60. Téged akarlak

Sziasztok!

Hű, el sem hiszem, hogy már itt tartunk, az utolsó fejezetnél. Hogy őszinte legyek, voltak pillanatok, amikor még én is kételkedtem benne, hogy valaha be fogom fejezni a történetet. Nem csak azért, mert két évig amolyan írói válságban és motiváció hiányban szenvedtem, hanem azért is, mert valahol időközben elfogyott a játék iránti lelkesedésem, és így valahogy ennek a történetnek is nehezebben ültem neki vagy írtam olyan részeket, ahol egyik Csábításból jeles szereplő sem tűnt fel - Charlesnak éppen ezért sikerült nagyobb figyelmet kapnia, mint azt amúgy terveztem, és sokszor kellett emlékeztetnem magam, hogy ez nem róla szól, ez egy Castiel fanfiction.

A nehézségek ellenére azonban ez a történet mindig is különleges lesz számomra, több okból kifolyólag is. Nem csak hogy ez az első sztorim, amit sikerült végig írnom - és már is hatalmas szó, hiszen nem is tudom hány éve írok már és vágtam bele újabb és újabb könyvekbe, hogy aztán két-három fejezet után félbehagyjam egy újabb ötlet miatt -, de ez volt a legsikeresebb történetem is. Korábban rengetegen kattintottatok a blogra, vártátok az új részeket, amiért iszonyatosan hálás vagyok. A kedves szavakért, a biztatásokért, és legfőképpen azért, hogy érdeklődést mutattatok a történet felé. Nem tudjátok elképzelni, hogy milyen jó érzéssel töltött el - és tölt el a mai napig - ránézni a statisztikákra, hiszen bár én életjelet nem adtam magamról, azért láttam, hogy az elmúlt 2 évben is feljártatok ide, hogy megnézzétek, volt-e esetleg frissítés. És nektek, akik most is itt vagytok, nem tudom kifejezni felétek a hálámat. Köszönöm, hogy itt vagytok és a rekordhosszú kimaradás után is olvastok és hagytok magatok után valamiféle visszajelzést. Egy írót, aki egyfajta hiátusból jött vissza, ez elképesztően boldoggá tudja tenni. 

2014. június 10. A prológus felkerülésének napja. Amikor még rövid, pár fejezetes történetben gondolkodtam, de szép lassan ráébredtem, hogy ez a sztori rég túlnőtt ezen. Rengeteget tanultam belőle, és bár Avery, főleg a vége felé nem az a fajta hősnő lett, akinek az elején terveztem, tőle tanultam a legtöbbet. Az, hogy időnként belebújtam a fejébe és próbáltam őt megérteni, engem is megváltoztatott; még egy ok, amiért biztosan nem fogom elfelejteni a Primadonna Girlt. 

Közel 6 év. Ennyi ideig írtam kisebb-nagyobb megszakításokkal, és szerencsére a végére a lelkesedésem is visszatért. 

Közel 6 év. Ennyi ideig olvastam a kommentjeiteket, amik feldobták a napjaimat.

Nagyon köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem, néha én is szebbé tudtam tennie azt az időt, amíg olvastatok. Köszönök nektek mindent ♥

Ui.: Íróként nem szívódok fel, ha valaki szívesen olvasna még tőlem, és esetleg még kpop rajongó is, talál pár néhány történetet itt - ezeket is hamarosan folytatni fogom, folyamatosan dolgozom rajtuk.

Jó olvasást kívánok ehhez a történethez, még egyszer, utoljára. 

Millió puszi és sok-sok ölelés,

Raina

Körülbelül egy hét telt el az incidens óta, az én hangulatom pedig folyamatosan ingadozott. Volt, amikor nagyon jól éreztem magam, és úgy tűnt, mintha semmiféle problémám nem lenne. A történtek miatt kiírattattam magam a suliból néhány napra, hogy biztosan feldolgozzak mindent. Dawn ugyanezt tette, és elég sok időt töltöttünk együtt, szinte minden nap nálunk volt. Hol beszélgettünk, hol pedig előszedtük a régi társasokat, és Elliotot is bevonva játszottunk. Néha még Nathanielt is sikerült rávennünk, hogy beszálljon, amikor átugrott suli után, hogy elhozza Dawnnak a házit. Szóval igen, volt, amikor tényleg nagyon boldognak éreztem magam.

Aztán voltak olyan pillanatok, amikor félre kellett vonulnom, mert egyedül akartam lenni, nem akartam, hogy bárki is lássa a rám törő sírást. Nehezen dolgoztam fel az elrablást és az akkoriban érzett félelmet, folyamatosan kísértett ébren, s még álmomban is. Nem is tudtam emiatt rendesen aludni, sokszor felkeltem, rémálmaim voltak, és egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha Matt tényleg megöl. Örülnöm kellett volna, hogy élek, de a visszatérő emlékképek nem hagytak nyugodni.

Az sem segített sokat a feldolgozásban, hogy nem került teljesen lezárásra az ügy. Hétfőn a rendőrségen indítottunk Dawnnal, ahol kihallgattak minket. Alaposan elmondtuk, mi történt, részletes személyleírást adtunk, akikről tudtunk; minderre szükség volt, hogy eljárást indíthassanak azok ellen, akiket sikerült elkapniuk és tovább kereshessék azokat, akiknek sikerült meglépniük. Azonban ez még nem jelentette a végét ennek az egésznek, valószínűleg később lesz még egy-két tárgyalás, amin meg kell jelennünk, de ha ez kell ahhoz, hogy ezek az emberek rács mögé kerüljenek és megkapják a nekik járó büntetést, ezer örömmel megyek be és mondok el újra és újra mindent. De bár ne lenne ez ennyire megterhelő.

Anya közben elkezdett pszichológust is keresni, úgy gondolta, jobb, ha egy ideig én és Dawn is eljárunk egyhez. Mivel azonban én nem tartózkodtam annyit a városban, Charles is besegített egy kicsit, ő jobban tudta, mi van a kollégium körül. Azt állította, a sulitól nem messze van egy mentálhigiénés központ, ahol remek pszichológusok dolgoznak, de ennek már két napja volt, és azóta nem említette, sikerült-e elintéznie valamit. De bíztam benne, tudtam, hogy pont ebben nem hagyna magamra. Valószínűleg csak sok minden zúdulhatott a nyakába, ami miatt nem volt ideje intézkedni még.

Bár azt hittem, nem fog híre menni a gimiben ennek az egésznek, Jace, Lucy és Priya mégis rám írtak, még hétfőn, hogy borzasztóan sajnálják, ami történt, és remélik, jól vagyok. Nem mindig írtam nekik vissza, sokszor amiatt, mert meglepett, hogy gondoltak rám, még Priya is, de amikor úgy éreztem, volt elég lelkierőm, dobtam nekik egy üzenetet, hogy biztosítsam őket afelől, hogy nem kell aggódniuk, a történtekhez képest remekül vagyok. Lucy és Jace egyébként még a házit is elküldte, ami megint csak döbbenetes volt számomra, de azért hálás is voltam nekik. Nem álltam neki egyből tanulni, hiszen kisebb bajom is nagyobb volt annál, de szerdán azért nekiültem, hogy legalább azokat az anyagokat tudjam, amiből dolgozatot írtak, hogy ne érjen felkészületlenül, ha a hiányzásom utáni első napokban meg kellene írnom mindent.

