Csóközön, eprecskék!
Már korábban fel szerettem volna rakni ezt a fejezetet, de közben sikerült munkát találnom, és teljesen elszívta minden energiám. De a műtétem előttem még szerettem volna felrakni ezt a részt, úgyhogy összekaptam magam, és már meg is hoztam!^^
Nem tudom, meddig leszek kórházban, de ott biztosan írni fogok írni, szóval ha hazajöttem, nem szabadultok tőlem, tényleg!^^ Egy ideig úgyis óvatosnak kell lennem, szóval tuti lesz időm ide is fejezetet hozni, illetve a KDD-re is.:)
Köszönöm szépen a véleményeiteket!^^ Továbbra is szívesen olvasom, amit nekem írtok, szóval ne féljetek írni!^^
Jó olvasást kívánok mindenkinek!
Puszi,
Raina
41.
Sosem ment el
Nem akartam hinni a fülemnek, azt hittem,
a képzeletem valami ostoba játékot űz velem. Először nem is fogtam fel igazán,
mit is mondott anyám. Amikor pedig tudatosult bennem… Egek, minden megfordult
körülöttem, s könnyek homályosították el a tekintetem. Gyorsan megkapaszkodtam
a bordásfalban, mert féltem, hogy összecsuklok. A lábaim hirtelen kocsonyává
váltak, úgy remegtem.
– T-tessék?
Anya néhány pillanatig szipogott, mielőtt
válaszolt volna.
– Elliot felébredt, Avery! – sírt fel
hangosan.
Éreztem, hogy az én könnyeim is
végigszántják az arcomat. Könnyűnek éreztem magam, mintha egy tonnás súly
került volna le a vállaimról. Hónapok óta ezt a hívást vártam, de eddig el sem
tudtam képzelni, hogy ennyire felemelő érzés lesz hallani ezeket a szavakat. A
bátyám, aki hosszú ideje feküdt kómában, végre kinyitotta a szemeit!
Ám hirtelen belém nyílalt a fájdalom,
ahogy Elliot kezelőorvosának korábbi szavai eszembe jutottak. Mi van, ha nem
emlékszik ránk? Mi van, ha fogalma sincs, ki ő? És mi van, ha soha többé nem
lesz képes mozgatni a végtagjait?
– Hogy van most? – kérdeztem
kétségbeesetten. – Minden rendben? Emlékszik mindenre?
– Éppen vizsgálják. – Még telefonon
keresztül is hallani lehetett, mekkorát nyelt. – A nővérek és az orvosok is
ki-be futkosnak, de egyikük sem mond semmit.
Azonnal
oda kell menned! – súgta egy hang a fejemben. Hirtelen ez
tűnt helyesnek. Elliot mellett akartam lenni, hogy megbizonyosodjak róla, nem
esett baja. Nem érdekelt, hogy még van egy kis munka a tornateremmel. Minél hamarabb
át akartam ölelni a bátyám, s hallani akartam, ahogy azt mondja, minden rendben
lesz.
– Én… sietek, jó? Fél órán belül ott
vagyok!
Miután elköszöntem anyutól, tekintetemmel
rögtön Castielt kezdtem keresni. Nem volt nehéz dolgom, ő éppen felém tartott,
arcán pedig aggodalom ült. Ahogy elnéztem mögötte, láttam, hogy Dawn is
kíváncsian pillant felém, azonban ő nem mozdult. Kíváncsi voltam, vajon Castiel
mondta-e neki, hogy ne jöjjön ide, vagy Dawn maga döntött úgy, hogy inkább
Alexy és Kentin mellett marad.
– Hé, minden rendben? Olyan sápadt vagy. –
Castiel azonnal megfogta a kezem, ahogy mellém ért. – Elliottal van valami?
Mosolyogva bólogattam.
– Anyu hívott. Azt mondta, felébredt.
Nekem… Oda kell mennem! – A telefonomat a zsebembe csúsztattam, s nagy léptekkel
indultam a kijárat felé. – Ha Dawn kérdezősködne, mondd meg neki, hogy holnap
minden elmagyarázok, jó?
Castiel bólintott, majd egy rövid csókot
váltottunk, mielőtt ott hagytam volna őt és a többieket a tornateremben. Kissé
bűntudatom volt, amiért csak így, minden szó nélkül lelépek, elvégre ők a
szabadidejüket áldozták fel azért, hogy én hamarabb megszabadulhassak Deborah
társaságától. De nem tehettem mást. Alig vártam, hogy beérjek a kórházba, s a
saját szememmel is lássam Elliotot. Jelen pillanatban még az sem érdekelt volna,
ha az igazgatónő kicsap, csak hadd lehessek a bátyám mellett.
Azt hiszem, még sosem telt ilyen lassan az
idő. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a busz elért a kórházig. Útközben idegesen
rágcsáltam az ajkaimat, s egyfolytában a telefonom kijelzőjét bámultam, hátha
kapok valami infót anyától, de semmi. Úgy gondoltam, ha nincs hír, akkor minden
rendben lehet, bár ahogy teltek a percek, egyre bizonytalanabbá váltam, s alig
vártam, hogy a kórteremhez érjek. Azonban mintha minden összefogott volna
ellenem. Az utcán rengeteg ember mászkált, akik mellett csak úgy tudtam
elmenni, ha egyszer-egyszer meglöktem őket, aminek persze nem örültek
túlzottan. Obszcén szavakat kiáltottak utánam, amelyeket el is engedtem a fülem
mellett. Ha az ő családtagjukról lenne szó, biztosan ők is tolakodnának a
helyemben.
Ám nem csak az emberek idegesítettek fel.
A kórházi lift egyszerűen nem akart engedelmeskedni, hiába nyomkodtam a gombot,
az ajtó nem nyílt ki. Hisztisen toporzékoltam, de hamar meguntam a várakozást,
s inkább a lépcsőt választottam, hogy minél hamarabb felérhessek arra az
emeletre, ahol Elliot is feküdt. Több orvosnak és látogatónak is nekimentem, de
nem pocsékoltam az időmet bocsánatkérésekkel. Úgy éreztem, az összeomlás szélén
állok, s semmit sem akartam jobban, mint végre látni a bátyám kék szemeit, s
hallani a hangját.
Már messziről kiszúrtam anyu fel-le sétáló
alakját Elliot kórterme előtt. A cipője orrát bámulta, így csak akkor vett
észre, mikor közvetlenül mellé értem. Az arca beesett volt; úgy nézett ki,
mintha pár óra alatt éveket öregedett volna, teljesen megviselte őt a
várakozás. Szemei fáradtan csillogtak, homlokán pedig tucatnyi, aggodalom
okozta ránc ült. A sminkje teljesen elfolyt a sok sírástól. Életemben nem
láttam még őt ennyire szétcsúszva, de valahol mélyen hálát adtam neki, hogy
most, ebben a pillanatban nem a tökéletességre törekszik, s nem törődik azzal,
mit gondolnak róla mások. Most az egyszer tényleg úgy viselkedett, mint ahogy
már akkor is kellett volna, mikor Elliot kórházba került.
– Na, van valami hír? – kérdezem
reménykedve, hátha tud már valamit.
Anya megrázta a fejét.
– Még semmi. Biztosan valami komoly baj
van. Istenem, biztos vagyok benne, hogy nem emlékszik semmire!
Kissé mérges lettem, amiért ennyire
negatívan gondolkozik, s egyből a rosszra gondol, de valahol meg is értettem a
kétségbeesését. A fia fél év után végre felébred, és az orvosok semmit sem
akarnak mondani. Nos, ha az én gyerekem feküdne odabent, már biztosan rájuk
törtem volna az ajtót, s válaszokat követeltem volna.
– Ne vonzzad be! – szóltam rá halkan. –
Lehet, hogy nincs is semmi baj, csak szeretnék alaposan kivizsgálni. Minden
rendben lesz.
Talán tíz percet várakozhattunk. Anya
továbbra is rótta a köröket a kórterem ajtaja előtt, én pedig hol a széken
üldögéltem, hol pedig a falnak támaszkodva rágtam a körmöm idegességemben. Anya
feszültsége hamar átragadt rám, s ismét kezdtem elveszíteni a reményt. Ha
Elliottal minden rendben lenne, már biztosan adtak volna valami információt az
állapotáról, de amióta itt vagyok a kórházban, egy orvost sem láttam ki vagy
bemenni abba a szobába. Most már tényleg nem tudtam, mire számítsak. A
torkomban hatalmas gombóc volt, s úgy éreztem, levegőt sem kapok. Rettenetesen
izgultam.
Amikor pedig végre kinyílt Elliot kórtermének
ajtaja, anyával egyszerre ugrottunk az orvos elé, s minden kérdésünket
rázúdítottuk. Ő csak kapkodta a fejét, azt sem tudta, mire válaszoljon először,
majd arrébb tolt minket, s szép lassan elmondott mindent, amit tudnunk kellett
a bátyám állapotáról.
– Őszinte leszek Önökkel – kezdett bele –,
nem számítottam rá, hogy Elliot fel fog ébredni, főleg azok után, mennyit
romlott az állapota az elmúlt időszakban. Ami pedig még hihetetlenebb, hogy
most úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van. – Hatalmas kő esett le a
szívemről. – Jól reagál mindenre, önmagára is remekül emlékszik. Egyedül a
balesetről nincs fogalma, de azt hiszem, ez talán nem is baj.
Legszívesebben elsírtam volna magam
örömömben, de képtelen voltam rá. Még nem fogtam fel igazán az orvos szavait.
Annyira szürreálisnak tűnt ez az egész helyzet. Alig pár órája még biztos
voltam benne, hogy soha többé nem lehetek együtt Elliottal, most pedig minden a
legnagyobb rendben van. Végre nem a mozdulatlan bátyámat kell figyelnem, hanem
beszélhetek is vele!
– És mikor jöhet haza? – kérdeztem
izgatottan, mire az orvos homloka ráncokba szaladt.
– Egy ideig még biztosan nem – mondta. –
Talán a jövő hét végén, bár ezt sem ígérem biztosra.
Kissé csalódott lettem, de azért egy
bólintással jeleztem, hogy megértettem. A szomorúság ellenére örültem, hogy
inkább bent tartják, hogy biztosra menjenek, semmilyen károsodást nem
szenvedett.
– És mikor mehetünk be hozzá? – Anya már
lépett is az ajtó felé, s szerintem egyáltalán nem érdekelte volna, ha az orvos
azt mondja, most még nem látogathatjuk meg, ő akkor is odament volna a
bátyámhoz.
– Akár most is – felelte a férfi, mire
felcsillant a szemem. – De egyszerre csak egy ember tartózkodhat bent nála.
Ezzel magunkra is hagyott minket, én pedig
azonnal anyára néztem. Láttam rajta az őrlődést; tudtam, hogy elsőként akar
bemenni Elliothoz, de tisztában volt azzal, hogy én is minél hamarabb akartam
őt látni. Végül felsóhajtott, s rám mosolygott.
– Menj csak. Te többet voltál mellette,
mit én.
Egy pillanatig sem haboztam, gyorsan
megöleltem anyát, s pár lépéssel átszeltem azt a távolságot, ami a bátyámtól
választott el. Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Hirtelen ijedség futott
végig rajtam. Ugyan a doki azt mondta, Elliot mindenre emlékszik, a balesetet
leszámítva, de mi van, ha engem elfelejtett? Mi van, ha bemegyek hozzá, s
megijed tőlem? Fogalmam sincs, hogyan birkóznék meg ezzel.
Egy mély levegőt vettem, s összeszedtem
magam. Nem omolhatok össze, főleg nem most.
Az ajkamba harapva nyomtam le a kilincset,
s félve kukkantottam be a szobába. Amikor a tekintetem találkozott Elliot
hatalmas kék szemeivel, a szívem még gyorsabban kezdett verni, s hatalmas
mosoly jelent meg az ajkaimon, miközben hatalmas könnycseppek folytak végig az
arcomon. Fél pillanat múlva már a bátyámat öleltem, s hangosan zokogtam a
megkönnyebbüléstől. Olyan jól esett magamba szívni az illatát. Annyira hiányzott már!
Elliot teste is megrázkódott a sírástól,
ami kissé megdöbbentett. Sosem láttam őt elérzékenyülni, előttem legalábbis
próbálta erősnek mutatni magát, bármi is történt. Most azonban sebezhetőnek
tűnt. Lehet, hogy nem emlékszik a balesetre, de biztos vagyok benne, hogy a fél
év, amelyet kómában töltött, rajt hagyta a nyomát a lelkén.
– Azt hittem, soha nem jön el ez a
pillanat – suttogtam. – Istenem, Elliot, annyira hiányoztál!
Elliot kicsit eltolt magától, nem
messzire, épp csak annyira, hogy jól szemügyre vehesse az arcom. Csak bámult
rám, szomorú, mégis boldog tekintettel, s a hüvelykujjával elkezdte letörölni a
sós nedvességet az arcomról.
– Nézzenek oda! – mosolyodott el. – Kész
nő lett belőled! Az én kis húgocskám felnőtt, amíg aludtam.
Felkacagtam, s az ágy mellé húztam azt a
széket, amelyen olyan sokat ültem az elmúlt hónapokban. Elliot kezéért nyúltam,
s megszorítottam azt.
– Ugyan, semmit sem változtam!
Elliot arckifejezése egy pillanat alatt
megváltozott; hirtelen semmit sem tudtam leolvasni róla.
– De igen. Megkomolyodtál. – Elhúzta a
száját. – Barátod van?
Éreztem, ahogy a pír elönti az arcom. Ennyit a meghitt pillanatról. Lassan
bólintottam.
– Tudod, amíg te itt szédítetted a
nővéreket, én elég sok sráccal keveredtem össze. – Elliot tudott a
viselkedésemről, talán ezért sem döbbentette meg, amit mondtam. – Némelyiket
borzasztóan megbántam, de akadtak olyanok is, akik mellett elég jó volt. De
ismersz, egyik mellett sem tudtam huzamosabb ideig megmaradni…
Elliot kíváncsian húzta fel a szemöldökét.
– De találtál valakit, igaz?
Felsóhajtottam.
– Remélem, nem vagy fáradt, mert egy
hosszú történet következik…
És akkor elmeséltem neki mindent, egészen
Matt bulijától, hiszen így utólag visszagondolva, akkor kezdtem Castiel iránt
érezni valamit. Aztán folytattam a tornatermi csókkal, s azzal, hogy meghívott
a próbájukra. A tűzesetet sem hagytam ki, bár rögtön megbántam, hogy
megemlítettem. Elliot borzasztóan dühös lett, amit nem akartam. Utáltam, hogy
így felhergeltem, de rosszul éreztem volna magam, ha mástól tudja meg. Mindig
őt avattam be mindenbe, s ő volt az, akinek sosem hazudtam. Egyszerűen úgy
éreztem, mindent el kell neki mondanom. Bár lehet, hogy az időzítés nem volt
megfelelő. Elterelésképp inkább folytattam a kis történetet rólam és Castielről,
bár amikor Deborah is szóba került, Elliot értetlenül meredt rám.
– Hogy érted, hogy amikor Deborah
visszatért? – kérdezte zavartan.
– Hát, tudod, ő és Castiel azért
szakítottak, mert Debbie-t valami lemezcég leszerződtette. Mielőtt turnéra
indult, Deborah dobta Castielt. De hé, ezt te is tudod! Az első koncerten ott
voltál!
Elliot továbbra is homlokráncolva nézett
rám, és hirtelen rossz érzésem támadt.
– Azt hittem, tudod – sóhajtott fel.
– Mármint mit tudok?
– Hogy Deborah még az utazás előtt
összebalhézott a menedzserével. Avery, Deborah sosem hagyta el a várost.
Elliot szavai sokkoltak, s csak nehezen
jutottak el a tudatomig. Mi az, hogy sosem hagyta el a várost? De hisz’ annyit
beszéltem vele, s állandóan képeget küldözgetett azokról a helyekről, ahol
éppen járt. Az egész csak egy átverés lett volna? És mégis mit csinált addig,
amíg mindenki azt hitte, turnén van?
A bátyám nem adott választ a kérdéseimre,
szerinte ez nem olyan dolog, amit neki kellene nekem elmondania. Belül dühös
voltam rá, de valahol meg is értettem. Nem lett volna szép dolog kibeszélni
Debbie-t a háta mögött, még akkor sem, ha egy álszent ribanc.
– Van még valami – mondta halkan, mielőtt
anyuval váltottuk volna egymást. – A balesetem előtt Debbie és én… Együtt
voltunk.
Úgy éreztem, ennél többet már nem tudok
elviselni. Abban a pillanatban hálás voltam anyának, amiért félbeszakított
minket. Sokkos állapotban hagytam el a kórházat, s egyenesen Dawnhoz buszoztam.
Útközben írtam egy üzenetet Castielnek, hogy holnap suli előtt jöjjön a
házunkhoz, mert még tanítás előtt meg szeretnék beszélni vele valamit.
S hogy miért Dawnhoz rohantam Castiel
helyett? Az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól, s már fele annyit sem
osztottam meg vele, mint korábban. Dawn nem tudott semmit, emiatt pedig
bűntudat gyötört. Rendbe akartam hozni, s el akartam neki mondani mindent,
mielőtt valaki mástól tudja meg. Ha rájön, hogy hónapok óta titkolózom, egészen
biztosan megromlik a kapcsolatunk.
Alig tűnt néhány másodpercnek, míg Dawn
családjának házához értem. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem
vettem, hogy megérkeztem, s már csak arra eszméltem fel, hogy Dawn döbbenten
nyit ajtót nekem.
– Hát te? – kérdezte. – Minden rendben?
Olyan sápadt vagy!
Az ajkamba haraptam.
– A kórházból jövök – feleltem. – Ráérsz,
ugye? Valamit mondanom kell.
Mint arra számítottam, Dawn dühös volt. Mármint
nagyon dühös. Sosem láttam még
ilyennek, teljesen kikelt magából. Mérges volt, amiért nem bíztam benne, s
hagytam, hogy abban a tudatban éljen, hogy Elliot valami neves külföldi egyetemen
tanul. A haragját később azonban szomorúság vette át, s még el is sírta magát,
miközben arról meséltem, milyen érzés volt a bátyám mozdulatlan teste mellett
ülni ennyi időn keresztül. Hozzám hasonlóan ő is megkönnyebbült, mikor
elmondtam, most már minden rendben, hiszen ébren van. Azonban az aggodalom
továbbra is ott volt bennem. Elliot borzasztóan vékonynak tűnt, s csak remélni
tudtam, hogy innentől kezdve hamar felszed pár kilót. Sosem volt egy nagydarab
fiú, bármennyire is próbálkozott, képtelen volt a hízásra. Mindig is sportos
testalkata volt, s rengeteget edzett, hogy formában tartsa magát. Emlékszem,
régen állandóan azzal cukkoltam, hogy ilyen kinézettel tutira sikeres modell
válna belőle. Most azonban az izmai eltűntek, s csont sovány volt, arca pedig
beesett, s sápadt.
– Valamit mondott ma – sóhajtottam fel. –
Elliot azt mondta, hogy Debbie sose hagyta el a várost.
Dawn szemei a háromszorosára nyíltak.
– Micsoda? Úgy érted, mindvégig itt volt?
Aprót bólintottam.
– Fogalmam sem volt róla, érted? –
Végigdőltem Dawn ágyán, s a plafont kezdtem bámulni. – Annyira hihetően adta
elő, hogy éppen Párizsban, Bordeaux-ban meg isten tudja hol járt. De vajon hol
rejtőzködhetett ennyi ideig?
Dawn hirtelen elcsendesült. Láttam az
arcán, hogy valamit mondani akar, de habozott; nem volt benne biztos, hogy ki
kellene mondania. Végül nagy levegőt vett, s kibökte.
– Gondolod, hogy köze volt a tűzhöz?
Idefele jövet az én fejemben is megfordult,
hogy talán Deborah zárt be a raktárhelyiségbe, s gyújtotta rám azt. Aztán,
ahogy tovább gondolkoztam, rájöttem, hogy biztosan nem ő volt. Talán indítéka
lett volna rá, hisz’ mindig sejtette, hogy több van köztünk Castiellel, még ha
mi ezt nem is ismertük be. Mégis, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem Debbie
próbált megölni.
– Nem ő volt – válaszoltam Dawnnak.
– Miért vagy ebben olyan biztos? – vonta
fel a szemöldökét. – Megtaláltad a tettest?
Felsóhajtottam.
– Ugyan, dehogy. Már egy ideje nem is
keresem.
– Akkor?
Átfordultam az oldalamra.
– Emlékszel, amikor mondtam, hogy nevetést
hallottam? – Dawn aprót bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy fiú volt az
elkövető. Ráadásul valaki, akit jól ismerek.
Dawn hirtelen felpattant, s
kétségbeesetten nézett le rám.
– Castiel?
Nagyot sóhajtottam. Volt időszak, amikor
gyanakodtam Castielre, noha ezt senkinek sem említettem. Ő hívott meg aznap a
próbájukra, s ő is mentett ki a raktárból. És mint később megtudtam, egyik
bandatársa sem volt jelen akkor. Egy ideig biztos voltam benne, hogy így akart
megleckéztetni, elvégre előtte pont veszekedtünk, és eléggé beszívattam azzal a
tornatermi csókkal. Mindennek ellenére magabiztosan jelenthetem ki, hogy Castielnek
semmi köze nem volt a tűzhöz. Épp elégszer nevettettem meg, mióta együtt
vagyunk, s mély kacagása egyáltalán nem hasonlít ahhoz a rosszindulatú röhögéshez,
amelyet aznap hallottam a raktárnál.
– Nem, biztosan nem Castiel volt. Tény,
hogy nem képes gondolkodni, ha valaki felhúzza, de ezt még ő sem tenné meg. – Egy
pillanatra elgondolkoztam. – Az a helyzet, hogy egyik ismerősömből sem nézem
ki, hogy valakire csak úgy rágyújtana bármit is. – Újabb szünetet tartottam. – Egyébként
Jace az első számú gyanúsítottam.
Legjobb barátnőm kérdőn meredt rám.
– A srác, akivel nyár végén randiztál?
– Igen – bólintottam. – Rettentően dühös
volt, mikor szakítottunk. És utána néha még láttam a városban. Azonban a tűz
óta egyszer sem botlottam belé. Véletlen lenne?
Dawn úgy rogyott le mellém, mint akinek az
agyát teljesen leszívták, s ezt teljes mértékig meg is értettem. Túl sok
információt zúdítottam egyszerre a nyakába, s tudtam, hogy időre van szüksége,
míg feldolgozza.
– Lehet, hogy csak elfoglalt. De hé, mi
van, ha Debbie bérelt fel valakit, csakhogy ne gyanakodj rá?
Felnevettem.
– Ugyan kérlek, Deborah nem ilyen okos.
– Ó, ne becsüld alá Deborah képességeit! –
mondta vészjósló hangon.
Csak a szemeimet forgattam.
– Dawn, ha Deborah el akarna tenni láb
alól, nos… Már rég megtette volna. De mindegy, ne beszéljünk erről. Szeretném
elfelejteni ezt az egészet.
– Nem hiszem el, hogy csak így feladod,
Avery!
Ami azt illeti, nem adtam fel, egyszerűen
csak vártam. Tudtam, hogy ha valaki ártani akarna nekem, az nem fog megelégedni
egy sikertelen akcióval. Újra és újra meg fogja próbálni, addig, amíg el nem
végzi azt, amit már először is akart. Ettől pedig rettenetesen féltem. Mert ki
tudja, lehet, hogy a következő alkalommal sikerrel jár…
_______________________________________
Szia. Én pár napja találtam rá a blogodra.Tetszik is! Nagyon jól írsz,mindent aprólékosan kidolgozol,így jobban átlehet élni az olvasott szöveget. Ügyes vagy ! Minnél hamarabb hozd a következő részt és ne hagy sokáig kétségek közt :)
VálaszTörlésSzia! Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a történet a tetszésed!:) Igyekszem a napokban hozni!^^
TörlésHali :)
VálaszTörlésFuuu hát ez rettentően jó volt ^^
Örülök, hogy Eliot végre felébredt, és nem lett semmi komolyabb károsodása, a vékonyságot leszámítva, de szerintem az normális ha valaki sokáig van komában...
Annak is, hogy anyuci végre tényleg anyuciként viselkedik :D legalábbis mikor a helyzet úgy hozza...aztán még lehet, hogy vissza változtatod...bár örülnék, ha ilyen maradna :D
Hm kíváncsi vagyok, mit találtál ki, hol rejtőzködött Debbi, és miért mondta, hogy nincs a városban.
Jó volt ez a kis barátnős pletyizés a végén :) olyan kedves volt ^^
Hmm, nem tudom, hogy a gyújtogatónál kire gondoltam ki lehet, de szerintem sose tippeltem Debbire, az túl klisés lenne, egyszerű... jobban örülnék, ha bonyolítanád, és valaki olyan lenne akire sose gondolnék...az már adott, hogy fiú és nem Castiel...*pedig mekkora poén lenne, ha a végére kiderülne, hogy mégis Castiel volt, mert sose szerette Averyt csak Debbit, vagy még jobb lenne ha Dawnt xD vagy igazából homokos, és csak Eliotra fájt a foga* na jó komolyra fordítva a szót...arra Jace-re már nem is emlékszem...újra kéne olvasnom a fejezeteket o.O de ha már így feldobta Avery, mint ötlet, hogy rá gyanakszik, már nem lenne olyan áll leejtős az egész :( de amúgy úgy is tetszene, ne érts félre ^^ csak szeretem az olyan titkokat, aminek a kiderülése után össze kell kaparjam magam :D
Huh, elfáradtam, meg égnek az ujjaim, szóval gyorsan lezárom :D
Köszönöm ezt a kis aranyos fejezetet :) meg a még egy plusz titkot :D
Alig várom a folytatást ^^
pusz.
Szia!:)
TörlésKöszönöm!^^
Jace még nagyon a történet elején szerepelt, lehet, hogy ezért nem emlékeztek rá.:)
Bízom benne, hogy sikerül titeket meglepnem a gyújtogató kilétével!:)
Sietek a következővel!^^
Puszi:*
Akkor mindent a legelejétől lenne ésszerű kezdeni és nem éppen minden marhaságot összeszedni...
VálaszTörlésA történet elejétől kezdve rettegtem attól, hogy Elliot nem fog felébredni, de aztán mégis, aminek nagyon örültem. :D Nem hiába a fiúk közül az első számú kedvenc, annak ellenére, hogy nagyon mellékes karakter. x3
Az anyukán nagyot néztem, de örültem annak, hogy végre igazi anyukaként volt jelen a kórházban. Remélem megmarad ilyennek a történet végéig, s nem csinálsz belőle újra idegesítő hárpiát. ^^"
Találj ki valamit ésszerűt arra, hogy elmagyarázd az állítólagos turné alatt, hol tartózkodott...
Háhá, én tudom ki gyújtogató, így nem tudsz meglepni vele. :D De megpróbálok kicsikét meglepődni. :P :D
Siess a résszel Unnie, mivel tűkön ülve várom a folytatást.
UI:. A KDD-vel is tessék sietni.^^
Még mindig nem értem, hogy lehet ő a kedvenced, amikor kb semmi szerepe nem volt, csak feküdt és aludt xD (Ettől függetlenül nekem is eléggé a szívem csücske, de én, mint író többet tudok, mint te xD).
TörlésÓ, eléggé meg fogtok lepődni, ha megtudjátok Debbie tartózkodási helyét :P
Háhá, de azt nem tudom, miért tette, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem kicsit fogsz meglepődni!:P
Sietek!^^
Ui.: Fent van!;)
Aaaaaa *-* I-M-Á-D-O-M!!!
VálaszTörlésHozd gyorsan!! Nagyon jól írsz :) <3
Az, hogy Elliot és Deborah jártak...
Köszönöm szépen!^^ Csütörtökön hozom!^^
TörlésMikor jön a kövi rész?
VálaszTörlésMég írom, de amint elkészülök vele, hozom is!:)
TörlésEgy hete találtam rá a blogodra és függő lettem. Egyszerűen fantasztikusan írsz, ez megállná a helyét a bestseller könyvlistákon! Komolyan kiadhatnád :) Már nagyon várom a folytatást, minden nap többször megnézem hogy van-e fent új rész :)
VálaszTörlésLégyszi még nagyon sok fejezetet írj, annyira imádom ezt a történetet :)) <3
Ó, köszönöm szépen, igazán kedves vagy, de annyira azért nem olyan jó :$
TörlésHamarosan tényleg hozom a folytatást, bár ez a rész nagyon lassan akar összejönni.^^"
Nem tudom megmondani, mennyi fejezet van még pontosan hátra, mert folyamatosan vannak új ötleteim, de azt hiszem, egy darabig még biztosan olvashatjátok!:)
Sajnálom, de nem lepődtem meg....
VálaszTörlésIgaz hogy 5 vagy 6 napja olvasom csak, de mindvégig tudtam, hogy Jace az...
Egy k*cs*g c:
Megtoldom:
TörlésBiztosra sejtem hogy Jace vagy Castiel bújtatta el Debi-ribit.
Még Elliotthoz is hozzákötöm, hisz együtt voltak...
Az, hogy Avery Jace-re gyanakodik, nem jelenti azt, hogy ő is volt.:D De ki tudja... Lehet, hogy mégis.:D
TörlésAz pedig, hogy Deborah merre járt... Majd megtudjátok a következő fejezetben :D
Mikor jön a kövi rész?
TörlésMég ma :)
TörlésVégre egy kis boldogság! De az örömben ott az üröm:(( micsoda dolog ez, kixsit sem hagyd élvezkesni az olvasót:) ide meg oda kapkodom a fejem, egymást érik az események, nem tudom eldönteni, hogy boldog legyek vagy bosszús...
VálaszTörlésVárom, hogy mi fog ebből kisülni:)
xoxo,
T