2014. október 12., vasárnap

26. Hazugság

Csóközön!♥♥

Hát, nem gondoltam, hogy vasárnap estére hozom csak a részt. :/ Sajnálom.
De! A lényeg, hogy most itt van. :) Nem lett olyan nagyon hosszú, de nem is eseménytelen (szerintem)!:)

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, nagyon aranyosak vagytok, valamint a pipákért és a 18300+ oldalmegtekintésért is hálás vagyok!^^ ♥

Továbbra is várom a véleményeiteket!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^


26. Hazugság
Egész éjjel nem aludtam, amikor pedig mégis sikerült elbóbiskolnom, akkor is tisztában voltam, mi folyik körülöttem, az agyam egyfolytában zakatolt, képtelen volt lenyugodni. Deborah és Castiel járt a fejemben, s a tudat, hogy ők ketten újra együtt vannak, minden egyes perccel egyre jobban fájt. Nem mintha én bármikor is összejöttem volna a sráccal, de tudjátok, hogy van ez. Ha az enyém nem lehet, akkor másé se legyen. Főleg ne egy Deborah féle lány próbálja újra az ujjai köré csavarni.
S ha mindez még nem lenne elég, az a rengeteg bor is megtette a hatását. Ugyan annyira részeg nem lettem tőle, de ez a mennyiség pont elég volt ahhoz, hogy egész éjszaka kínozzon. Kétszer futottam ki a mosdóba, dülöngélve, hatalmas fejfájások közepette, és szerintem még az is kijött belőlem, amit tegnap ettem, az aznapi bevitelem ugyanis egy sajtos rúdból és egy kis olvadt jégrémből állt. Nyami.
Valamikor hajnalban sikerült elaludnom, de még óracsörgés előtt megébredtem. Fáradt voltam, de boldog is, hogy a másnaposságom tűrhető, nem fogja megnehezíteni a napom, amelyet mindennél jobban szerettem volna otthon tölteni az elsötétített szobában a sorozataimmal és a kedvenc jégkrémemmel. Írtam is egy korai üzenetet anyámnak, hogy leigazolja-e a napom, ha nem megyek be, mire ő kedvesen annyit írt csak: Szó sem lehet róla.
Ezt követően lassan kimásztam az ágyból, s a köntösömet magamra kapva csoszogtam le a konyhába, hogy kávét készítsek magamnak. Reggelizni nem volt kedvem, és már annyitól liftezni kezdett a gyomrom, hogy kinyitottam a hűtő ajtaját, szóval eldöntöttem, hogy majd nagyszünetben veszek valamit a büfében. A tejeskávém felét gyorsan megittam, aztán ruhakeresésre indultam. A szekrényemben hatalmas káosz uralkodott, nem ártott volna egy kis rendrakás, de egy vállrántással elrendeztem a dolgot. Majd hétvégén megcsinálom.
Aznapra esős időt mondott, de ez nem gátolt meg abban, hogy a kedvenc farmer rövidnadrágomat kapjam magamra, hozzá pedig egy fekete trikót választottam, amely fölé egy lengébb, de combközépig leérő, szintén fekete, virágokkal díszített kis kardigánféleséget vettem. A cipőn még volt időm gondolkozni sminkelés közben. A hajamat gondosan kivasaltam, majd szoros lófarokba kötöttem. Az arcommal nem vacakoltam sokáig, csak felvittem egy kis alapozót, púdert, s ezúttal csak szemceruzát és spirált használtam.
