Csóközön!♥
Rettenetesen sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet (My God, pár nap híján egy hónapot oO), de sajnos nem volt lehetőségem írni. Most viszont meghoztam a 30.(!!) részt. El sem hiszem, hogy már itt tartunk. *-* Ó, és még hol a vége. :p
Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat, a 29100+ oldalmegtekintést, és hogy ilyen rövid idő alatt több, mint 50-en csatlakoztatok már a csoporthoz!*-* Hihetetlen számok ezek, eszméletlenül hálás vagyok Nektek, és örülök, hogy elnyerte a történet a tetszéseteket! ^^
Továbbra is várom a véleményeteket (mert bizony, nekem számít, mit gondoltok)!:)
Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^
Puszi,
Raina
30. Beszélhetnénk?
– Ne! – sikkantottam fel már tucatjára
jókedvűen, miközben a lábaimmal próbáltam lelökni magamról a gonoszul vigyorgó
Castielt.
Vasárnap este volt, én pedig már órák
óta barátom házában dekkolok. Castielnek sikerült valahogy megfáznia, s kedve
sem volt kikelni az ágyából, ezért – miután megtanultam délelőtt –, átfutottam
hozzá, hogy összeüssek egy gyors ebédet neki, s hogy a kutyáját is
megsétáltassam, ami megalázóbb nem is lehetett volna. Démon hatalmas, szörnyen
erős és játékos, én pedig alig bírtam vele. Egyszer sikerült elrántania, és még
a harisnyámat is kiszakította. Amikor mindezt elmeséltem Castielnek, ő csak
nevetett, majd, mint valami kisgyerek, nekiállt Démonnal játszani. Füstölgő
fejjel sétáltam át a konyhába, hogy megcsináljam a levest – előtte persze bevásároltam,
mert kételkedtem benne, hogy Castielnél találok bármi használhatót.
Iszonyatosan élveztem azt a pár órát, amelyet azzal töltöttem, hogy
körülugráltam a vöröst, s bár ő nem említette, az arckifejezéséből azért
lejött, hogy hozzá tudna szokni ehhez.
Az étel végül borzalmasan sósra
sikerült, lehetetlenség volt megenni. Miután megbeszéltük, hogy soha többé nem
főzök se neki, se senki másnak, kínait rendeltünk, amelyet a szobájában
fogyasztottunk el a padlón ülve, egy vékonyabb takarót terítve magunk köré,
miközben hülyeségekről beszélgettünk. Utána befeküdtünk az ágyába, s ostoba
filmeket néztünk, amelyekre őszintén, egyáltalán nem emlékszem. A filmezés hosszas
csókcsatába fulladt, Castiel teljesen szétszedte a copfomat, de mielőtt valami
komolyabb is történhetett volna, leállítottuk magunkat. Nem volt egyszerű, de
hatalmas önuralomra vall, hogy nem téptük le egymásról a ruhát.
Fél órával ezelőtt kapcsoltuk ki a
tévét, Castiel pedig azóta folyamatosan gitározik, más előadók számaival
kezdte, majd áttért a saját dalaikra, amelyek közül nem sokat hallottam még,
gyanítom a többségét mostanában írhatták Lysanderrel. Egy idő után azonban
rettenetesen meguntam, hogy a gitárjának nagyobb figyelmet szentel, mint nekem,
s mikor kiment megetetni Démont, elcsórtam a pengetőjét, s a nadrágom
farzsebébe csúsztattam. Amikor rájött, mit tettem, egyből rám vetette magát, s
csiklandozni kezdett – pontosan tudta, hogy nálam csikisebb ember kevés van a Földön.
A könnyeim kicsordultak a nevetéstől, s már alig kaptam levegőt, azonban hiába
csapkodtam és rugdostam, ő meg sem moccant, hosszú ujjaival továbbra is a
hasamon dolgozott, közben pedig vigyorogva nézett le rám.
– Abbahagyom, ha visszaadod! – Hangja a
szokásosnál is rekedtebb és mélyebb volt, s szinte minden egyes szó után
szipogott egyet. Elképesztően aranyos és egyben szexi is volt, s nem csak az,
ahogyan megszólalt, hanem az is, ahogy kinézett. Vörös tincsei kócosan lógtam
az arcába, szürke szemei betegen, de jókedvűen csillogtak, az orra pedig enyhén
piros volt a folytonos orrfújástól.
