2015. április 22., szerda

32. Az igazi Nathaniel

Csóközön!♥

Úristen, hát, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokára tudom csak hozni a részt, nagyon sajnálom. Az a helyzet, hogy nagyon sok minden közbe jött, amelyek eléggé megviseltek, ezek mellett pedig a továbbtanulás miatt is stresszelek. Ráadásul a gépem is teljesen használhatatlan, ezért csak apunál tudok írni, és nagyon ritkán van lehetőségem feljönni hozzá az iskola miatt. Ballagás/érettségi után elvileg meglesz a laptopom, akkor éjjel-nappal írni fogok, mert tele vagyok ötlettel. ^^

Jövő héten ballagok, utána meg megkezdődnek az érettségik, szóval nem valószínű, hogy mostanában le tudok ülni írni, de azért igyekszem. :)

És köszönöm az 5OOOO+ oldalmegtekintést, valamint a rengeteg visszajelzést is! Továbbra is várom a véleményeiteket!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

Puszi, Raina

32. Az igazi Nathaniel
Nathaniel dühös aranybarna szemeibe ütközött a tekintetem, ahogy sietve berontottam a kicsi, ám meglehetősen zsúfolt könyvtárba. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, amely alig volt hallható, de egészen biztos voltam benne, ő is látja az arcomon, mekkora kő esett le a szívemről, hogy még itt találtam, ugyanis kicsivel több, mint negyed órát késtem.
Miután eljöttem Castieltől, még hazarohantam azokért a tankönyvekért és füzetekért, amelyekre minden bizonnyal szükségem volt a korrepetálás során. Ugyan időm lett volna bőven, de annyira belemerültem a gondolataimba pakolászás közben, hogy egyszer sem jutott eszembe az órára nézni, így fel sem tűnt, hogy az a busz, amivel simán visszaértem volna a sulihoz, már rég elment. Szóval várnom kellett a következőre, ami a csúcsforgalom miatt nem ért oda sehova az előírt időre, ezzel pedig nem csak engem mérgesített fel, hanem a többi sietős utast is, akik közül jó páran a gyermekükért mentek.
Őszintén, nem számítottam rá, hogy Nathaniel itt lesz még, de hálás vagyok neki, amiért maradt. Azt pedig teljesen megértem, hogy mérges rám, elvégre én kértem meg, hogy segítsen, és még csak ide sem értem időben.
– Örülök, hogy végre ideértél – vetette oda hanyagul, majd elindult a könyvtár másik vége felé. Egy szó nélkül követtem őt annak ellenére, hogy volt pár megjegyzés, ami kikívánkozott belőlem. De nem akartam tovább rontani a helyzeten, inkább csendben maradtam. – Azt hittem, meggondoltad magad. Bizonyára jobb programod is akadt volna. – Mindezt gúnyosan mondta, s közben egy pillanatra sem nézett hátra.
Megálltunk egy kisebb asztalnál, ahová letettük a cuccainkat.
– Érezd magad megtisztelve, Nathaniel! Nem sok stréber mondhatja el magáról, hogy velem tölthetett egy egész délután. – Ennyit arról, hogy befogom a szám.
A srác rám kapta szúrós tekintetét.
– Most akkor kell a segítségem, vagy sem?
Megrántottam a vállam, s leültem. Már pusztán a létezése is idegesített, legszívesebben itt hagytam volna egyedül ebben a poros könyvtárban, hisz’ Castielék próbája sokkal érdekesebb, mint az-az egy-két óra, amelyet Nathaniellel készültem eltölteni. De szükségem volt a fiú segítségére, különben megbukok, és nem akartam, hogy erre sor kerüljön.
– Mi lenne, ha a matekkal kezdenénk? – kérdeztem, amolyan bocsánatkérésképpen.
Nathaniel néhány pillanatig habozott, de leült velem szemben, s elővett a táskájából egy füzetet. Ezt követően teljesen komoly arccal nézett rám.
– Szóval… – kezdte. – Mit szeretnél tudni?

Két és fél óránkba telt, míg mindenen átrágtuk magunkat, s ledöbbentem, milyen gyorsan elment az idő. Nathaniellel talán észre sem vettük volna, hogy már ilyen későre jár, ha Mrs. van Raay, a könyvtárosnő nem figyelmeztet, hogy lassan elmenne. Már-már hihetetlennek tűnt, mennyire gyorsan megértettem mindent, de be kellett látnom, ez is csak azért volt, mert a srác remekül magyaráz. Úgy éreztem, a matekkal mostanában nem lesznek problémáim, Nathaniel pedig beavatott abba, hogyan írhatok jó biológia dolgozatot, így attól sem kellett már tartanom. Kiderült, hogy az irodalommal is rettentően le vagyok maradva, s az anyag, amiből a holnapi nap folyamán írunk, nincs is meg, ezért gyorsan lemásoltam a fiú jegyzeteit, közben pedig meg is tanultuk, hogy ne legyen már rá otthon gondunk.
Mindezek mellett a legmeglepőbb dolog az volt, hogy jól is éreztük magunkat – én legalábbis biztosan. Rengeteget nevettünk, de mivel csak ketten voltunk, így a pakolászó Mrs. van Raay nem szólt ránk, hogy halkabban beszélgessünk.
Még mindig mosolyogtunk, miközben a suli előtti buszmegálló felé igyekeztünk, amikor pedig a gyomrom hangosan korogni kezdett, egyszerre kacagtunk fel.
– Jó is, hogy végeztünk. Egész nap nem ettem, már rettenetesen éhes vagyok – jegyzetem meg, majd eszembe jutott, hogy nincs otthon semmi kaja. – Lehet, hogy beülök hamburgerezni. Egek, nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. Velem tartasz? – fordultam Nathaniel felé.
– Nem ettem még hamburgert. – Olyan halkan mondta, hogy nem voltam benne teljesen biztos, hogy jól értettem.
– Ugye most csak hülyülsz? – néztem rá kikerekedett szemekkel. A srác csak a fejét rázta. – Úristen, ezt sürgősen be kell pótolni! Még van időnk, meghívlak!
Nathaniel a zsebébe csúsztatta a kezét. Mintha elpirult volna, de a félhomályban nem láttam tisztán.
– Nem lehet. Már így is sokáig maradtam. Apám… nem fog örülni, hogy kések.
A szememet forgattam, s a táskámban kezdtem kotorászni. Nem emlékeztem, melyik cipzáros részbe tettem a bérletem, és nem akkor akartam keresgélni, mikor már itt van a busz, ugyanis néhány sofőr annyira bunkó, hogy képesek lennének elhajtani.
– Nem tudod, miről maradsz le…
Néhány pillanatig egyikünk sem szólt semmit, a csend pedig kissé ijesztőnek tűnt úgy, hogy az utcán rajtunk kívül senki sem tartózkodott, s autók is nagyon ritkán jöttek erre. A suli egy csendes kis környéken volt, ahol esténként nem nagyon járkáltak emberek, s a világítás is eléggé gyér volt éjszakánként. Még szerencse, hogy nem sötétedett be teljesen.
– Avery, kérdezhetek valamit?
Elővettem a vizet a táskámból, de mielőtt beleittam volna, bólintottam.
– Miért foglalkoztat annyira, milyen jegyeket kapsz? – A kérdése váratlanul ért, és nem is érettem teljesen. Miután nem válaszoltam rögtön, folytatta: – Úgy értem, a viselkedésed alapján azt gondoltam, nem nagyon izgat a jövőd, elvégre gazdagok a szüleid, biztosan elintézik, hogy jó állásod legyen.
– Tudod, Nathaniel, sértené a büszkeségem, ha hagynám, hogy anyámék mindent kifizessenek helyettem. – Rosszul esett, hogy az emberek azt gondolják, a családom mindent pénzzel intéz el, de úgy döntöttem nem foglalkozom vele. Mély levegőt vettem. – Magam miatt tanulok. Nem akarok örökké kölcsön kéregetni. Ráadásul a családom egyfolytában Elliothoz hasonlítgat. Belefáradtam, hogy kettőnk közül én vagyok a tökéletlen, az, aki semmire sem képes. Meg akarom mutatni mindenkinek, hogy a cselekedeteim ellenére jó vagyok valamiben.
Nathaniel szaggatottan szívta be a levegőt.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy kényes téma. De ha ez megnyugtat, átérzem. Otthon mindenki Ambert isteníti, én pedig tehetek akármit, akkor is belém kötnek. A tanulmányi eredményeimmel sincsenek megelégedve, szerintük ennél többre lennék képes.
Az, hogy más is hasonló érzésekkel küzd, mint én, megdöbbentő volt. Azt hittem, az ismerőseim körében csak rajtam ekkora a nyomás, bele se gondoltam, hogy Nathaniel azért ilyen, hogy megfeleljen a szüleinek. Azt hittem, ő az a gyerek, akit mindenki szeretne, elvégre jól tanul, engedelmes, és a viselkedésével nem botránkoztatja meg az embereket. Furcsa volt hallani, hogy ennyire magányosnak érzi magát – elvégre az volt. Egy pillanatra lehullottak azok a falak, amelyek elzárták Nathaniel igazi énjét, s arra a kis időre láttam, milyen érzésekkel küzd. Egy csapásra megváltozott róla a véleményem, talán az együtt érzés miatt, talán pedig azért, mert kezdtem megkedvelni.
– Pedig a jegyeidbe igazán nem lehet belekötni. Még tesiből is színötös vagy. Hogy csinálod?