Castiel keresett, nem is egyszer. Hol telefonon érdeklődött a hogylétem felől, vagy idejött, hogy beszélhessünk, de mivel olyankor szinte mindig Elliot nyitott ajtót, megkértem a bátyám, hogy küldje el kedvesen. Tudtam, hogy egyszer le kell majd zárnom vele a kapcsolatot, és bár el is döntöttem, hogy megteszem, nem álltam készen a beszélgetésre. Mindenki biztatott ugyan, még Rosa is, amikor egyszer-egyszer átugrott egy csajos beszélgetésre, mielőtt haza ment volna leckét írni, de nem voltam felkészülve arra, ami várhat rám. Charlesszal könnyű volt. Ő többnyire tiszteletben tartotta a döntésem, bár tény, hogy csak akkor nyugodott meg teljesen, amikor megtudta, hogy Castiellel is szakítani fogok.

De nos, Castiel teljesen más volt, mint Charles. Ő nem szerette, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné, és mindig nehezen tudott búcsút venni attól, aki igazán fontos volt neki. Nem sok ilyen ember volt az életében, de emlékszem, az is megviselte, amikor Debbie szakított vele a karrierje miatt. Bele sem mertem gondolni, mi lesz akkor, ha egyszer leülünk beszélgetni, és közlöm vele, hogy tényleg nem akarom folytatni. Féltem, hogy fel fogja emelni a hangját, kiabálni fog velem, amit megértettem, de nem esett volna jól. Attól is tartottam, hogy könyörög majd, aminek nem fogok tudni ellenállni, meg fogom sajnálni és adok neki még egy esélyt. Húzni akartam az időt, ameddig csak tudtam, de ahogy csütörtök reggel felkeltem, tudtam, hogy nem tehetem ezt tovább. Ha akartam, ha nem, aznap beszélnem kellett Castiellel.

Mivel így, hogy itthon voltam, és csütörtökön volt hivatalosan a születésnapom, úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kisebb összejövetelt. Bulinak a legjobb szándékkal sem lehetett volna nevezni, mert sem én, sem pedig Dawn nem akartunk hangos zenét, és kivételesen alkoholt sem hoztunk haza, mivel a többieknek másnap még órái voltak. Délelőtt ráértünk, így sütögettünk egy picit, csináltunk pogácsát és pici sajtos rudakat, hogy bőven legyen sós rágcsálnivaló is, de az édes sütikről sem feledkeztünk meg. A meghívottak közül mindenki szerette a muffint, így abból vagy négy tálcányit lesütöttünk, illetve összedobtunk egy kis brownie-t is. Elliot ezek mellé még be is vásárolt, így tele voltunk mindenféle chipsszel, popcornnal, a rengeteg üdítőről nem is beszélve. Éhezni nem fogunk, az már egyszer biztos.

– Debbie is jön? – kérdeztem a bátyámtól, amikor bejött a konyhába újabb adag pohárért, amit a nappaliba vihet.

Nem leszünk sokan, csak a közelebbi barátokat hívtuk meg. Jön Rosa, Alexy, Nathaniel, ha minden igaz, Charles is betoppan, illetve, Leigh és Lysander is jelezte, hogy jelen lesz, na, meg persze Dawn és Elliot is maradnak. Castielnek is írtam még tegnap, hogyha ráér, szívesen látjuk suli után őt is, de tőle még nem érkezett válasz. Minél több idő eltelt az sms elküldése óta, annál biztosabb lettem abban, hogy haragszik rám, ezért sem méltat arra, hogy visszapötyögjön legalább annyit, hogy jön. Máskor mindig azonnal reagált, most azonban nem hallottam felőle semmit, már tegnap reggel óta, ami aggasztott egy kicsit. Nem akartam, hogy így végződjön a kapcsolatunk.

– Ha minden igaz, igen – bólintott egy kisebbet. – Van egy kis dolga, de megígérte, hogy benéz. Sokáig viszont nem tud maradni.

– Nem gond, a lényeg, hogy itt legyen – mosolyodtam el halványan. – Rég láttam már őt, és egy kicsit hiányzik.

– Vigyázz, mit mondasz, még a végén féltékeny leszek – lökte meg a vállam Dawn, ás rám kacsintott.

– Természetesen nem annyira hiányzik, mint ahogy te hiányoztál – nevettem fel, de ennek ellenére komolyan gondoltam, amit mondtam. Megöleltem őt, de aztán tovább folytattam a sütik pakolását. – Kell valamiben segíteni? – pillantottam Elliot felé.

Egy kicsit elgondolkodott és meg is állt a konyhaajtóban, három poharat tartva a kezében. A pulton lévő tálakra és zacskókra siklott a tekintete, végig is nézett mindegyiken.

– Egyelőre nem kell. Csinálok azoknak helyet, hogy később át tudjátok vinni a nappaliba. Nektek szükségetek van valamire?

Óvatosan lenyaltam a késről a krémet, a mosogatóba tettem, és én is felmértem a helyzetet a konyhában. Még össze kellett rámolni, hatalmas felfordulást csináltunk sütés közben, és hegyekben állt a mosogatni való, de bőven volt még időnk arra, hogy itt eltakarítsunk és mindent át is vigyünk a nappaliba, s még a készülődéssel sem kellett kapkodnunk. Nem mintha túlzásba szerettük volna azt vinni, elvégre ez nem egy buli volt, csak egy kis baráti összejövetel, amire nem kellett nagyon kiöltözni.

– Szerintem megleszünk – mondtam végül, majd csettintettem egyet. – Lehozod a kártyákat a padlásról? Azt hiszem, abban a dobozban vannak, ahol a társasjátékok is voltak.

– Adj pár percet és hozom is őket – mondta mosolyogva, és ezzel el is indult a nappali felé, hogy lepakoljon.

Dawn kicsit elmerült a gondolataiban, figyelte azt a helyet, ahol pár pillanattal ezelőtt még Elliot állt. Vett egy nagy levegőt, és nehezen, de elszakította onnan a tekintetét és mellém lépett, a nála lévő tálat a mosatlan edények halmazára dobva. Csoda volt, hogy nem esett le onnan.

– Elliot annyira rendes, nem is értem, hogy tudott egy olyan lányt választani, mint Debbie – mondta halkan, már-már suttogva, hogy véletlenül se hallja meg senki, noha rajtunk kívül más nem tartózkodott a konyhában.

– Először én is ezt gondoltam. Annyival jobbat is találhatott volna – sóhajtottam fel és nekidőltem a pultnak. – De igazából Debbie nem olyan rossz. Ha adnál neki egy esélyt, tudhatnád – néztem rá a szemem sarkából.

Dawn erre csak elfintorodott.

– Adtam neki, amit el is játszott – fonta össze maga előtt a karjait. – Akármi is történt, nem volt szép tőle, hogy minden áron ki akart cseszni veled. Barátok voltatok, Avery. És egy barát nem tesz ilyet az egyik legjobb barátjával – ingatta meg rosszallóan a fejét.

Újra felsóhajtottam, majd inkább megfordultam és nekiláttam a mosogatásnak. Dawnnak igaza volt, Debbie összes cselekedete túlzás volt, és rosszul is esett a viselkedése. De megbeszéltük a dolgokat. Lehet, hogy akkor sem volt helyes, amit csinált, de bocsánatot kért és tényleg láttam rajta, hogy megbánta és szeretné jóvá tenni. Azóta még csak konfliktusunk sem volt, hál’ istennek, és ami azt illeti, Deborah nagyon sokat változott, jó irányba természetesen. Ha tényleg jó barátom akar lenni és tesz is érte, akkor miért hagyjam őt figyelmen kívül? Ráadásul most már ott volt Elliot is. Biztosan nem esett volna jól neki, ha a barátnőjével nem jövök ki jól. Kellemetlen lett volna minden alkalom, amikor áthozza ide és szerintem ezt ő sem akarta.

– Tényleg próbál változni, és tudom, hogy ezt te is látod – nyúltam egy újabb koszos edény felé. – Nem mondom, hogy legyetek megint annyira jóban, mint régen, de legalább próbálj meg ne ellenszenves lenni vele. Szerintem örülne, ha néha tudna kivel beszélni a suliban. – Elliottól tudom, hogy mostanában kevesen keresik a társaságát, ami eléggé rosszul érinti Debbie-t.

Dawn nem válaszolt azonnal, majd inkább besegített a pakolásba. Kidobta a szemetet, letörölte a krémtől és tojástól ragacsos pultot, és még az elmosott cuccokat is eltörölgette és a helyére rakta. Nem akartam vele veszekedni, kényszeríteni pedig, hogy olyannal barátkozzon, akivel nem akar, végképp nem. De ő és Debbie egyszer jóban voltak, és ha félre tudná tenni ezt az ellenségeskedést, tudtam, hogy megint elkezdenek majd közösen programokat szervezni, ami Dawnra is ráfért valamelyest. Én nem voltam itt hét közben, nem tudtam vele elmenni ide-oda, és Rosa sem ért volna rá mindig. Debbie elérhető volt, amikor éppen nem a bátyámmal találkozott, és biztosan örült volna egy csajos délutánnak.

– Majd igyekszem többször keresni őt – adta be végül a derekát. – De esküszöm, Avery, ha bepróbálkozik valamivel, ki fogom tépni az összes haját. – Ezt már mosolyogva mondta, de nos… ha valaki tényleg keresztbe tett neki, képes volt rá.

– Nem hiszem, hogy arra szükség lesz – nevettem fel. – Ha mégis, ígérem, hogy besegítek – kacsintottam rá, majd lassan befejeztem a mosogatást.

Alaposan megtöröltem a kezem, és a pulcsim zsebében lévő telefonomért nyúltam. Ugyan azt éreztem volna, ha rezeg, de azért vetettem rá egy pillantást, abban a reményben, hogy Castiel üzent, de ahogy ránéztem a kijelzőre, kissé csalódott lettem. Semmi válasz. Nem kellett volna meglepődnöm, de azért rosszul esett. Ahogy gondolom neki is, amiért nem voltam hajlandó beszélni vele. Bűntudat kezdett mardosni, hogy talán ezzel rontottam el mindent és esélyem sem lesz nyugodtan megbeszélni vele, amit akartam.

– Nem írt? – Dawn közelebb hajolt hozzám, hogy a telefonra nézzen. Nem válaszoltam, csak az alsó ajkamba harapva megráztam a fejem. – Ne aggódj, ez nem jelenti azt, hogy nem is fog eljönni. Ismered, szeret durcizni meg ilyenek, de fontos vagy neki és nem fogja kihagyni pont a te születésnapod.

– Nem tudom, Dawn – szólaltam meg halkan. – Az üzeneteimre mindig szokott válaszolni, volt, hogy még próba közben is. Szerintem ezt most elrontottam és nem lesz esélyem vele normálisan beszélni – pillantottam rá lassan.

– Nem gondolnám, hogy Castielt ennyire nem érdekelnéd már. Szeret, de valószínűleg ő is húzni akarja az időt egy kicsit, ha már te is ezt teszed. Neki sem egyszerű ez, és nem hinném, hogy máris szakítani akarna – mondta vállat vonva. – Nézd, ha akar, akkor úgyis el fog jönni. De ezt most – vette el tőlem a telefont –, elrakjuk, jó? Próbáld kicsit élvezni a születésnapod. Igazán megérdemled. – Egy szoros ölelésbe vont, majd elengedett és összecsapta a kezeit. – Pakoljunk ki mindent, utána söpörjünk fel. Tiszta liszt a padló.

Dawn nem is várta meg a válaszomat, csak lehajolt és tálakat kezdett keresni, amibe kiönthetjük majd a chipseket és a tiszta pultra rakta őket, mielőtt nekiállt volna a söprésnek. Én a gondolataimba merülve pakoltam ki addig a sütötteket a nappaliba és az asztalra raktam őket. Kicsit éhes voltam, és mivel közben nem kóstoltunk, elvettem egy pogácsát, ami bizonyára senkinek nem fog hiányozni, és azt eszegettem, míg visszamentem a konyhába. Elliot az üdítőket már bepakolta, már csak a többi rágcsálnivalót kellett átpakolnom. A popcorn kivételével ezt meg is tettem, azokat viszont ott hagytam, ráértünk azt később kipattogtatni, amikor nagyjából mindenki ideért már. Addig is tudnak mit enni majd, nem aggódtam, hogy nem találnak semmit.

– Készen is vagytok?

Elliot hangjára felkaptam a fejem és körülnéztem a konyhában, de Dawn megelőzött a válasszal.

– Úgy tűnik. És még időben is vagyunk. – Büszkén húzta ki magát. – Amekkora káosz volt itt fél órával ezelőtt, azt hittem, nem fogunk végezni soha. De megcsináltuk – emelte a kezét vigyorogva, amibe bele is csaptam és Elliot felé fordultam.

– Ügyesek voltunk, ezt most neked is be kell látnod. Anya büszke lesz, szerintem sosem csillogott így a konyha azután, hogy én beszabadultam – mosolyodtam el szélesen és megtámaszkodtam a pulton.

– Beismerem, tényleg azok voltatok – nevetett fel Elliot. – Arra számítottam, hogy a mosogatás felénél megunjátok és átpasszoljátok nekem a munkát, szóval… le vagyok nyűgözve – mondta elismerően.

– Ezt mondhatnád többször is, igazán jól esne – nevetve ugrottam mellé és megöleltem. – Elmegyünk készülődni. Ha valaki jönne, beengeded, igaz?

Tudtam, hogy mindenképpen megtenné, ha más nincs ajtó közelben, ezért nem volt szükség könyörgésre, mégis a lehető legaranyosabban néztem rá, hogy még csak meg se forduljon a fejében nemet mondani.

– Menjetek – bökött a fejével kifelé, a szemeit forgatva.

Nevetve nyomtam egy puszit az arcára, majd Dawn csuklóját fogva indultunk meg felfelé. Annyi időnk azért mégsem volt, és a sütögetés miatt le is kellett még tusolnunk, hiszen mindenhol lisztesek voltunk, én pedig össze is kentem magam a krémmel, amit egészen addig észre sem vettem. Dawnt előre engedtem a fürdőbe, nekem még amúgy is elő kellett szednem valami ruhát. Szerettem volna kényelmesen lenni, de azért mégsem melegítőben vagy a pizsamámban, elvégre mégis csak ünnepeltünk, és egy nagyon picit megengedhettem magamnak, hogy kiöltözzek. Egy farmert rántottam ki a szekrényemből és az egyik kedvenc pulcsimat, amit eddig csak suliba szoktam hordani. Nem itthoni viselet volt, de buliba sem venném fel, egy baráti összejövetelre viszont tökéletes volt.

Mire Dawn végzett a fürdéssel, vagy hatszor csekkoltam le az üzeneteimet, de csak Charlestól kaptam egyet, amiben jelezte, hogy elmaradt az utolsó órája, így kicsit előbb ideér. Emiatt egy kicsit kapkodni kezdtem, próbáltam nem elhúzni a zuhanyzást, mint szoktam. Nem akartam, hogy bárki is úgy jöjjön ide, hogy én még nem készültem el. Én voltam a házigazda, és szerettem is volna mindenkit én fogadni. Éppen ezért gyorsan törölköztem meg és öltöztem fel, majd megkértem Dawnt, hogy segítsen befonni a hajam, és én is ugyanezt tettem az övével. Kicsit elmosolyodtam, amikor láttam, hogy hasonlóan öltöztünk fel, pedig össze sem beszéltünk. Emiatt néha olyan érzésem volt, mintha a rég elveszett ikertestvérem lenne, és ebből is tudtam, hogy jobb legjobb barátnőt nem is találhattam volna magamnak, még ha döcögősen is indult a kapcsolatunk.

– Kisminkellek és kész is vagyunk – mondta mosolyogva, a tükörképét nézegetve. Ő ezt megoldotta addig, amíg én a fürdőben voltam és már teljesen kész is volt.

Egy kicsit elgondolkodtam, miközben én is megnéztem magam.

– Nem szükséges, jó lesz így is. – Valamiért most nem viseltem volna el magamon a sminket. – Úgyis csak a szűk baráti kör lesz itt.

Régebben mindig úgy gondoltam, hogy igénytelen benyomást keltek azzal, ha nem festem ki magam. Most viszont jól éreztem így magam és nem is jutott eszembe, hogy mások talán azt gondolják, nem foglalkozom magammal. Ami egyébként nem volt igaz, a bőröm ápolt volt, nem hanyagoltam el, a szemöldökömet is rendszeresen szedtem és kócos sem voltam. Az, hogy nem sminkelek, nem jelenti azt, hogy nincs igényem magamra. Kivételesen így is magabiztosnak éreztem magam és tudtam, hogy én vagyok az, akinek meg kell felelnem. A barátaim így is el fognak fogadni, pasizni pedig nem akartam, már pedig gyakran ez volt a fő oka annak, hogy sminkeltem. Most viszont csak magamnak akartam megfelelni és elégedett voltam, amikor a tükörbe néztem. Felesleges ide az alapozó és minden más. Azoktól úgyis csak rondább lesz az arcbőröm.

– Te tényleg komolyan gondoltad, hogy megváltozol – jegyezte meg mosolyogva és nekilátott a sminkcuccok elpakolásának.

– Miért, azt hitted, csak viccelek vele? Tudhatnád, hogy az ilyennel nem szoktam – nevettem fel halkan. – Menjünk, a többiek szerintem lassan ideérnek – pillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy megnézhessem az időt. – Charles előbb itt lesz, nem olyan régen írta.

– Oh, annak Elliot biztosan örülni fog. Szerintem kicsit zavarja, hogy egyedül van csak fiú – mondta nevetve és felállt az ágyról.

– Áh, Elliot hozzá van szokva ahhoz, hogy lányok vannak körülötte, annyira nem érzi magát kellemetlenül – ingattam meg a fejem.

Sosem láttam még a bátyámon, hogy zavarban lenne, amiért csak az ellenkező nem vette körbe. Hozzá volt szokva és tipikusan az az ember volt, aki bárkivel meg tudta találni a közös hangot és egyáltalán nem számított, fiú vagy lány az illető.

Dawnnal lecsattogtunk a nappaliba, még egyszer megnézve mindent, hogy megvan-e. Szerencsére nem hiányzott semmi, a társaságot leszámítva, ez pedig valamelyest megnyugtatott. Mondjuk, egészen eddig nem is vettem észre, hogy izgatott és ideges lennék, de most, hogy egyre inkább közeledett az idő, hogy a többiek ideérjenek, már éreztem, hogy nyugtalan vagyok. Nem értettem, mi volt ez, hiszen a barátaim jönnek csak, akiket szerettem és mindig örültem, ha eltölthetek velük egy kis időt. Akkor most miért éreztem ezt? Castiel miatt? De hát nem is volt biztos, hogy eljön!

Felkaptam a fejem, amikor csengettek és egyből meg is indultam az ajtóhoz, hogy beengedjem az érkezőt. Charlesra tippeltem, az üzenete óta eltelt annyi idő, hogy kocsival ideérhessem, és a megérzésem be is jött. Amint kinyitottam a bejáratot, az ő mosolygós arcával és jókedvű tekintetével találtam szemben magam, és ettől az én szám is felfelé görbült.

– Szia! – Egy gyors öleléssel üdvözöltem, majd arrébb is álltam, hogy be tudjon jönni. – Hamar ide értél.

– Hát, ha már nem kellett irodalmon szenvednem, miért is ne siethettem volna, hogy odaérjek egy kedves ismerős szülinapi partijára, nem igaz? – villantott felém egy széles mosolyt, majd egy cetlit nyomott a kezembe. – Nem felejtettelek el. Úgy gondoltam, jobb, ha ezt személyesen adom oda, nem csak elküldöm üzenetben a számot.

Elvettem tőle a kis papírdarabkát, amelyen csak egy telefonszám és név szerepelt, de már ebből is tudtam, hogy valószínűleg a pszichológus elérhetősége lehet, amit megbeszéltünk, hogy megszerez nekem.

– Nem nagyon fogad újakat, sok fiatal jár hozzá, de elmeséltem neki, miért van szükséged pszichológusra és azt mondta, ha felhívod, téged még elvállal. Majd a legelsőre elkísérlek, kicsit körülményes eljutni oda és nem szeretném, ha elkeverednél útközben – tette hozzá halkan.

Bólogatva hallgattam őt, a számot figyelve, majd csak még egy utolsót bólintottam és gondosan összehajtottam a papír, hogy a nadrágzsebembe süllyesszem.

– Köszönöm – néztem rá hálásan és a nappali felé böktem. – Gyere, ülj csak le. A többiek is biztosan itt lesznek, csak… Ők nem voltak ilyen szerencsések, mint te – mondtam nevetve, és a nappali felé indultam, miután Charles levette a cipőjét és a kabátját. – Minden rendben a suliban? Egy kicsit hiányzik, még ha utálok is mindenkit.

– Ha azt mondom, alig várom, hogy tavaszi szünet legyen, azzal mindent elárulok, nem igaz? – sóhajtott fel. – Egyébként nem hiszem, hogy most akarsz visszajönni, még eléggé téma vagy mindenkinél. Sziasztok – köszönt Elliotnak és Dawnnak, ahogy beléptünk a nappaliba.

Sejtettem, hogy megint pletyka tárgya leszek, de ha egy hónapot maradok itthon, és el is csendesednek ezek a dolgok, abban a pillanatban felkapja újra mindenki, hogy beteszem a lábam a gimibe. Ettől egy kicsit tartottam, de eddig is megbirkóztam minden pletykával, biztosan ezzel is meg fogok majd. Csak kicsit nehezebben megy majd és tovább is fog tartani.

– Pletyka ide vagy oda, azért tényleg hiányzik. Nem olyan jó móka egy ilyen dolog miatt itthon ülni. – Dawnra néztem, aki csak egyetértően bólogatott.

– Nekem is hiányzik, szerintem egy kicsit elvonná a figyelmünket – sóhajtott fel. – De egyelőre még jó, hogy megkímélnek a kérdésektől. Nincs kedvem több tucat embernek elmondani ugyanazt szünetekben – ölelte át magát a karjaival, majd ellépett az asztaltól, amire a nassolni valót pakoltuk. – Ó, ha éhes vagy, egyél csak nyugodtan. Még friss minden.

Charles egy darabig nem szólalt meg, csak felváltva nézett ránk. Láttam a szemében a sajnálatot, amiért ezt át kellett élnünk, de nem tett erre különösebb megjegyzést, inkább belement a téma váltásba.

– A cukrászdai cuccokról nem igazán állíthatod, hogy frissek, lehet, hogy tegnap óta ott voltak már a pultban vagy a hűtőben. Csak úgy állítják be, mintha friss lenne – kacsintott Dawnra, de azért elvett egy muffint.

– Cukrászdai cucc a kis maci farka! – horkantottam fel sértődötten és összefontam magam előtt a karjaimat. – Ketten csináltuk Dawnnal, ráment az egész napunk, szóval értékeld – forgattam meg a szemeimet.

Charles pontosan tudta, hogy nem úgy hoztuk a sütötteket, hanem mi csináltuk, és ezt a mosolyán is láttam. Átkarolta a vállamat, úgy húzott közelebb magához, egy nagyobbat harapva a süteményből.

– Értékelem én, hogy házi sütikkel hizlaltok minket, ne aggódj. Nagyon finom lett, komolyan – nézett ránk felváltva elismerően. – Valahogy nem gondoltam volna egyikőtökről sem, hogy konyhatündér lenne.

– Mert egyikünk sem az – léptem el tőle és elvettem még egy pogácsát, amit lassan kezdtem eszegetni. – De ezeket a sütiket lehetetlen elrontani. Ha csak nem hagyod benn a sütőben, hogy elégjen. Vagy ha cukor helyett sót raksz bele, de minden ilyen fel van címkézve, lehetetlen ezt összekeverni – vontam meg a vállaimat.

Charles ugyanezt tette, miközben egy újabb muffinért nyúlt.

– Nem mindenkinek megy az olvasás. Ó, mielőtt elfelejtem, ezt neked hoztam – nyomta a kezembe a nála lévő kisebb dísztáskát. – Boldog születésnapot – puszilt hosszan a homlokomra, majd aztán el is lépett.

Nem tudtam hirtelen mit reagálni. Nem kértem senkitől, hogy hozzon még ajándékot, hiszen akik akartak adni, mind ott voltak a pénteki bulin, és a szórakozóhely egytől egyig el is küldött mindent, amit felbontottam már. Akinek tudtam, annak személyesen megköszöntem, a többieknek pedig üzenetet írtam. Ráadásul Charles ajándéka így is borzasztó drága volt és még tönkre is tettem. Egyáltalán nem volt szükség erre most.

– Köszönöm, ez nagyon rendes tőled, Charles, de… – Mégis mit mondhattam volna? Nem akartam őt megbántani. – Már így is sokat költöttél rám, az a ruha nagyon drága volt, és látod, vigyázni sem tudtam rá… – sóhajtottam fel halkan. Mondani akartam még valamit, de Charles a szavamba vágott.

– A ruha önhibádon kívül ment tönkre és szeretném, ha lenne egy maradandó ajándékod is, ami nem emlékeztet arra, ami történt – felelte halkan. – Csak fogadd el és köszönd meg – mosolyodott el kicsit.

Egy aprót sóhajtottam. Nem akartam megbántani őt tényleg, ezért inkább elfogadtam az ajándékot és hálásan mosolyogtam rá. Lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára.

– Köszönöm, Charles – bólintottam aprót, és hogy tényleg ne tűnjek bunkónak, meg is néztem, mit rejt a kis ajándék tasak.

Charles tényleg nem fogta vissza magát, alaposan felpakolt csokival, aminek még örültem is, hiszen abból sosem lehetett elég a házban, ki tudja, mikor lesz rá szükségem. A rengeteg tábla csoki között azonban egy doboz is lapult, amit egyből kivettem. A táskát leraktam a kanapéra, hogy óvatosan nyithassam fel az ajándékdobozt, de amint megláttam, mit rejt, nagy szemekkel néztem a fiúra.

– Neked tényleg elmentek otthonról – sóhajtottam fel mosolyogva.

A nyaklánc, amit választott, piszok drágának tűnt, de nem tudtam tagadni, mennyire tetszett. Pont az ízlésem volt, bár sok alkalmam úgysem lesz hordani. Elegáns volt, amit csak úgy nem vehettem fel akárhova, de biztosan lesz majd alkalom, ahol nyugodtan viselhetem majd. Talán Charles is gondoskodik erről majd, ennyire ismertem már.

– Meglehet. De hidd el, az, hogy látom, hogy őszintén tetszik, minden pénzt megér.

– Köszönöm, tényleg! – Fogalmam sincs, hányadszorra mondtam már ezt, de nem igazán tudtam, hogy máshogy fejezhetném ki a hálámat. – Alaposan feladtad a leckét, most agyalhatok, mit vegyek majd a te születésnapodra – ingattam meg a fejem.