Amikor úgy éreztem, elkészültem, és nem nézek ki borzalmasan, a táskámba beledobáltam minden szükséges füzetemet és tankönyvemet, meg egy kis pénzt, s lerobogtam a folyosóra. Rövid ideig gondolkodtam csak, melyik cipőmbe bújjak, de végül egy kényelmes balerina cipő mellett döntöttem. Miután magamhoz vettem az esernyőmet, elindultam a buszmegálló felé, de amikor megláttam, ki várakozik ott, legszívesebben visszafordultam volna. Már készültem irányt váltani, mikor a tekintetünk találkozott. Szürke szemei felcsillantak, miközben végignézett rajtam, azonban ő maga nem mozdult, mereven állt, jobb kezében égő cigarettáját tartva. Nyúzottnak és fáradtnak tűnt, s csak az járt a fejemben, hogy valószínűleg az egész éjszakát Deborah-val töltötte, s ennek köszönhetőek a sötét karikák a szemei alatt. Vörös haját ezúttal nem csinálta meg, tincsei hanyagul meredeztek százfelé, valószínűleg még fésülködni is elfelejtett.
Elkaptam róla a tekintetem, s lassan sétáltam felé. Nem láttam más ismerőst a buszmegállóban, csak néhány öregembert, ezért kénytelen voltam megállni mellette. Néhány másodpercig csak méregettük egymást, és rögtön eszembe jutottak Deborah szavai. Még mindig szerelmes beléd. Egyre röhejesebbnek tűnt, minden, amit Debbie tegnap mondott, de az éjjel megfogadtam, hogy nem hiszek neki. Már nem tudok rá barátnőmként tekinteni.
– Szia – köszöntem Castielnek bizonytalanul. A pillantásom akaratlanul is a cigire siklott, amit azonnal észre is vett, a kukához sétált, s elnyomta azt. Halványan elmosolyodtam. – Nem kellett volna csak miattam…
– Mi lenne, ha csak megköszönnéd? – vágott a szavamba. – Bőven elég lenne.
Meglepett, mennyire közömbösen beszélt hozzám. Összefontam magam előtt a kezem.
– Viszlát, Castiel! – morogtam, majd’ sarkon fordultam, hogy arrébb tipegjek, de amikor megéreztem a tenyerét a felkaromon, megtorpantam. Kérdőn néztem rá.
– Ne haragudj, nem úgy értettem. – Néha a hajamat tudnám kitépni Castiel hangulatingadozásaitól. – Csak… Nem nagyon tudtam aludni az éjjel.
Hát, haver, ezzel nem vagy egyedül.
– Ó, hát persze… – Sértődötten sóhajtottam fel. – Bizonyára sok megbeszélni valótok volt. Gratulálok, tényleg. Örülök, hogy megint együtt vagytok.
Castiel úgy nézett rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna.
– Részeg vagy? – Közelebb hajolt hozzám, s lehalkította a hangját. – Drogoztál? Avery, ha valami baj van, tudod, hogy itt vagyok, segítek. Mint ahogyan régen is…
Ökölbe szorult a kezem.
– Megtennéd, hogy nem játszod itt a hülyét? Tudok rólatok!
Talán hangosabb voltam, mint azt gondoltam, mert a buszmegállóban tartózkodók mind minket kezdtek bámulni, az idősebbek elítélően a hangnem miatt, az a két tizenéves, akik alig fél perce állnak itt, kíváncsian néztek felénk, remélve, hogy valami hatalmas drámának lehetnek szem- és fültanúi. Látásból ismertem őket, azt hiszem ők is a Sweet Amoris diákjai, és már előre láttam, milyen pletykák fognak terjedni a nap folyamán, hála a két lánynak.
– Rólunk? – Castiel zavartan ráncolta a homlokát. – Miről beszélsz?
Már semmit sem értettem.
– Debbie-ről. Tegnap eljött hozzám, beszélgettünk egy kicsit. Rólad. Mondott néhány dolgot és… – Lesütöttem a szemem. – Tudja, hogy mi… lefeküdtünk. Azt mondta, nem haragszik, sőt… És… tudom, hogy miután tegnap hazamentem, ti találkoztatok, és most újra jártok.
Félve pillantottam fel Castielre, aki csak nézett rám, a szavaimat emésztgette. Néhány óráknak tűnő másodpercig hallgatott, s ezt nem tudtam mire vélni. Megijedtem, hogy most dühös rám, amiért elmondtam Debbie-nek a kis afférunkat.