Felsóhajtott.
– Rengeteg munkával és kávéval. De leginkább kávéval.
Elmosolyodtam. Tetszett az a Nathaniel, akit ma délután megismertem, és azt kívántam, bár napközben is ilyen felszabadult lehetne.
– Te is úgy tervezed, hogy külföldre mész tanulni, mint a bátyád?
A kérdése annyira váratlanul ért, és olyan fájdalmat keltett bennem, hogy jó néhány másodpercbe beletelt, míg sikerült magam összeszednem.
– Elliot, ő… – Az ajkamba haraptam. – Sosem ment külföldre.
Nathaniel arcán zavart, értetlen arckifejezés jelent meg.
– De anyukád…
– Anyám csak el szeretné ezt mindenkivel hitetni. – És ez miatt rettenetesen dühös vagyok rá. – Miután apuval szétmentek, Elliot teljesen kifordult magából, egyfolytában ivott, bulizott, alig járt be iskolába. Csoda, hogy sikerültek a vizsgái.
– Mi történt vele?
Mély levegőt vettem. Hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne sírjam el magam előtte. Nem voltunk puszipajtások, és pont ezért nem akartam, hogy gyengének lásson.
– Balesete volt. Azóta is kómában van.
Nathaniel szemei elkerekedtek, s egy pillanatra le is sápadt. Csak tátogott, mintha nem találta volna a szavakat. A szótlanságát kihasználva gyorsan közbeszóltam:
– Oké, figyelj, a családom egy kisebb részén és Castielen kívül ezt senki nem tudja. Ha bárkinek is beszélsz róla, halott vagy!
A kijelentésem után azonnal visszatért az a Nathaniel, akit ismertem.
– Ne aggódj, Delacroix, jobb dolgom is van annál, minthogy pletykákat terjesszek. – Busz fényszórói világították meg az arcát, amelyen most semmiféle érzelem nem ült. A falak, amelyeket néhány percig lehúzva tartott, most ugyanúgy álltak, mint előtte. – Mennem kell. És izé, ami a bátyádat illeti. Rettenetesen sajnálom.
Halványan elmosolyodtam.
– Köszönöm. És a segítséget is.
***
Csak akkor néztem rá a telefonomra, mikor kínait akartam rendelni, s kis híján lefordultam a konyhaszékről, mikor megláttam a rengeteg nem fogadott hívást Dawntól és Castieltől. Számítottam rá, hogy keresni fognak, elvégre eléggé feszült voltam, mikor elköszöntem tőlük, éppen ezért döntöttem úgy, hogy az üzeneteiket csak később nézem meg. Gyorsan felhívtam az egyetlen kertvárosi kínais számát, s amíg a vacsorámra vártam, felszaladtam a szobába, hogy tiszta pizsamát és fehérneműt vegyek elő, majd a fürdő felé vettem az irányt. Amíg a vizemre vártam, küldtem egy üzenetet Castielnek, hogy nem rég értem haza, majd holnap beszélünk. Dawnt viszont muszáj volt felhívnom, mert ő nem fogja beérni egy pár szavas sms-sel.
Végül fél órán keresztül beszéltünk a legjobb barátnőmmel. Nem akarta elhinni, hogy az anyámékkal való találkozás miatt voltam annyira ideges, ezért őszintén elmondtam neki, hogy megkértem Nathanielt, hogy segítsen egy-két dologban. Dawn meglepően megértő volt, annak azonban nem örült, hogy hazudtam neki. Amikor megkérdezte, hogy Castielnek elmondtam-e, cselesen kikerültem a témát, és másról kezdtem faggatni, míg végül teljesen megfeledkezett a kérdésről.
Időközben a vacsorám is megérkezett, így a fürdésre csak kajálás után került sor. Viszonylag hamar ágyba bújtam, ám mielőtt álomba merültem volna, még hallottam, hogy csörög a telefonom, de nem volt erőm felkelni, s így csak reggel láttam, hogy Castiel keresett, többször is az éjszaka folyamán, úgy tűnt, szinte semmit sem aludt. A legutolsó kísérlete arra, hogy elérjen, hajnali fél négykor volt. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az, hogy ennyire kitartóan keresett, nem sejtetett túl sok jót. Aggódtam, hogy valami történt vele, így készülődés közben csörgettem, hátha felveszi, azonban egyszer sem reagált.
Idegesen és kapkodva készülődtem, szerettem volna minél előbb a suliban lenni, hogy beszéljek a barátommal, vagy valakivel, aki tudja, mi baja. A buszon feszülten rágcsáltam a szám, az iskolakaputól pedig futva tettem meg azt a pár métert az épület bejáratáig. Gyorsan körbenéztem, de az aulában egy ismerős arcot sem láttam, ezért felrohantam az emeletre.
Rossz érzés fogott el, amikor megláttam a kisebb tömeget a folyosó végén. Az emberek, akik elmentek mellettem, mind furcsán néztek rám, az a néhány diák pedig, aki elsietett mellettem, majdnem fellökött.
A csoport felé vettem az irányt, s ahogy közelebb értem hozzájuk, a torkomban lévő csomó egyre csak nagyobb lett. Átverekedtem magam a sok test között, egészen addig, amíg az első sorba nem értem. Ó, de bár előbb érkeztem volna! Akkor talán meg tudtam volna állítani őket.
Ugyanis Castiel tajtékozott a dühtől, s mocskos szavakat üvöltözött, miközben a falhoz szorította a rémült Nathanielt.


7 megjegyzés:

  1. Szia :) 33. fejezet mikor lesz ? :)

    VálaszTörlés
  2. Amikor azt irtam a masik blogodnal h ez nem fogott meg Cast miatt... adtam neki meg egy eselyt es imadom*W* gondolom meg mindig transzban vagy az erettsegi miatt.:D szurkolok!:3

    Jajj Cast... ugy latszik nem fog sokaig tartani a Nathhel valo tanulasa a csajodnakxDDD

    VálaszTörlés
  3. Noémi, nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésed !:)
    Az a helyzet, hogy nem érettégiztem. Ballagás előtt két nappal autóbalesetem volt, kirepültem a kocsiból, azóta is kórházban fekszem, nyílt combcsont törésem volt, mondhatni, újra tanulok járni. Konkrétan azt sem tudom, mikor megyek haza.

    Ebből kifolyólag sajnos azt sem tudom megmondani, mikor kerülök úgy gép elé, hogy írni tudjak. Szóbelire kell készülnöm, minden tantárgyból két tétel, és amíg nem megyek haza, addig tanulni sem tudok, mert mindig van itt bent valaki, akivel beszélgetek. Mindenesetre igyekszem, de remélem azért megértitek, hogy most a legfontosabb, hogy talpra álljak és átvészeljem a vizsgát.:))

    VálaszTörlés
  4. Woah... szóval koderült a nagy titok.
    Jézus te lány! Örülj, hogy élve megúsztad!! Nem játek egy autó, pláne egy baleset... de ez már régenvolt a dátum alapján, renélem nem tartasz azért az autóktól!

    Tetszett a rész, kíváncsian olvasom tovább:)

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem én vezettem, csak az elszenvedője voltam a volt osztálytársam hülyeségének. Ó, autóktól, buszoktól. Mindentől azóta. És valahogy egyre rosszabb. :/

      Törlés
    2. Ejjj... az ilyen borzasztó tud lenni! Több, mint három éve vezetek, úgyhogy van fogalmam az autóról és rengeteget közlekedek, nap mint nap, egyetem miatt és a mindennapi élethez is kell, szóval rengeteg barom embert látni az utakon:( szerencse, hogy nem lett komolyabb kimenetele...
      Felettem három évvel jártak néhányan, buliból mentek haza, ittasan, és mindenki meghalt az autóban... a sofőr felelőssége, mert ő vezet. És ezt nagyon sokan elfelejtik sajnos.
      Viszont ne félj az autótól! Igazán hasznos találmány, és tudod, csalánba ne üt a mennykő :)
      Szóval bátran!!

      Törlés
    3. Elég komoly sérülésem lett, ami a mai napig gátol fontos dolgokban, de örülök, hogy ennyivel megúsztam :)
      Igyekszem :D

      Törlés