– Addig szerencsére van pár hónapod. De nincs szükségem semmire, nem kell költekezned miattam. – Visszalépett mellém és újra megölelt, de aztán hamar el is engedett és egy kis krémet kent az orromra. – Boldog születésnapot még egyszer, vén lány – vigyorgott rám szélesen.

– Mondja ezt az idősebb – öltöttem rá a nyelvem gyerekesen és egy szalvétáért nyúlva le is töröltem a krémet magamról.

Ezután tényleg sokkal jobb kedvem lett, amit a többiek érkezése is fokozott. Bár kértem, hogy ne hozzanak semmit, mert gondoskodunk mindenről, minden meghívott vagy kajával vagy innivalóval állított be, amit ugyan nem bántam, mert azért mégis csak nagy társaság voltunk. Felpakoltunk ugyan rendesen, de sose lehetett tudni, ki mennyire éhes vagy szomjas és mennyire fognak fogyni a bekészített dolgok. De azért örültem volna, ha nem költenek most erre, bőven elég volt a pénteki buli a szórakozóhelyen.

Úgy egy órán belül meg is érkezett mindenki, aki jelezte, hogy jön. Még Debbie is befutott, aminek kifejezetten örültem, ahogy az ajándékának is, ami igencsak meglepett, mert nem gondoltam volna, hogy bármit is hoz majd; ő nem volt ott pénteken és az ajándékozásról lecsúszott. Maga az ajándék is meghökkentő volt. Már el is felejtettem, Debbie mennyire jól ismer, de ezt most ismét bizonyította az ajándékba kapott parfümmel. Válogatós vagyok, ha illatszerekről van szó, és nehéz eltalálni, mi az, amit szívesen viselek, ezért kérdezés nélkül soha senki nem vett nekem ilyet. Ráadásul nagyon kevesen tudják csak, hogy mit használok, Deborah pedig nem tartozik ezen emberek közé.

– Elliot árulta el, milyet vegyél? – kérdeztem kíváncsian, miközben mindannyian helyet foglaltunk a nappalban, párokban, hogy Activityzzünk. Én ugyan Charlesszal kerültem össze, de Deborah és a bátyám mellettünk ültek, így nem kellett hangosan beszélnem ahhoz, hogy megértse a kérdésem.

Deborah csak felnevetett és megrázta a fejét.

– Dehogy, nem beszéltem vele ilyenekről – kortyolt bele a kezében lévő italba. – Csak véletlenül találtam meg ezt, nem feltétlenül parfümöt akartam ajándékozni. Magamnak kerestem valamit, de ez ismerősnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy te szoktál ilyet használni, más ötletem meg nem igazán volt, szóval gondoltam, miért ne vehetném ezt meg ezt neked? Az ilyennel úgysem lehet mellé nyúlni – vonta meg lazán a vállait.

Ebben igaza volt, számtalanszor ajándékoztam már másoknak én is parfümöt, ha tudtam, milyet szeretnek. Magamról tudtam, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben tud elfogyni, és sosem ártott meg, ha volt otthon tartalék belőle, főleg, ha nem terveztem lecserélni az illatot. De még akkor sem jött rosszul plusz egy üveg soha.

– Köszönöm, Debbie – öleltem meg a lányt, majd a behozott székre helyezett kártyalapokra néztem. – Ki kezd?

Ismertem a baráti társaságom annyira, hogy tudjam, a kezdést senki sem vállalja be szívesen, és ez most is így volt. Mindenki a másikra vagy éppen a padlóra nézett, mintha csak valami iskolai felelést akarnának megúszni, pedig csak puszta szórakozásról volt szó. Senki nem akart első lenni, még én sem. Második viszont annál inkább, de sajnos biztos voltam benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

– Hihetetlenek vagytok, úgy csináltok, mintha valami rossz várna rátok azzal, hogy kezdtek – forgatta meg Rosa a szemeit, majd lehörpintette az alkoholmentes söre maradékát. – Majd mi leszünk az elsők akkor. Mutogatok, ugye?

– A tábla szerint mindenki azzal kezd – bólintott Alexy, aki Lysanderrel került egy csapatba.

Négy bábu volt csak, ezért fóliából kreáltunk még egyet, mivel a kis társaságunkat öt kétfős csapatra osztottuk szét. A rögtönzött bábu meglehetősen furán nézett ki a többi mellett, de legalább így nem maradt ki senki.

– Oké, akkor… – Rosa felállt, húzott egy lapot, amit alaposan meg is nézett. Hümmögött párat, majd a korábban kijelölt helyre állt, ahol mindenki látja, mit is mutogat. Leigh-re nézett, majd bólintott egyet. – Indíthatjátok a homokórát.

Charles habozás nélkül meg is fordította azt, és ahogy az elindult, minden szem Rosára szegeződött, hogy ha esetleg Leigh nem tudná a választ, nekünk is legyen esélyünk kitalálni, mit próbál elmutogatni. Mindenki nyerni akart, így egy mukkanást sem lehetett hallani, mindenki annyira koncentrált.

Csakhogy ez pont hozzájuk illő szó volt, és lehet, hogy nekünk, többieknek is hamar eszünkbe jutott a válasz, Leigh kimondta, mielőtt jobban elgondolkozhattunk volna rajta.

– Varródoboz! – Még a kezét is felemelte, ahogy mondta, Rosa pedig ugrándozni és tapsikolni kezdett.

– Pontosan! – A lapot letette külön, hogy Leigh nyakába ugorhasson. – Jó csapat vagyunk, már most látom.

Mosolyognom kellett a kis jeleneten, de aztán fel is pattantam, jelezve, hogy most már én akarok következni. Azonnal húztam is, készen arra, hogy elmutogassam, amit kell. Bíztam abban, hogy valami könnyű szót kapok, hiszen a mutogatás nem volt az erősségem, de sikerült beleválasztanom olyanba, amin agyalnom kellett egy kicsit. De még úgysem tudtam, hogyan lehetne kivitelezni. Mindenesetre, nekiláttam, elég szerencsétlenül, és telepatikusan próbáltam átadni Charlesnak a megfejtést, de nem jártam sikerrel, na, meg persze ő sem. Csapkodtam is a kezemmel a vége felé, amivel teljesen rossz irányba vittem el, nem csak Charlest, de mindenki mást is. Amikor pedig letelt az egy perc, egy csalódott sóhaj hagyta el a számat – nekem nem szabad mutogatnom, úgysem jön rá senki, mit próbálok előadni.

– Oké, teljesen elvesztem – pislogott rám Dawn. – Ez mégis mi a fene volt? – utánozta le pár mozdulatomat, amin mindenki, beleértve engem is, csak nevetett.

– Elnökválasztás – mondtam teljesen kétségbeesetten. – Ennyire csak nem lehetett rossz – biggyesztettem le az ajkaimat és lerakva a lapot visszasétáltam a helyemre.