– Tőlem ugyan nem kapod meg! –
mosolyogtam fel rá ördögien. – Ha kell, keresd meg!
Szemei egy pillanatra elkerekedtek, s a
csikizést is abbahagyta.
– Avery, ugye tudod, hogy erősebb
vagyok, mint te?
Abbahagytam a kuncogást, s komoly arcát
kezdtem fürkészni.
– Úgysem mered! – Szinte a mondat végére
sem értem, Castiel már a derekam köré fonta izmos karjait, s a vállára dobott.
Visítozva csapkodtam a hátát, de ő csak nevetett. – Odaadom! Odaadom, de tegyél
le! Úristen, le fogsz ejteni! Castiel!
Kacagva nyúlt bele a farzsebembe, hogy
visszavegye az elcsent pengetőt, majd óvatosan visszatett az ágyra. Diadalittas
mosolyra húzta az ajkait, s úgy nézett le rám. Még a kis tárgyat is megforgatta
az ujjai között, csakhogy a tudtomra adja: ezúttal ő győzött. Duzzogva fontam
magam előtt össze a karjaimat.
– Honnét tudtad, hogy a zsebembe raktam?
Lehajolt hozzám, tenyerét a mögöttem
lévő falnak támasztotta. Még mindig vigyorgott, s bár imádtam a mosolyát, abban
a pillanatban szívesen letöröltem volna onnét egy hatalmas pofonnal.
– Ugyan, bébi, ismerlek, mint a rossz
pénzt! – Tekintete az arcomról a dekoltázsomra siklott. – Bár most boldogabb
lennék, ha onnét kellett volna kihalásznom.
Egyre jobban égett a tenyerem, nem sok
kellett, hogy arcon csapjam Castielt. De mivel az nekem is fájt volna, inkább a
kispárnáját fogtam meg, s erősen hozzávágtam. Persze, mit is vártam? Ő csak
kacagott, s a szobája másik végébe hajította a párnát, majd egy hirtelen
mozdulattal lenyomott az ágyra, kezeimet a fejem fölé szorítva. Még ruhán
keresztül is éreztem a testéből áradó melegséget, amely jóleső bizsergést
váltott ki belőlem. Annyira közel volt hozzám, hogy az ajkaimon éreztem a
leheletét, az orrom pedig pillanatok alatt eltelítődött fűszeres tusfürdőjének
illatával, amely még két óra elteltével is elég intenzív volt. Pihegve néztem
fel rá, ő pedig lágy tekintettel vizslatta az arcom.
A hangulat érezhetően megváltozott, az
előbbi játékosságnak nyoma veszett, a levegő megtelt visszafojtott érzésekkel,
olyanokkal, amelyek hosszú ideje lappanganak már bennünk, de még csak most
kezdtek a felszínre törni. Vágyakozva figyeltem ajkait, majd megemeltem a
fejem, hogy megcsókolhassam. A kezeimet továbbra is az ágyhoz nyomta, így
bármennyire is szerettem volna, nem tudtam beletúrni a hajába. Közelebb simult
hozzám, megszüntetve a köztünk lévő pár milliméteres távolságot. Éhesen falta
az ajkaimat, én pedig majd’ beleőrültem, hogy nem használhattam a karjaimat.
Fogalmam sincs, meddig mehetett ez így,
az idő mintha teljesen megállt volna. Végül, sok mozgolódás árán ugyan, de
sikerült kiszabadítanom a kezeimet, s átkulcsoltam Castiel nyakát. A mozdulat
egy pillanatra teljesen kizökkentette őt, nekem ez a pár másodperc pedig
tökéletesen elég volt ahhoz, hogy változtassak a helyzetünkön; ezúttal én
kerültem felülre. Mosolyogva szakítottam meg az egyre követelőzőbb csókot, s
kuncogva emeltem fel a fejem.
– Mennem kell – mondtam halkan, majd
lefejtettem magamról a karjait, s felálltam.
