom már ezt a kapcsolatot. De valóban nem akartam? H-ha szeretem, és ő is szeret engem, akkor együtt kellene lennünk, nem igaz? Istenem, miért ilyen bonyolult minden?
Hallottam, amikor Castiel megengedte a vizet, s ez eszembe juttatta azokat a hétvégéket, mikor együtt ébredtünk és tusoltunk le reggelizés előtt. Túl sok volt az emlékem vele, még úgy is, hogy rövid ideje vagyunk együtt. Élveztem vele minden percet, és ha azok az átkozott veszekedések nem lettek volna, tényleg tökéletes lett volna a kapcsolatunk. Mit tegyek? Adjak neki még egy esélyt? Vagy inkább hagyjam, hogy elmúljon az iránta érzett szerelmem, és folytassam azt, amit az előtt, hogy összejöttünk volna?
Már képtelen voltam a takarításra koncentrálni, úgyhogy inkább átmentem a szobámba, és ott vártam, hogy Castiel végezzen. Nem mertem az ágyam közelébe sem menni, mert féltem, hogy félreérti a helyzetet. Inkább a székre telepedtem, s amíg vártam, egy tollat forgattam az ujjaim között. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak a bátyám a közelben lenne, hogy tanácsot adhasson. Ő biztosan segítene, nem igaz?
Azonnal felkaptam a fejem, ahogy Castiel belépett a szobámba, de azonnal le is sütöttem a szemem, mikor megláttam a nedves hajzuhatagát. Szándékosan csinálná? Hiszen pontosan tudja, mi a gyengém, mi az, aminek nem tudok ellenállni! Így akarja elérni, hogy visszafogadjam?
Lassan az ágyamhoz sétált, s otthonosan hanyatt vágódott, közben a tincseit szárította a törölközővel. Éreztem magamon a tekintetét, de egy pillanatra sem mertem ránézni. Az egész helyzet annyira… kínos volt.
– Beszélni szerettél volna – köszörültem meg a torkom.
Castiel szomorúan nézett rám, és gépies mozdulatokkal ült fel, s egészen az ágy széléig csúszott. A térdeink majdnem összeértek, ezért egy picit hátrébb gurultam a székemmel, hogy nagyobb távolság legyen közöttünk. A szeme alatt megrándult egy izom, de nem tett megjegyzést. Ennek ellenére láttam rajta a csalódottságot, a levertséget, és ez engem is teljesen elszomorított. Szerettem volna szorosan megölelni, és azt mondani, minden rendben lesz, de még én sem voltam benne biztos, hogy sikerül-e a jövőben mindent megoldanunk.
– Castiel, ha nem akarsz semmit, akkor kérlek, menj el… – mondtam halkan, miután egy szót sem szólt.
Erre kétségbeesetten kapta fel a fejét, és legnagyobb döbbenetemre térdre vetette magát előttem. Mi történt vele? Az a Castiel, akit én ismerek, sosem tenne ilyet! Nem dobná félre a büszkeségét egy lány miatt, és sosem ereszkedne térdre soha semmiért. Tudom, hogy részeg. De Castiel az a fajta srác, aki még ittasan sem tenne ilyet. Most akkor mégis mi folyik itt?
– Ne! Kérlek, ne küldj el! – Elkeseredetten nyúlt a kezem után, s megszorította a kézfejem. Tátott szájjal meredtem rá. A tekintetéből olyan mértékű reményvesztettség, tanácstalanság sugárzott, amelyet még embertől nem láttam, nemhogy Castieltől. – É-én… Annyira hülye vagyok, Avery!
Azt hittem, a döbbenetem nem lehet fokozni, de még a lélegzetem is elakadt, mikor láttam a könnyeket végigfolyni az arcán. Apám korábbi szavai jutottak eszembe, amelyeket pár éve mondott nekem, miután anya részegen a fejéhez vágta, mennyire gyűlöli. Az ittas ember a legőszintébb ember a világon.
Ezt mindig megkérdőjeleztem, de most, hogy láttam Castielt… Józanon sosem csinálná ezt, mert a makacssága nem engedné. De részegen hagyja, hogy az érzelmek irányítsák, ezért könyörög és sír most előttem. Egyszerűen nem tudtam, hogy reagáljak erre.
– Többször kellett volna mondanom, hogy szeretlek – folytatta. – Ha többször mutatom ki, mennyire szerelmes vagyok beléd, akkor nem vágytál volna más srácokra. Annyira sajnálom!
Az orrom szúrni kezdett, s ahogy Castielt hallgattam, én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Próbáltam tartani magam, de egyre nehezebben ment. Végül felálltam, s segítettem Castielnek is felkelni a földről. A fiú szó szerint zokogott, és tisztán éreztem a belőle áradó fájdalmat, ez pedig az én darabokban lévő szívemet is tovább szaggatta. Nagy nehezen visszaültettem az ágyra, ám mielőtt elhúzódhattam volna, szorosan magához ölelt, s eldőlt velem a matracos. A könnyei hihetetlen gyorsasággal kezdték átnedvesíteni a felsőmet, s jobb ötlet híján a fejét kezdtem simogatni, csitításként. Sosem láttam még fiút így sírni, és nem tudtam mire vélni. Komolyan ennyire szeretne? Pont Castiel? Egyszerűen nem értettem az okát. Hiszen önző voltam mindvégig, és semmit nem tettem annak érdekében, hogy ez a kapcsolat jobb legyen. Mindvégig ő erősködött, én meg néha szidtam, amiért újra és újra veszekedünk, holott az esetek nagy részében az én hibámból robbant ki a vita.
– Hagyd abba, kérlek! – sírtam fel hangosan. – Castiel, ne csináld ezt! Megijesztesz!
De minél tovább kértem, annál jobban folytak a könnyei, bár a zokogása idővel elcsendesült. Nem tudom, mennyi ideig feküdhettünk ott, egymás karjaiban, kerülve a másik tekintetét, de hosszú óráknak tűnt számomra. Végül én bújtam ki az öleléséből, mire ijedten kapta rám a tekintetét.
– Nem akarom, hogy vége legyen, Avery! – vallotta be. – Nem akarlak elveszíteni!
Felálltam, s gyorsan megtöröltem a szemeimet, hogy ne legyenek annyira könnyesek, majd komolyan fordultam felé.
– Részeg vagy, Castiel – közöltem vele. – Várjuk meg, amíg kijózanodsz, hogy ugyanazt gondolod-e akkor is, mint most.
Castiel egyenesen a szemembe nézett. Hirtelen olyan magabiztosságot láttam benne, ami egy pillanatra megrémisztett.
– Józanon még jobban fogok rád vágyni.
Felnyögtem.
– Ne mondj ilyeneket, kérlek! Csak összezavarsz!
Mintha meg sem hallotta volna a szavaimat, újra felém nyúlt, s magára rántott. Gyengéd pillantással pásztázta az arcom, s ezt nem tudtam mire vélni. Részegen még gyorsabban váltogatja a hangulatait, mint amikor józan.
– Az életemnél is jobban szeretlek, Avery Delacroix! – suttogta az ajkaimra. – És nem érdekel sem a kölyök, sem pedig az édesanyád. Veled akarok lenni!
Nagyot nyeltem.
– Részeg vagy – ismételtem.
Apró mosoly terült el az arcán.
– Csak szerelmes. – Hirtelen elkomorult az arca. – És egy nap majd feleségül is foglak venni. Majd meglátod!
Nem tudtam visszafogni magam, s felnevettem.
– Bolond vagy!
– Csak szerelmes – ismételte, mielőtt magához húzott volna egy gyengéd, de annál szenvedélyesebb csókra.

8 megjegyzés:

  1. Isteneeeeem :3 ez nagyon aranyos :D kár hogy lassan vége lesz :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is sajnálom, de örökké sajnos nem húzhatom.:/

      Törlés
  2. IMÁDTAM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!ANNYIRA CUKI VOLT EZ A RÉSZ HOGY MÉG ÉN IS BEKÖNNYEZTEM :D REMÉLEM LESZ JÖVŐ SZOMBATON RÉSZ!!HAJRÁÁ!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett ^^ Igyekszem hozni szombaton :D

      Törlés
  3. Unnie, egyenesen imádtam a részt :D De, hogy Avery mennyit tud tétovázni az már durva :o Charles vagy Castiel... hmm... CHARLES :D Egyértelműen ő lenne a tökéletes befutó Avery számára :D
    De azért Castielnek is szurkolok, bár a másik srácnak nálam nagyobb előnye van :D
    Nagyon, de nagyon cuki rész volt.

    Te pedig siess a folytatással, Unnie :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, ennek örülök, dongsaeng ^^ Ugye? Kész agyrém egy karakter :D Szerintem is amúgy *-*
      Sietek ^^

      Törlés
  4. Nagyon jóóó! <3 Imádom ezt a részt! Nagyon tetszik és remélem szombaton már tudod hozni a következő részt! *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!^^ Örülök, hogy elnyerte a tetszésed :) Igyekszem ^^

      Törlés