– De, drágám, pontosan ennyire rossz volt – bólogatott Rosa. – Ha jól mutogattad volna, szerintem nem tapogatózott volna senki a sötétben – jegyezte meg kuncogva.

Csak megvonogattam a vállamat, az első kudarc nem jelentette azt, hogy veszíteni is fogunk, vagy hogy a többi feladat nem fog menni. Még simán húzhatok ki olyan szavakat, amit akár még el is tudok mutogatni rendesen, ha arra kerülne a sor.

És így is volt. Elég jó volt a hangulat, sokat nevettünk, hiszen valamelyikünk vagy rajzolni nem tudott, vagy a mutogatás ment annyira gyatrán, mint nekem. De mindenki haladt a pontokkal, és mi is szépen felhoztuk a bábut Charlesszal. Néhány kör múlva ismét mi következtünk, és Charles húzott is, hogy körülírja, amit kellett. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a csengő belefojtotta a szavakat.

A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, hiszen pontosan tudtam, hogy ki lehet az. Már csak Castiel nem volt itt azok közül, akiknek szóltunk, hogy ma itt találkozunk, és biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Dawn és Elliot egyből rám néztek, sürgetően, hiszen jó ideig nem mozdultam meg. Végül nagy levegőt vettem és felálltam, hogy kimenjek ajtót nyitni. Hallottam, hogy  a többiek összesúgnak egy kicsit, de nem igazán foglalkoztam most velük. Mit csináljak? Invitáljam be Castielt, hogy játsszon velünk és egyen? Vagy vágjak a közepébe, és amíg a többiek elvannak én beszéljek vele? De akkor biztosan elrontom a hangulatot; Castielét és a sajátomat is, azzal pedig mindenki másét is. Vagy húzzam még egy kicsit időt, az összejövetel végéig? De hát akkor még órákon keresztül feszült leszek és képtelen leszek a játékokra koncentrálni.

Vettem egy nagy levegőt, és ha már lassan egy perce a kilincsen volt a kezem, lassan le is nyomtam azt és kitártam az ajtót. Castiel már majdnem elért a kapuig, de amikor meghallotta a bejáratot nyílni, megtorpant és vissza is fordult.

– Azt hittem, sosem nyitod ki – mosolyodott el gúnyosan, majd gyorsan rendezte a vonásait és visszasétált hozzám. – Bocs, hogy csak most értem ide. Nem tudtam eldönteni, hogy jönni akarok-e vagy sem.

Nem tagadom, kicsit rosszul esett, hogy ennyire nyersen fogalmazott, de teljesen megértettem, miért agyalt ezen annyit. Ráadásul felesleges is lett volna rejtegetnie az igazságot, úgyis tudtam, hogy alaposan megfontolta, ide szeretne-e jönni a történtek után, főleg, hogy valószínűleg tudott arról, hogy Charles is jelen lesz.

– Örülök, hogy végül mégis eljöttél – mosolyodtam el egészen kicsit, ahogy felnéztem rá. – Nézd, nem szeretném sokáig húzni a dolgot, szóval beszélhetünk most? Utána pedig, ha lesz még kedved, bemehetünk a többiekhez. Van bőven minden, tudsz enni és inni is.

Castiel csak tanulmányozta az arcom egy darabig, mielőtt bólintott volna.

– Essünk túl rajta. – A tornácon lévő hintaágy felé indult, én pedig még visszanyúltam a kabátomért.

– Csak egy pillanat és jövök – kiabáltam még be a többieknek, hogy ne lepődjenek meg, hogy nem megyek vissza azonnal, majd betettem magam mögött az ajtót és belebújtam a kabátomba. – Ne haragudj, kérlek. Nem akartam, hogy ott, a bulin tudd meg. – Nem ültem le mellé, csak nekidőltem a ház falának, úgy figyeltem Castielt, de ő csak horkantott egyet és összefonta maga előtt a kezeit.

– Nagyon kedves, akkor mégis mennyi ideig húztad volna még? Mennyi ideig hagytál volna még abban a hitben, hogy ez egy működőképes kapcsolat? – A hangját ugyan nem emelte meg, de hallani lehetett rajta, mennyire ingerült, amitől összeszorult a torkom.

– Nem tudom, valószínűleg másnap elmondtam volna. Összeszedtem volna magam, hogy eléd álljak és elmagyarázzam, miért akarok szakítani. Charlesnak is elmondtam, hogy bármennyire is próbálkozik, nem fog történni semmi, akkor szerinted pont téged kihagytalak volna? Nem hitegettelek volna sokáig – ingattam meg a fejem.

– Nem tudom, Avery. Most is csak húzod a dolgokat, egész héten nem voltál hajlandó beszélni velem. Nem tudom, mit gondoljak már, komolyan – sóhajtott fel.

Nagyot nyelve pillantottam rá, és inkább óvatosan leültem mellé, hagyva egy kis távolságot magunk között, mert nem tudtam, hogyan reagálna, ha túl közel kerülök hozzá. A kabátomat összefogtam magam előtt és előre bámultam, lassan lökve egy picit a hintaágyat, amihez Castiel is becsatlakozott kis idő után.

– Az, hogy egész héten nem voltam hajlandó veled beszélni, tényleg nagy hiba volt. És bocsánatot kérek miatta – néztem rá. – De meg kell értened, Castiel, hogy ez nekem sem egyszerű. Baromira nem könnyű lezárni veled ezt a kapcsolatot, mert nem azért teszem, mert egyáltalán nem szeretlek már, hanem…

– Akkor egyáltalán miért akarod lezárni? – emelte meg a hangját, ahogy rám nézett. – Ha szeretsz, akkor miért kell véget vetni ennek a szarnak? Egy kapcsolat nem erről szól? Hogy szeretjük egymást, megbízunk a másikban, meg minden hülyeség? Vagy elrontottam valamit? Már nem tudsz bennem megbízni, ez a baj? Avery, esküszöm, ha ez most amiatt van, mert nem igazán írtam vissza…

– Nem, dehogy – vágtam közbe, hevesen megingatva a fejem. – Rosszul esett, amiért úgy csináltál… csináltatok mindannyian, mintha már nem is léteznék, de megértettem az okát. Egyáltalán nem arról van szó, hogy elrontottál valamit, Castiel, én… tényleg, elmondani nem tudom, mennyire boldog voltam melletted. És ezt komolyan mondom. Minden srác mellett boldogtalan voltam, nem találtam a helyem, de veled teljesen más volt – mondtam halkan, lehajtva a fejem. – Hidd el, utálom magam, amiért nem tudtam ezt eléggé értékelni, de egyszer biztosan találsz majd valakit, aki képes lesz csak téged szeretni. – A kabátom cipzárját kezdtem piszkálni. Hirtelen homályosan kezdtem látni a könnyek miatt, de csak vettem egy mély levegőt és megpróbáltam visszafogni magam. Nehéz volt ez, de nem akartam sírni. – Nem akartam semmit Charlestól, esküszöm. Csak a barátja akartam lenni, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy vonzódom hozzá. És ez veled szemben nem fair, nem szabadna így éreznem valaki más iránt, mikor itt vagy nekem te.