– Deborah a városban van? – kérdezte halkan, értetlenül. Hirtelen megragadta a vállam, s kétségbeesetten nézett rám. – Avery, amióta Debbie elment, nem láttam őt, még csak nem is beszéltem vele! Fogalmam sincs, mivel tömte tele a fejed tegnap, de könyörgöm, ne higgy el neki semmit!
– Akkor ti… ti nem?
Megrázta a fejét.
– Nem. Nem tudnám vele újrakezdeni.
Ez az egész annyira zavaros volt. Ha ők ketten fél éve nem beszéltek egymással, akkor Deborah miért mondta azt, amit? Miért hazudott nekem?
Ellöktem magam Castieltől, s gondolkodás nélkül fordultam meg, s rohanni kezdtem egy olyan hely felé, ahol ezer éve nem jártam már. Deborah semmit sem csinál ok nélkül, biztosan volt valami terve, amibe nem avatott be senkit. Tudnom kellett, mit akart ezzel elérni.
A szűk járdán szinte fellöktem az embereket, akik közül jó páran fordultak utánam, s nem valami szép szavakkal illettek, de nem érdekelt, miket kiabálnak rám. Átvágtam a parkon rövidítésképp, néhányszor végigsimítottam a hajamon, amely már biztosan úgy nézett ki, mint valami szénaboglya, amikor pedig elértem ahhoz a tömbházhoz, ahol Deborah is lakott, megértem levegőért kapkodni. A tüdőm sajgott, a lábaimról nem is beszélve. Lehet, hogy kényelmes cipőt vettem fel, de ezt nem arra találták ki, hogy a fél várost átfussam benne megállás nélkül.
Mikor úgy éreztem, szabályosan tudok lélegezni, és a lábaimat is képes vagyok mozgatni, felsétáltam az apró lépcsőn, s a bejárati ajtó előtt megálltam, hogy felcsöngessek Deborah második emeleti lakásába. Türelmetlenül vártam, míg Deborah felvette a kaputelefont. Álmos hangon szólalt meg, valószínűleg most ugrasztottam ki az ágyból.
– Engedj be! – hangom mérgesen csengett, s elfojtott indulatokról árulkodott. Deborah nem válaszolt rögtön, ám amikor újra megszólalt, biztos voltam benne, hogy mosolyog.
– Már vártalak, Avery.
Idegesítő csipogás jelezte, hogy Deborah kinyitotta a bejárati ajtót, amelyet szinte kitéptem a helyéről. Mérgesen csattogtam fel a lépcsőn, és már elterveztem, hogy dörömbölni fogok a nyolcas számmal jelzett fehér ajtón, de az már nyitva állt, mikor felértem. Deborah jókedvűen dőlt neki az ajtófélfának, haja kócos volt, maga köré pedig egy fehér lepedőt tekert. Kissé elbizonytalanodtam, de azért besétáltam az apró lakásba, amely semmit sem változott. Deborah akkor bérelte ki ezt a kis zugot, mikor elkezdte építgetni a karrierjét, amelyben a szülei nem támogatták. Távol akarok lenni az ősöktől, ennyi az egész – válaszolta, mikor Dawn és én rákérdeztünk, hogy erre mégis mi szükség volt.
– Hadd találjam ki! – nevetett fel. – Sikerült beszélned Castiellel, ugye?
– Miért hazudtál, Deborah?
Úgy tett, mintha gondolkozna, miközben leült az aprócska fotelben. A kanapén egy számomra ismeretlen srác aludt, a szája nyitva volt, és egy kis csíkban kifolyt a nyál a szájából, ráadásul néha fel-felhorkantott. Undorító volt, de próbáltam nem tudomást venni róla.
– Hm, miért is? Jaj, tudom már! – csapott a fejéhez. – Mert azt hittem, megjön az eszed, és küzdesz érte. Azt hittem, amikor rájössz, mégsem vagyok együtt Castiellel, rögtön a nyakába ugrasz. Az ágyában kellene most lenned, nem is értem, mit keresel itt…
Összefontam magam előtt a kezem és elé léptem.
– Miért akarod annyira, hogy összejöjjek az exeddel?
Kék szemeit az enyémbe fúrta. Némi utálatot láttam benne, és kezdtem rájönni, hogy ennek a barátságnak bizony vége.