Az előszoba felé indultam, s rettenetesen
felvidított a tudat, hogy Castiel továbbra is döbbenten fekszik az ágyában. A
tükör elé álltam, s dudorászva szedtem ki a hajamból a hajgumit, s gyorsan
befontam hosszú tincseimet. Démon kissé fáradtan vonszolta magát oda hozzám, s
lefeküdt a lábam mellé. Halványan elmosolyodtam, majd jobban szemügyre vettem a
tükörképem, benedvesítettem az ujjam, s óvatosan letörölgettem a szemem alól a
szemceruzát. Annyira belemerültem a sminkem korrigálásába, hogy fel sem tűnt,
hogy Castiel időközben kijött a szobájából, már csak a karjait éreztem magam
körül. Szorosan magához vont, hátam a mellkasának simult. Az ajkamba haraptam.
– Mit akarsz? – kérdeztem, végig a
tükörképét figyelve.
Lehajtotta a fejét, s belecsókolt a
nyakamba. Élesen szívtam be a levegőt.
– Aludj itt – suttogta.
Felé fordultam, ügyelve arra, hogy egy
pillanatra se bújjak ki a szorításából, s karjaimat a nyaka köré fontam,
homlokomat pedig az övének támasztottam.
– Nem lehet. Nincs itt ruhám.
Szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Minek az? A nélkül szívesebben
látnálak az ágyamban.
– Idióta! – nevettem fel, s egy puszit
nyomtam az ajkaira.
Elhúzódtam tőle, hogy felvehessem a
cipőm és a dzsekim.
– Nem szívesen engedlek haza. Sötétedik
– mondta komolyan, mikor már a lépcsőházban álltam. Rámosolyogtam.
– Nem lesz baj, vigyázok magamra! –
Mielőtt megszólalhatott volna, utoljára megcsókoltam, majd már szaladtam is
lefelé. A lépcsőfordulóból még visszaszóltam neki: – Írok, ha hazaértem, ne
aggódj! Jobbulást!
Nem akartam, hogy Castiel ennél is
jobban aggódjon, ezért sem említettem meg neki, de én sem szívesen mászkáltam
az utcán egyedül, pláne sötétedés után. Ugyan a gyújtogató felől egyszer sem
hallottam még – az sms, amit múlt hónapban kaptam, kiderült, hogy a Starbucksos
sráctól jött, a Megvagy! szöveggel
arra célzott, hogy sikerült megtalálnia; persze azt nem sejtette, hogy teljesen
beparázok az üzenettől. Mindenesetre, jobb félni, mint megijedni, s a biztonság
kedvéért mindig lapul a táskámban parfüm, hajlakk vagy dezodor, amit
használhatok, ha netalántán valaki rám támadna.
Gyors léptekkel siettem végig az
utcákon, és magamban hálát adtam Istennek, hogy Castiel és én csak pár
saroknyira lakunk egymástól, így hamar és épségben hazaértem, csupán egy macska
hozta rám a frászt, mikor váratlanul kiugrott elém. Kissé megkönnyebbültem,
mikor már az aprócska feljárón vágtam át, és még utoljára, paranoiásan
körbenéztem odakint, mielőtt bezártam volna magam mögött az ajtót.
A konyha felől vidám, nevetgélő hangokat
hallottam, s miután levetkőztem, kíváncsian indultam meg a kis helyiség felé,
közben vetettem egy pillantást a nappalira, amely leginkább egy csatatérre
hasonlított. Kabátok és ruhák hevertek mindenfelé, a kanapét szinte látni sem
lehetett, a tévé pedig hangosan szólt, annak ellenére, hogy senki sem tartózkodott
odabent. Mérgesen húztam össze a szemöldököm. Nem kis időnkbe telt, míg
kitakarítottunk itt Castiellel szombaton.
– Anya? – kiabáltan dühösen, s
belerúgtam egy lábamnál heverő ruhadarabba.
– A konyhában vagyunk! – Hangja továbbra
is jókedvű volt, ami még jobban felhúzott.
Nagy levegőt vettem, s némi hezitálás
után besétáltam hozzájuk. Pislogva figyeltem őket, ahogy sürögnek-forognak a
konyhában, nem értettem, mi történik. Gerard a tűzhelynél állt, mosolyogva
kevergetett valamit, amire nem láttam rá tökéletesen, de az illatából ítélve
valami leves lehetett. Anya a pultnál zöldségeket szeletelt, s látszólag nagyon
élvezte. Teljesen összezavarodtam.
– Hát ti meg mit csináltok?
Anya rám emelte a tekintetét,
pillantását gyorsan végigfuttatta rajtam, majd visszatért a paradicsomhoz, amit
igyekezett vékony szeletekre felvágni, ám ez nem nagyon sikerült neki.
– Vacsorát, miért, minek látszik? – Volt
valami ellenszenv a hangjában. Az utóbbi időben gyakran szólt hozzám így, és
bár egyszer sem kérdeztem rá, gyanítottam, hogy Castiel miatt mérges. Sosem
bírta a fiút, aminek nem igazán értettem az okát. Castiel vele mindig
tisztelettudó volt, ami tőle hatalmas dolog.
Gerard azonban nem vette észre, mennyire
megváltozott anyám hangulata azzal, hogy én beléptem a konyhába.
– Még a nagyanyám tanított meg ezekre az
ételekre, bár én sosem tudtam olyan mennyeire elkészíteni, mint ő. – Kis
szünetet tartott, míg megkóstolta a levest, majd egy hosszú hümmögés hagyta el
a száját. Elfintorodtam. – Van kedved velünk vacsorázni, Avery?
Összefontam magam előtt a kezem, s
tettem egy lépést hátrafelé.
– Izé, nem kösz. Castielnél kajáltam. –
Jó néhány órája, de nem éreztem magam éhesnek, na, meg nem is akartam több időt
eltölteni anyámékkal. – A szobámban leszek. – Még mielőtt kiléptem volna a
konyhából, hozzátettem: – Ó, ha felbontjátok valamelyik bort, szóltok, ugye?
Anya hitetlenkedve vágta le a pultra a
kést, s egyenesen rám meredt, tekintetéből tökéletesen ki tudtam olvasni, mit
gondol. Gerard előtt is egy olyan képet akart mutatni a családunkról, ami
egyáltalán nem jellemző ránk, ebbe a hazugságba pedig nem fért bele egy
alkoholizáló lány – bár az utóbbi időben egyáltalán nem iszom annyit, mint
korábban.
Szélesen elmosolyodtam, majd egy
vállrántás kíséretében kisétáltam a konyhából, s a szobám felé indultam. A
lépcsőn kihalásztam a zsebemből a telefonom, s küldtem egy üzenetet Castielnek,
hogy ne aggódjon, épségben hazaértem. Aznap már nem volt se kedvem, se erőm
semmihez, s már alig vártam, hogy befekhessek az ágyba, s egy jót aludhassak…
Reggel megint egyedül találtam magam a
házban, ami különösebben már nem lepett meg, hozzászoktam, hogy amióta a
szüleim elváltak, s Elliot kórházban van, teljesen üres itt minden. Csendben
megreggeliztem, közben azt a cetlit olvasgattam újra és újra, amelyet anyám
hagyott a konyhapulton, még mielőtt lelépett volna. Vacsora után összepakoltak,
de hajnalban Gerardnak vissza kellett utaznia Párizsba, s mivel anyámnak is ott
van munkája, ő is vele tartott. Arról már nem tájékoztatott, hogy mikor
szándékozik hazajönni, de nem is érdekelt. Az utóbbi hónapokban annyira
megromlott vele a kapcsolatom, hogy örültem, amikor nem volt itthon.
Reggeli után elvégeztem minden reggeli
teendőmet, viszonylag hamar, hisz’ nem akartam túl sokat vacakolni a készülődéssel.
Odakint esett, szóval nem fáradoztam azzal, hogy kivasaljam a hajam, egyszerűen
csak összekötöttem. A sminkem is ugyanilyen egyszerű volt: eltüntettem a
bőrhibáimat, kifestettem a pilláimat, az ajkaimra pedig felkentem egy halvány,
rózsaszínes árnyalatú rúzst, s már robogtam is le az előszobába, hogy felvegyem
a héten újonnan beszerzett csizmám és vékony kabátom.
Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy
Castiel és én mindent együtt csinálunk, hogy most rettenetesen furcsa volt
egyedül állni a buszmegállóban, s a sok lökdöső idióta között utazni az iskola
felé. Néhány ember rettenetesen idegesített, amikor pedig az egyik kölyök (nem
lehetett több tizenkettőnél) harmadszorra taposott rá a lábamra, kis híján
leüvöltöttem szegény szerencsétlen fejét, de mivel így is meg volt a gyereknek
a baja – az osztálytársai folyamatosan csesztették –, inkább csendben maradtam,
s imádkoztam, hogy minél hamarabb megérkezzem a suli elé.
Mire beértem az aulába, elállt az eső,
aminek rettenetesen örültem. Lekaptam magamról a dzsekit, s mosolyogva indultam
meg a szekrényem felé, közben vidáman köszöntem a nem túl közeli barátaimnak.
Néhány lány továbbra is ellenségesen viselkedett velem, képtelenek voltak
beletörődni, hogy Castiellel igenis boldogok vagyunk együtt, bármennyire is hihetetlen
ez számukra.
– Jó reggelt, igazgatónő! – Kedvesen
mosolyogtam az idős nőre, mikor mellé értem. A múlt héten volt vele egy kisebb
összetűzésem, és sikerült elég csúnyán felbosszantanom. Szúrós tekintettel
nézett végig rajtam. – Hogy van ma? Ó, csinált valamit a hajával?
Halvány mosoly futott végig az arcán,
egyik kezét pedig a hajához emelte, és óvatosan megigazította a kontyot a feje
tetején.
– Ami azt illeti, nem… – Hirtelen
visszatért a savanyú modora, arcán pedig millió ránc jelent meg. – Ha azt
hiszi, Mademoiselle, hogy ezzel meg nem történté tudja tenni a múlt heti
akcióját Castiellel, hát nagyon téved! – Az órájára nézett. – Lassacskán
becsöngetnek, nem a tanteremben kellene lennie?
Az ajkamba harapva figyeltem, ahogy a nő
végigsiet a folyosón, egyenesen a tanári felé, majd amikor eltűnt a szemem
elől, kuncogni kezdtem.
Ne gondoljatok rosszra, az igazgatónő
nem arra utalt, hogy Castiellel a suliban próbáltuk letépni egymásról a ruhát.
Az utolsó pár órát el akartuk lógni, és már majdnem sikerült is, mikor a nő
meglátta, hogy a bejárat felé sietünk. Nem sok választott el minket az
igazgatói intőtől, de mivel én is, és Castiel is viszonylag normálisan
viselkedtünk az elmúlt hetekben, megúsztuk az elzárással. Csütörtökön két
órával tovább kellett volna bent maradnunk, de Mr. F. elfelejtett megjelenni,
így ügyeletes tanár híján egyedül maradtunk, s másfél órával előbb leléptünk.
Még csak fel sem tűnt senkinek.
Még mindig szélesen vigyorogtam, mikor a
szekrényemhez értem. Legnagyobb meglepetésemre Dawn, Rosa és Debbie már vártak.
– Hát neked meg mitől van ilyen jó
kedved? – Dawn egy hatalmas öleléssel üdvözölt. – A pénteki után azt hittem…
– A péntekről nem akarok beszélni –
szakítottam félbe. – Az előbb futottam össze az igazgatónővel, és még mindig dühös
rám. Nagyon.
– Csodálkozol? – Debbie nekidőlt a
szekrényeknek, s a körmét kezdte fixírozni. Még mindig furcsa őt a suliban
látni, annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy távol van. – Castielt utálja, és te
vele akartál ellógni. Felkerültél a feketelistájára.
Csak a fejemet ráztam, s kinyitottam a
szekrényajtóm.
– Apropó, hol van Castiel? – kérdezte
Rosa. – Mindig együtt szoktatok jönni.
– Beteg – adtam rövid választ, miközben
lekaptam magamról a kabátom.
Időközben Lysander is csatlakozott
hozzánk, kezében azt a jegyzetfüzetet tartva, amelybe a dalaikat szokta írni.
– Vagy csak nincs kedve dogát írni.
Felsóhajtottam.
– Nem, tényleg nincs jól… állj! Milyen
doga?
Deborah megpróbálta elcsenni Lysandertől
a füzetet, mire a fiú szúrósan nézett rá. Debbie csak megrántotta a vállát, s
kiöltötte a nyelvét. Dawn felém fordult.
– Töri és matek. Azt ne mondd, hogy
elfelejtetted!
Becsuktam a szekrényemet.
– Pedig pontosan ez történt. Teljesen
kiment a fejemből. Te hogy-hogy tudsz róla? – szegeztem Lysnek a kérdést, már-már
vádló hangnemben.
– Rosa nálunk tanult tegnap, ő szólt,
hogy tz-t írunk.
Az orrnyergemet kezdtem masszírozni a
hüvelyk- és mutatóujjammal. Az még oké, hogy egy dolgozatra nem tanultam, még
ki tudnám javítani, de egy témazáróról megfeledkezni… Ez nem vall rám.
– Menjünk, nehogy elkéssünk! – Deborah
belém karolt, s a tanterem felé rángatott.
Pedig legszívesebben elmenekültem volna…
A dolgozatok pont olyan rosszul
sikerültek, mint azt sejtettem órák előtt. Egy-két kérdést meg tudtam
válaszolni azok alapján, amit órán hallottam, de az elmúlt hetekben nem is
igazán foglalkoztam a tanórákkal, rendszerint a telefonomat piszkáltam, vagy
aludtam. A kifejtendőknek neki sem álltam, úgysem ment volna, de talán a
dolgozat első felében adott apró válaszokkal meglesz a kettesem.
A matekkal viszont meg sem próbálkoztam.
Ijedten néztem végig a feladatokon, és egyszerűen nem értettem semmit. Nem
rémlett, hogy ilyesmit egyáltalán vettünk volna. Segélykérően néztem körül az
osztályban, azt remélve, hogy valaki megszán egy kicsit, s hátraküldi nekem a
feladatok megoldásait, de mindenki a maga előtt lévő lapot bámulta. Próbáltam
előrehajolni, s Nathanielről lelesni a válaszokat, de ahányszor megmozdultam a
székemben, a tanárnő rám kapta a tekintetét, és néhány percig éberen figyelt.
A francia óra sem úgy telt, mint
szerettem volna. Kikaptuk a múlt héten írt dolgozatot, amiről szintén sikerült
megfeledkeznem, s a kikapott papíromon egy gyönyörű, hatalmas karó szerepelt,
ráadásul a tantárgyból ez volt a második jegyem – és az első is csak egy hármas
volt. A nap végére sikerült teljesen lefáradnom, s csak azon járt az agyam,
hogy ezt nagyon szépen elrontottam. Év végéig ugyan még rengeteg idő van, de
már most látom, hogy nem lesz meg az-az átlagom, mint tavaly, s ez rettenetesen
bosszantott. Gondolkoztam, mivel tudnám kijavítani ezeket a jegyeket, de semmi
sem jutott eszembe. Mostanában alig jegyzeteltem, vannak tantárgyak, amiből még
csak azt sem tudom, mit veszünk.
Már majdnem kiértünk a suliból, mikor
eszembe jutott a megoldás. Nem éppen a legjobb ötlet, de más lehetőségem nem
volt. Megtorpantam a kijárat előtt, mire Dawn kérdőn nézett rám. Úgy beszéltük
meg, eljön velem suli után valami kaját venni Castielnek, de nem szeretném, ha
maradna, s meglátná, kivel akarok beszélni.
– Bent hagytam valamit a szekrényemben –
közöltem vele. Máris mardosott a bűntudat, amiért hazudtam neki. Mégis milyen legjobb barát vagyok? – Meg
eszembe jutott, hogy ma anyámmal és Gerarddal ebédelek. Majd később felhívlak,
jó?
Aggódva húzta össze a szemöldökét.
– Avery, minden rendben?
Aprót bólintottam, majd gyorsan
megöleltem Dawnt, s visszafutottam a suliba. Pontosan tudtam, hol kell keresnem
Őt, s csak imádkozni tudtam, hogy ott
is legyen. Nem volt kedvem több kört futni, csakhogy megtaláljam.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor
megláttam őt a terem előtt, a kulccsal szórakozva. Kíváncsian kapta felém a
fejét, mikor meghallotta cipőim kopogását. Szerencsére csak ketten voltunk a
folyosón, így nem kellett attól félnem, hogy bárki is meglát minket.
– Szia! – Meglepetten nézett végig
rajtam, mikor mellé léptem, de ez nem különösebben zavart. Csak remélni tudtam,
hogy nem küld el a francba. – Tudom, hogy én vagyok az utolsó személy, akit
látni akarsz, de izé… Beszélhetnénk?
___________________________________________
Nagyon jó lett!! Várom a folytit! :)
VálaszTörlésKöszönöm, örülök, hogy tetszett!:) Hamarosan hozom!^^
TörlésNathaniel?:D
VálaszTörlésMajd kiderül :D
TörlésSzia! Nem rég találtam rá a blogodra és eszméletlen amiket összeírsz. Csak gratulálni tudok! Így tovább! Már alig várom a folytit!
VálaszTörlésSzia! Köszönöm szépen!*-* Megpróbálom hamar hozni :)
TörlésMar 1h o.-ja nincs uj resz!! ://
VálaszTörlésTudom, és nagyon sajnálom. :/ Hamarosan hozni fogom, ígérem. :)
TörlésNagyon szeretem a történetedet, választékosan fogalmazol, a sztori gördülékeny (csak úgy falom a sorokat) és a szálak logikusak, szépen lezártak. Csak így tovább! ^^
VálaszTörlésKöszönöm szépen! ^^
TörlésSiess a kövi résszel lécci :D :D
VálaszTörlésSietek!:)
TörlésSzia ! Most találtam nem rég a blogodra , és el kell ismernem ESZMÉLETLEN JÓ !!! Egybe olvastam végig az egészet és őszintén szólva van olyan jó és érdekes , mint egy híres neves író könyve . Ha nem laptopon olvastam akkor a telómon , egyszerűen nem tudtam elszakadni a történettől . Csak gratulálni tudok!!
VálaszTörlésSzia!:)
TörlésHű, köszönöm szépen! Örülök, hogy elnyerte a tetszésed! ^^
Egyetértek az előttem szólókkal, nagyon jól írsz, és borzasztó tehetséges vagy, élmény olvasni a fejezeteket, ez is nagyon tetszett, (új rész híján) ezt olvasom már harmadjára.:)
VálaszTörlésAz új fejezetre pedig annyit várunk, amennyit kell, ezért a történetért megéri:)
Köszönöm!:) Harmadjára?:O Azta! *-*
TörlésMost már tényleg nemsokára hozom!:)
Nagyon jól írsz. Választékosan fogalmazol és az olvasó is bele tudja képzelni magát egy öntörvényű kamasz életébe. Viszont sokszor nem tudsz meglepetés okozni. Mindig tudom ki lesz az új és kivel m történik... :S Akkor okoznál meglepetést, ha a gyújtogató nem az lenne, akire gondolok, vagy mondjuk most nem Nathaniel lenne, akivel beszélgetni akar.
VálaszTörlésKöszönöm.:)
TörlésA gyújtogatóról nem tudok mit mondani, hisz' fogalmam sincs, kire gondolsz. Remélem, legalább azzal tudok egy kis meglepetést okozni. :) Ami pedig Nathanielt illeti, most nem volt akkora titok, hogy ő lesz, akivel Avery beszélni akar, elvégre utaltam rá - ha tanulásról van szó, akkor csakis Nathaniel jöhet szóba. :) Legközelebb igyekszem nagyobb meglepetést okozni!^^
Incs szükség itt semmi nagyobb meglepetésre, az élet alró örömei is elkápráztatnak:)
VálaszTörlésOh, a szerelem... hál isten párommal meg tudtam beszélni, hogy nekünk tanulós randi kell, különben egyikünk sem fog úgy végezni, ahogy kellene... és a tanulós randiknál nincs is jobb!
Jó, ne Nattal randizton, de valahogy Castieleől nem tudom elképzelni, hogy komolyan vegye a tanulást... elviccelné a dolgot:)
xoxo,
T
Ha Castiellel tanulna... Szerintem ott nem lenne tanulás :D
TörlésMindenkit lehet motiválni csak meg találni a megfelelő levegető ruhadarabokat... akarom mondani módszereket :)
Törlés