Hirtelen elhallgattam és beharaptam az alsó ajkam. Bosszantott a hirtelen csend, de nem sürgettem Castielt, hagytam egy kis időt neki, amíg feldolgozza a szavaimat, addig pedig én is gondolkodtam. Reméltem, hogy többször nem kerülök ilyen helyzetbe. Sajnáltam Castielt, hiszen abszolút nem ezt érdemelte volna. Megtett értem mindent, de tényleg mindent, már akkor is, amikor még nem voltunk kapcsolatban, én pedig ennyire egyszerűen félredobom őt valaki más miatt. Szörnyű voltam és ennél sokkal jobb lányt érdemelt volna.

– Szóval belé szerettél, ezért akarsz szakítani – vonta le a következtetést, természetesen tévesen.

– Egyáltalán nem, Castiel – sóhajtottam fel. – A vonzódás és a szerelem között azért van némi különbség. Charlesszal nem töltöttem annyi időt, hogy legyen időm belé szeretni. De nem is akarom megadni neki ezt a lehetőséget, nem akarok tőle semmit, csak továbbra is a barátja lenni – mondtam teljesen őszintén, végig Castielt figyelve. – De ez nem változtat azon, hogy le akarom zárni ezt a kapcsolatot veled. Mondom, nem érzem igazságosnak, hogy közben másról ábrándozom. Meg akarlak kímélni ettől, és megadni neked a lehetőséget, hogy hogy olyan embert keress magad mellé, aki minden szeretetét neked adja.

– Mi van akkor, ha én viszont téged akarlak? – emelte meg az egyik szemöldökét és előre dőlt egy kicsit.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem akartam meginogni, tartani akartam magam ahhoz, amit eldöntöttem. De ez a beszélgetés megnehezítette, pont azt gondoltam.

– Nem számít, Castiel, már döntöttem – mondtam halkan. – És nem akarok változtatni a döntésemen. Elliottal, Dawnnal és Rosával is átbeszéltem ezt kismilliószor és ők is úgy gondolják, így a legjobb mindenkinek. Tudom, hogy te most ezt nem így érzed, de majd el fog múlni. Találsz valakit, és…

– Istenem, befejeznéd ezt a szöveget? – kiabált fel. – Nem fogok elkezdeni senkit keresni, mert nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen szakíts velem. Megváltozom majd, jobb leszek, és…

– Nem, Castiel! – Most már én is nagyon mérges voltam. – Nem tudnád egyszerűen csak elfogadni, hogy vége? Inkább örülnél, hogy a te érdekeidet is szem előtt tartom.

Castiel erre csak elfintorodott és felállt.

– Mert az, hogy szakítasz velem, az jó, nem igaz? Nem hiszem el – dörzsölte meg az arcát idegesen.

– Pedig hidd el, hogy mindhármunknak ez lesz a legjobb. Nekem ez jó tanulópénz volt, nem kell kapcsolat, amíg nem leszek egy kicsit érettebb. Charles is megértette, hogy ne próbálkozzon, mert nincs esélye. Akkor te miért nem tudsz a barátom lenni, Castiel? Miért nem érted meg, hogy nem akarlak jobban megbántani, ha úgy cselekednék, hogy nem gondolok bele a következményekbe? – álltam fel én is odaléptem mellé, a kezére simítva. Csodáltam, hogy nem kapta el azonnal. – Kérlek, Castiel, ne nehezítsd meg ezt egyikünknek se, jó? Ha együtt kell lennünk, úgyis együtt leszünk, de most értsd meg, hogy nem akarok kapcsolatot. Nem lehetek úgy egy kapcsolatban, hogy nem csak a partneremre gondolok, hanem más srácra is.

Castiel mégis elhúzta a kezét és elővette a cigarettáit, hogy rágyújtson. Nem is mondott semmit, csak a veranda körül húzódó alacsony kerítésre támaszkodott és kifelé nézelődött. Fáztam már, minden porcikám vacogott, de nem mozdultam addig, amíg nem kapok tőle valami választ. Láttam rajta, hogy őrlődik, hogy nem akar elengedni, mert tényleg szeret, de pont emiatt volt bűntudatom. Nem csinálhatom ezt tovább vele, és erre ő is rá fog jönni idővel. Csak most még sérti a büszkeségét, hogy egy lány szakított vele. Legalábbis, próbáltam arra gondolni, hogy ez van a háttérben, csak ő sem ismeri be magának.

– De barátként biztosan melletted lehetek? – Nem nézett rám továbbra sem, de már nem tűnt annyira ingerültnek, mint pár perccel korábban.

– Ezt kérdezned sem kell. Fontos vagy és nem akarlak kitörölni az életemből – bólintottam.

Kifújta a füstöt, de addig nem szólt, amíg el nem fogyott a meggyújtott cigije. A csikket eloltotta a cipője talpán, majd elpöckölte, ami nem igazán tetszett, de nem akartam emiatt is vitatkozni vele.

– Majd megbékélek a dologgal akkor – húzta el kicsit a száját. – De előre figyelmeztetlek, ha a srác elkezd trükközni, én is küzdeni fogok érted.

Annyira komolyan csengett a hangja, hogy ezen nem tudtam nem mosolyogni.

– Abban az esetben, ha Charles ismét elkezdene nyomulni, megígérem, hogy te is megkapod az esélyt arra, hogy újra elnyerd a szívem – ígértem meg neki egy aprót bólintva. – Bemegyünk? Kicsit hideg van itt kint.

A kabátja zsebébe nyúlt és az ajtó felé nézett, vacillálva, mit tegyen, de végül csak megrázta a fejét.

– Nem, azt hiszem, nincs kedvem ilyen partikhoz most. Még fel kell dolgoznom, hogy újra szingli vagyok. De ti szórakozzatok jól. – Nem tudtam eldönteni, hogy a mosolya őszinte vagy sem. – Boldog születésnapot, Avery – lépett elém, és hosszan a homlokomra csókolt, úgy tűnt, el sem akar engedni. Majd mégis megtette, aztán pedig sarkon fordult és sietős léptekkel indult meg kifelé.

A szívem abban a pillanatban száz darabra tört, hogy kilépett a kapun, még csak vissza sem nézett. Nem tudtam, hogy vajon tényleg számíthatok-e rá a barátomként, vagy sem, de nem akartam ezen gondolkodni. Tudtam, hogy jó döntést hoztam, és idővel majd ő is belátja ezt.

Visszanyeltem a könnyeimet, majd egy nagy levegőt vettem és visszamentem a házba. Egyszerre voltam megkönnyebbült és végtelen szomorú is, hiszen akárhogy is nézzük, az életemnek egy jelentős szakasza most lezárult. Bármi is lesz a jövőben köztem és Castiel között, abban biztos voltam, hogy a közös emlékeinkre mindig szívesen gondolok majd vissza. Mert ő volt az első fiú az életemben, akit tiszta szívből szerettem.