– Mert szerelmesek vagytok egymásba, a rohadt életbe! Soha életemben nem találkoztam még két ekkora idiótával! Még a vak is látja, mennyire odavagytok egymásért, és ti itt szaroztok. Jesszusom!
– Nincs szükségem más levetett pasijára! – üvöltöttem.
Csend követte a szavaimat, majd Debbie ajkai gonosz vigyorra húzódtak.
– Ó, szóval erről van szó! Az zavar, hogy velem járt? Szard már le, Istenem! Máskor nem vacakoltál ennyit. Emlékszem Ben-re? Szinte nem is szakítottak Dawnnal, te máris lefeküdtél vele. Nem értem, Castielnél mit problémázol.
Fáradtan ültem le a kis faasztalra.
– Ha együtt lennél Castiellel, ő segíthetne neked, Avery! – Óvatosan megérintette a lábam. – Mellette rendbe hozhatnád az életed!
Kérdőn néztem rá.
– Mi az, hogy rendbe hozhatnám az életem? – horkantam fel.
Deborah beletúrt barna tincseibe, majd hátradőlt a fotelban. A körmeit nézegette, és egy másodpercig sem nézett rám, miközben válaszolt.
– Nem tűnt még fel, mennyire lecsúsztál az utóbbi időben? Fűvel-fával összefekszel, hétköznap is részegre iszod magad, mindezt alig tizenhét évesen! Ha végre olyan pasival lennél, aki iránt érzel is valamit, megváltozhatnál. Az emberek nem kurváznának le a hátad mögött, és mivel a srác lefoglalna, még alkoholista sem lennél. Castielnek is megvannak a maga hibái, de mondom, ha összejönnétek, segíthetnétek egymásnak.
Tényleg elgondolkodtam azon, amit mondott, és igen, beismerem, van is benne némi igazság. De a fenébe is! Nincs szükségem egy pasira ahhoz, hogy megváltozzak!
– Élmény volt veled beszélni! – morogtam, s az ajtó felé indultam.
Deborah utánam kiabált, de nem úgy tűnt, mintha érdekelné, hogy elmegyek.
– Gondolkozz el azon, amit mondtam!
Becsaptam magam mögött az ajtót, s a falnak dőltem. Egy ideje már nem vagyok önmagam. Lehet, hogy egy külső szemlélő úgy látja, még mindig egy egoista picsa vagyok, a helyzet azonban az, hogy már kevésbé érzem magam magabiztosnak. Mintha már nem az-az Avery Delacroix lennék, aki eddig voltam, és ez rettenetesen zavar.
A telefonom rezegni kezdett a farzsebembe. Letöröltem azt a pár könnycseppet, amelyet nem tudtam visszatartani, s anélkül, hogy a kijelzőre néztem volna, fogadtam a hívást.
– Avery? Maria vagyok a kórházból. A bátyádról van szó…

7 megjegyzés:

  1. Áááááhhh... Húzod az idegeket. Avery már így is kikészült. Mit akarsz még vele tenni?:D
    Nagyon tetszik a történeted. ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha. :D Vannak még vele terveim. :DD
      Ennek örülök!^^

      Törlés
  2. Ajj mááár szegény csaj! És nem csak az ő hanem a mi idegeinket is húzod ám! Már várom a kövit!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már nem sokáig húzom az idegeket (vagy mégis?:D)?:D Hamarosan hozom!:)

      Törlés
  3. Jessica Whitewings2015. január 24. 13:12

    Uhh, kezdem sejteni ki lehetett a gyújtogató:) Szerintem Deborah lehetett;)

    VálaszTörlés
  4. Jó... mégsem egy liba... de attól még nem szeretem, hogy egyetértek vele:D
    Hmm, valami tesó fronton is alakul. De ha felébred, akkor érzem előre, hogy te itt még hozni fogod az agyam és nem lesz semmi egymásra találás és kedves első randik meg aranyos bonyodalmak arról, hogy tegyünk úgy, mintha most lennénk együtt először :D

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés