57. Meglepetés!

Hello-hello~

Újabb szombat, én pedig újra itt vagyok a következő résszel. Jó olvasást kívánok hozzá. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket! ^^

Puszi,
Raina

Kezdtem úgy érezni, hogy így áll rajtam bosszút az univerzum a nem megfelelő, néha botrányos viselkedésem miatt. Hiszen lássuk be, az utóbbi időben kizárólag olyan dolgok történtek velem, amelyek cseppet sem voltak jótékony hatással sem a hangulatomra, sem az idegrendszeremre. Olyan hosszú volt a lista a problémáimról, hogy már én sem igazán tudtam számon tartani a bajaimat, ez pedig nem hangzott túl biztatóan.

Rengeteg minden miatt aggódtam: a szabadlábon lévő gyújtogató, akinek a kilétéről még mindig fogalmam sem volt; a barátaim, akik azóta alig keresnek, hogy kiiratkoztam a suliból és átjöttem ide; Castiel, aki szintén nem volt rám kíváncsi és kezdtem kételkedni a kapcsolatunk szilárdságában. És persze, ott volt Charles, aki mindent megtett annak érdekében, hogy megnehezítse az életemet és olyan döntések elé állítson, amelyeket egyértelműen nem akartam meghozni. A konyhai találkozásunk óta próbáltam kerülni, amennyire csak tudtam, de a srác szinte mindenhol felbukkant, és úgy nézett rám, hogy az egyre inkább összezavart. Már nem voltam biztos semmiben, csak abban, hogy ha sokáig agyalok még a szőke fiún, el fogom veszíteni azokat az embereket, akikre mindennél jobban szükségem volt.

Borzasztó volt a hiányuk, és ez óráról órára rosszabbá vált. Lucy nem pótolta Dawnt, vele nem tudtam kibeszélni magamból a problémáimat, mert tudtam, hogy nem lenne képes tartani a száját és fél napon belül mindenki rólam pletykálna miatta. Ráadásul ezeket a bajaimat csak a legjobb barátnőmmel akartam megosztani; a legjobb barátnőmmel, aki nem válaszolt se a hívásaimra, sem az üzeneteimre. De még Rosát sem tudtam felhívni, hogy tőle érdeklődjek, mi van Dawnnal, vagy hogy kissé felszínesen, de kiöntsem neki a lelkem, hiszen ő sem reagált, ha kerestem. Olyan egyedül éreztem, mint még soha, és ezen az érzésen nem sokat segített az sem, hogy egyszerűen képtelen voltam beilleszkedni az új iskolába.

Castielt egyszer sikerült elérnem, még hétfő este, ennek pedig már két napja; lassan a szerdának is vége. Meg akartam vele beszélni a hétvégét, hogy mikor találkozunk és hol, de mintha meg sem hallotta volna a kérdésem. Azonnal témát váltott és arról kezdett beszélni, milyen jó, hogy a banda ennyit gyakorol mostanában, Lys mennyi dallal látta el őket, és hogy lassan tényleg kezd beindulni a csapat szekere. És én erről mind lemaradtam. Nem voltam ott, hogy támogassam őt, hogy segítsek nekik, és a telefonon keresztül úgy hangzott, mintha emiatt neheztelne is rám egy kicsit. Már megbántam, hogy ide jöttem, és hallgattam azokra, akik azt mondták, attól még, hogy másik iskolába kerülök, semmi sem fog változni. Mert alig két hét alatt minden teljesen megváltozott, és úgy éreztem, a barátságok, amelyekről azt hittem, szorosabbak nem is lehetnének, valójában felszínes voltak, és ők egy cseppet sem gondoltak rám úgy, mint én rájuk.

Szerda este volt, én pedig ahelyett, hogy a tanulószoba után a szobámba mentem volna, hogy tanuljak még egy kicsit a holnapi dolgozatra, a kollégium előtti lépcsőn ültem és mereven bámultam a telefonomat. Már vagy ötvenszer olvastam el az elküldött üzeneteket és néztem át a híváslistát, de csak kimenő hívásaim voltak, bejövő egy sem. És a kimenők közül egyikre sem reagált senki. El voltam keseredve és nem tudtam, mit tegyek. Haza merjek menni egyáltalán így? Ha még csak beszélni sem akarnak velem, kétlem, hogy szívesen látnának, egyedül pedig nem akartam lenni. Az menne itt is.

– Meg fogsz fázni.

Amikor meghallottam mellettem felcsendülni Charles hangját, elszakítottam a telefonomról a tekintetem és felpillantottam rá. Még mindig az egyenruhája volt rajta, és úgy tűnt, mintha éppen most jött volna vissza a kollégiumba; nem láttam őt a tanulószobán, de akkor úgy gondoltam, egyszerűen csak nem volt kedve lejönni. De gondolom, ma kivételesen nem ezért hiányzott, valószínűleg a szüleivel töltötte a délutánt, ami egyes pletykák szerint nem is olyan ritka alkalom. Egy kicsit irigyeltem emiatt; a hétvégi balhé ellenére szívesen beszélgettem volna anyával, és apa is kezdett borzasztóan hiányozni.

– Ha a hétvégén nem betegedtem le abban a falatnyi ruhában, kétlem, hogy most lefogok – vontam meg a vállaimat.

Ami azt illeti, egy kicsit tényleg fáztam, annak ellenére, hogy farmer és egy meleg pulcsi volt rajtam, alatta egy vékonyabb, hosszú ujjú felsővel. De a kabátomat fent hagytam, mert csak egy gyors beszélgetést terveztem a bátyámmal, annyi idő alatt meg gondoltam, biztosan nem fázom meg. De őt végül nem hívtam fel, és már lassan egy órája ültem ott, elkeseredetten bámulva a telefonomat. Még vacogtam is, amit Charles is észre vett. Kibújt a kabátjából és a hátamra terítette, majd letelepedett mellém és előre nézett, szótlanul.

Akkor azért örültem annak, hogy ott maradt velem és nem hagyott magamra. Lehet, hogy általában a hátam közepére sem kívántam, de lássuk be, ő mellettem maradt akkor is, amikor azok felém sem néztek, akikről egykor azt hittem, bármikor számíthatok rájuk. Hirtelen nem is tűnt annyira rossz ötletnek az sem, hogy vele legyek pénteken; ez legalább biztos program és egyedül sem lennék, a barátaimmal való találkozás azonban továbbra is egy hatalmas kérdőjel volt.

– Azt hiszem, jobb is, hogy lesz ez a rendezvény pénteken – jegyeztem meg végül hangosan is. – Szerinted pénteken lesz időm elmenni ruhát venni, vagy menjek inkább holnap?

Charles arcán egy kisebb mosoly suhant át, amitől nekem is mosolyognom kellett. Jól esett, hogy van még valaki ezen a bolygón, aki szívesen tölti velem az idejét.

– Emiatt nem kell aggódnod, már intézkedtem. Apám egyik sofőrje érted jön holnap órák után és elvisz valahova. Ne kérdezősködj, majd meglátod, hova. Csak szólj majd, hogy a ruhát az én számlámra írják, szeretném én állni. Te csak koncentrálj arra, hogy a lehető legjobban nézz ki. Bár azt hiszem, ha egy zsákot húznál magadra, akkor is te lennél ott a legszebb lány.

Nagy szemekkel néztem a fiúra, és hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék. Legszívesebben azonnal elsírtam volna magam, ez a gesztus mélyen megérintett és fogalmam sem volt, hogyan viszonozhatnám. Nem voltam benne biztos ugyan, hogy megérdemlem ezt a kedvességet tőle, de tényleg pokolian jól estek a szavai, melengették a lelkemet és végre úgy éreztem, tényleg számítok valamit. De ettől függetlenül azt is gondoltam, hogy Charles kezd átesni a ló túloldalára.

– A barátnődet kellene öltöztetned, nem engem. Ez túl nagy dolog, Charles, és nem engedhetem, hogy te fizess a ruhámért. Hidd el, hogy én is meg tudom ezt oldani – ingattam meg a fejemet, ahogy ránéztem.

Charles csak lazán megvonta a vállát és felállt mellőlem, kezeit a zsebébe csúsztatta.

– Fogd fel születésnapi ajándékként, Avery és csak köszönd meg. Nem akkora dolog ez, mint hiszed – mosolygott le rám. – Ne maradj kint túl sokáig, hideg van. Nem lenne jó, ha megfáznál.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Charles elindult befelé. Ahogy kinyitotta a kollégium ajtaját, egy pillanatra megcsapott a benti a meleg, és utána egy kicsit jobban is fáztam. Talán fáradt is voltam már, lefárasztott a sok gondolkodás, na meg nem is tudtam sokat aludni a napokban, emiatt is vacoghattam jobban. Tényleg nem akartam lebetegedni, főleg nem most, az első olyan hétvége előtt, amikor haza is mehetek, ezért Charles távozása után nem sokkal én is felmentem a szobába. Priya csak egy pillanatra nézett fel a könyvéből, mikor beléptem, Lucy pedig kivételesen észre sem vett, csacsogott tovább a telefonba. Bár ha éppen nem ezt csinálta volna, valószínűleg akkor sem szentelt volna túl sok figyelmet nekem, még mindig haragudott rám a hétvégi viselkedésem miatt, amiért egyébként nem hibáztattam. Fordított esetben én sem örültem volna, ha valaki ennyire elutasító velem, mikor próbálom jobb kedvre deríteni.

Csendben letettem Charles kabátját a székemre, hogy még véletlenül se feledkezzek meg róla, és holnap reggel visszaadhassam neki, majd összeszedtem a cuccaimat és elsétáltam a folyosó végén lévő közös fürdő felé. Sok időt töltöttem bent, csak folyattam magamra a vizet a leghátsó zuhanyfülkében, miközben hallgattam az érkező, majd pedig távozó kollégiumtársaim beszélgetését; úgy tűnik, ezen a helyen én voltam az egyetlen, aki nem vágyott társaságra fürdés közben. Még ha nem is egy fülkében zuhanyoztak, akkor sem értettem, miért kettesével jár ide mindenki. Hát még ilyenkor sem tudnak elszakadni egymástól?

Ettől a gondolattól sírhatnékom támadt, amit nagyon nehezen, de próbáltam elfojtani magamban. Biztos voltam benne, hogy ha Dawn és Rosa itt lennének, mi is egyszerre rohamoznánk meg a helyet, kihasználva, hogy pont három zuhanyzó van, amit használhatunk. Szinte hallottam a fejemben a jókedvű beszélgetésünket, ami nem segített sokat a hangulatomon. Éppen ezért választottam ezt a pillanatot, hogy elzárjam a vizet és megtörölközzek, majd még odabent fel is öltöztem. A fogmosást most rövidre fogtam, és utána vissza is csoszogtam a szobámba, ahol a helyzet változatlan volt, mintha megállt volna odabent az idő. Priya még mindig ugyanúgy, fekve olvasott, Lucy lábai pedig még mindig a falon voltak, miközben a haját piszkálgatva telefonált az egyik barátnőjével. Az istenért sem akartam őket megzavarni, úgyhogy inkább én is elfoglaltam magam. Előkaptam a könyvet, felcsaptam annál az anyagnál, amiből holnap írunk, és elkezdtem átolvasni, bár már számtalanszor megtettem ezt a tanulószobán is. De hát, nem árthatok azzal, ha átismétlem párszor, ráadásul, ha már barátaim nincsenek, akik elvonhatnák a figyelmem, miért is ne tanulhatnék jól? A tanulás nem szégyen, és én tényleg vinni akartam valamire, ezért is jöttem át ebbe a suliba, nem igaz? Nem hagyhatom, hogy a bajaim miatt ne tudjak teljesíteni. Muszáj valamit jól csinálnom, amire én is büszke lehetek.

– Az Charles kabátja?

Lucy kérdésére csak felsóhajtottam és felnéztem rá. Már abbahagyta a beszélgetést és ott állt előttem, pontosabban az íróasztalomnál és a székem háttámláján pihenő ruhadarabot méregette. Kicsit ijesztőnek találtam, hogy felismerte, hiszen még én sem tudtam, milyen kabátja van Charlesnak. Gyanítom, több is lapult a szekrényében, nem csak ez az egy.

– Hát… úgy tűnik, miért? – pislogtam a lányra értetlenül. Nem értettem, miért olyan fontos ez. Nem tök mindegy, hogy kinek a kabátja?

– Miért van nálad? – Lucy hangja halk és szomorú volt, ami miatt elhúztam a számat. Miért kell neki a fiú ennyire, amikor Charles látszólag tudomást sem vesz róla?

– Összefutottam vele lent, és aggódott, hogy megfázok. Amikor bejött, elfelejtettem neki visszaadni, de ha zavar, hogy itt van, most rögtön visszaviszem neki – sóhajtottam egy nagyot, majd összecsuktam a könyvet és felálltam.

– Hagyd csak. Engem annyira nem zavar.

Tudtam, hogy nem mond igazat, egyszerűen az arcára volt írva, mit gondol. Lucy nyitott könyv, és képtelen volt elnyomni az érzéseit, így egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy most még jobban neheztel rám, amiért továbbra is ennyit találkozok és beszélek azzal a fiúval, akiért ő odáig van. Vajon hányszor kell még a tudtára adnom, hogy miattam egyáltalán nem kell aggódnia, mert nem akarok Charlestól semmit? Bármennyire is kedves és aranyos velem az elmúlt napokban, ez nem fog eltántorítani attól, amit a hétvégén eldöntöttem: csak a barátja akarok lenni.

– Persze, hogy nem – motyogtam az orrom alatt, és inkább megragadtam a kabátot és kisiettem a szobából.

Nem is értem, miért kell egy egyszerű kabát miatt így viselkedni. Biztos vagyok benne, hogy ha Lucy ült volna ott kint, valaki ráterített volna valamit, hogy ne fázzon meg. Charles részéről ez csak egy kedves gesztus volt, nem pedig romantikus, legalábbis, próbáltam így felfogni a dolgot. Bár ha Lucy-nak ezt mondtam volna, biztosan nem hisz nekem, vagy ha mégis, később úgy is talált volna valamit, ami miatt azt képzeli majd, hogy kezd alakulni valami köztem és Charles között.

Felérve Charles emeletére, rögtön meg is bántam, hogy nem kaptam magamra a köntösöm, hiszen a rózsaszín pizsamám miatt a folyosón beszélgető két srác alaposan megbámult és össze is súgott, azt gondolva, hogy úgysem hallom, mit mondanak. Pech azonban, hogy túl hangosan pusmogtak, így minden szavukat tisztán értettem, de persze nem foglalkoztam velük, már eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak rólam. És az sem, hogy mit fognak pletykálni másnap az iskolában, ha kiderül, ilyenkor kopogtattam be Charleshoz, de hát a lényeg az volt, hogy én tudtam, mi az igazság, nem? A többi már nem számított.

Éppen ezért türelmesen vártam, hogy Charles ajtót nyisson és közben úgy csináltam, mintha nem is látnám a két srácot, akik feltűnően bámultak az irányomba, majd elhallgattak, mikor Charles kidugta fejét az ajtót.

– Hát te? – kérdezte meglepetten, kissé jobban kinyitva szobája bejáratát.

– Csak visszahoztam a kabátod – nyújtottam felé az említett darabot. – Lucy elég nagy ügyet csinált belőle, hogy nálam maradt és nem akarok balhét a szobatársaimmal. Csak vedd el és itt sem vagyok. Gondolom, te is pihennél már – erőltettem egy kis mosolyt az arcomra.

Charles csak egy kicsit habozott, de végül elvette a kabátot.

– Fura az a lány… – sóhajtott fel, mire én csak egyetértően bólintottam párat.

– Mindannyian azok vagyunk – jegyeztem meg halkan, majd egy nagy levegőt vettem. – Jó éjt, Charles!

Egyből elfordultam, és elindultam a lépcső irányába, nem is nézve hátra és a még mindig beszélgető két srácra sem. Esküszöm, rosszabbak voltak, mint a kislányok.

– Avery? – A nevem hallatára azonban mégis csak megtorpantam, és kíváncsian néztem vissza Charlesra. Sokáig meg sem szólalt, csak az arcomat vizslatta, de végül mégis megtette, azonban biztos vagyok abban, hogy nem ezt akarta először mondani. – Jó éjszakát!

Mosolyogva csukta be a szobája ajtaját, én pedig néhány pillanatig még álltam a lépcső tetején, azon gondolkodva, ez mégis mi volt, de végül csak rántottam egyet a vállaimon és visszamentem a szobába. Még egy darabig tanultam, hogy eltereljem a figyelmem, majd lekapcsoltam az ágyamnál lévő kis lámpát, hogy ne zavarjam tovább a már alvó lányokat, és lassan én is álomba merültem.

Másnap még az ébresztőm megszólalása előtt keltem, és kihasználva, hogy a kollégium nagy része még alszik, és esély sincs rá, hogy összefussak bárkivel, gyorsan felöltöztem és el is hagytam az épületet. Az elmúlt napokban kicsit felfedeztem a környéket, sikerült nagyjából megismernem az utcákat, ezért be mertem vállalni egy kisebb kerülőutat, hogy azért mégse érjek túl hamar az iskolába. Még egy közeli kávézóba is beugrottam, ahol nyugiban megkávézhattam, és csak ezután indultam meg a gimi felé.

Mint arra számítottam, reggelre már mindenki a Charlesnál tett látogatásomról beszélt, így nem is lepett meg túlzottan, hogy ahogy átléptem a küszöböt, minden szem rám szegeződött és elítélően méregettek. Gyanítottam, hogy eléggé elferdítették időközben a valóságot, ezért sem vettem magamra sem a pillantásokat, sem pedig a fülemet megütő szavakat. Tudtam magamról, hogy nem vagyok ribanc és nem feküdtem le tegnap este a fiúval, így nyugodtan sétáltam fel a teremig, ahol az első órám volt és helyet is foglaltam legelöl. A folyamatos sugdolózást meglepően könnyű volt kizárni és koncentrálhattam a jegyzeteimre, egészen addig, amíg meg nem érkezett a tanárnő. Azt hittem, az elkövetkezendő negyvenöt percben mindenki lenyugszik majd és a saját dolgával törődik, de szinte egész végig éreztem magamon a tekinteteket, és bár nem akartam róluk tudomást venni, egy idő után zavaróak voltak a kéretlen pillantások, amelyek nap végére csak rosszabb lettek.

Megváltás volt, amikor az utolsó angol óráról is kicsengettek. Szélsebesen dobáltam bele a cuccaimat a táskámba és dobtam azt a vállamra. Hallottam, hogy Lucy utánam szól valamit, de nem álltam meg beszélgetni vele, minél hamarabb ki akartam érni az épületből, és távol lenni a rosszindulatú megjegyzésektől és kellemetlen pillantásokról. A friss levegőre érve végre fellélegezhettem, de nem álltam meg, nagy léptekkel indultam a kapu felé, és ott vártam a kocsit, ami majd elvisz vásárolni. Reméltem, hogy senki nem lesz a tanúja, ahogy beszállok Charles szüleinek kocsijába, mert abból még nagyobb pletyka lenne, azt pedig nem akartam. Nem szeretnék állandó téma lenni mindenkinél, márpedig ha folyamatosan ilyen helyzetekbe kerülök Charles miatt, biztosan nem akadnak le az emberek rólam.

– Mademoiselle Delacroix? – Az ismeretlen öltönyös fickóra néztem, aki mellém lépett és némi habozás után, de bólintottam egy aprót. – Üdvözlöm, Richard vagyok, a sofőrje. Indulhatunk?

Paranoiásan pillantottam szét, de szerencsére még nem jött ki senki, aki mégis, ő meg nem ide figyelt, és valószínűleg nem is láthatta, hogy beszélgetek valakivel. Elmosolyodtam és követtem a férfit a kocsiig. Nem értettem ugyan az autókhoz, de azt könnyen meg tudtam állapítani, hogy új volt, és a család rettenetesen vigyázott a járgányra. Beültem hátra, a táskámat az ölembe rakva, mert nem mertem az ülésre tenni, nehogy összepiszkoljam vele, de még én sem szívesen ültem rajta, pedig egyáltalán nem voltam koszos. Richard azonnal el is indult, ahogy bekötöttem magam, de hiába kérdeztem, nem árulta el, merre is megyünk pontosan, így kénytelen voltam kivárni, hogy megérkezzünk. Mivel annyira nem ismertem ezt a kisvárost, fogalmam sem volt, milyen üzletek lehetnek itt, de nem is akartam elrontani a meglepetést magamnak azzal, hogy elkezdek utána nézni, meg hát azt sem tudtam, hogy álljak neki a keresésnek. Mire megtalálnám, valószínűleg meg is érkeznénk.

Az út tényleg nem volt hosszú, és forgalom sem volt még annyira. Körülbelül tíz percet autózhattunk, mikor Richard megállt a ruhabolt előtt, ahol vásárolnom kellett. Nem jött be velem, de ezt nem is bántam. Ha láttam volna, hogy ott van, valószínűleg elkapkodom a dolgot és nem azt a ruhát veszem meg, amit tényleg imádnék hordani.

Először kívülről néztem meg alaposan a helyet, de nem tűnt túl extrának, leszámítva a kirakatban lévő ruhákat, amik azt a benyomást keltették, hogy ez egy drága hely, és mikor beléptem az üzletbe, meg is bizonyosodtam erről. Még a lélegzetem is elállt, pedig a ruhák egy részét láttam csak, de tudtam, hogy egyáltalán nem lesz könnyű döntenem. Kapásból öt darabot láttam, amiket szívesen felvettem volna, de mielőtt oda is siettem volna a hozzám legközelebb lévőhöz, elgondolkodtam. Túl jó minőségűnek tűntek és ordított róluk, hogy ezeket nem kaphatom meg akárhol. Még az én pénztárcámnak is drágák lehettek, pedig mi annyira nem szűkölködtünk szerencsére. Mégis hogy gondolta Charles, hogy hagyni fogom, hogy ilyen ajándékot adjon születésnapomra? Ez tényleg túl sok volt és nem fogadhattam el. De még az idejutásomról is gondoskodott, biztosan megbántanám, ha ezt visszautasítanám.

Vajon hány lánynak vehetett már itt ruhát, ha az mondta, a számlájára írassam? Biztos nem én vagyok az egyetlen, akit ide hozatott.

Ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem, mert nem volt szükségem arra, hogy ilyeneken agyaljak, meg amúgy sem kellene ilyesminek zavarnia, hiszen nem sok közöm volt Charleshoz. Nagyot nyelve léptem beljebb, egy apró mosolyt küldve az eladó felé, aki meglepően fiatalnak tűnt és szinte azonnal mellettem is termett.

– Segíthetek? – kérdezte udvariasan, széles mosollyal ajkain.

– Nem, köszönöm, egyelőre csak nézelődöm. De szólok, ha szükségem lenne segítségre – mondtam, viszonozva a mosolyát és el is indultam a gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhák között.

Sokat segített volna, ha Charles legalább annyit elárul, milyen rendezvény is ez tulajdonképpen, mert akkor könnyebben választottam volna ruhát. Így viszont tartottam attól, hogy magamra fogom vonni mindenki figyelmét azzal, hogy nem alkalomhoz illően öltözök fel, és egyértelműen nem vágytam arra, hogy még abban a társaságban is kívülállónak nézzenek.

Megfordult egy pillanatra a fejemben, hogy felhívom Charlest kérdezősködni egy kicsit, de aztán el is vetettem az ötletet és inkább úgy döntöttem, olyan ruhát választok, ami tetszik, nem túl feltűnő és senki nem mondja majd rá, hogy botrányos. A koktélruhák között keresgéltem, miközben arra gondoltam, egy bézs színű ruha tökéletes választás lenne, mikor az ujjaim megálltak egy mélyvörös csodánál. Szerelem volt első látásra – mert igen, egy lány érezhet ilyet ruha esetében is. Szinte azonnal levettem az állványról és a kinti tükör elé állva mértem magamhoz a darabot. Egyszerű volt, nem mutatott túl sokat, csak épp annyit, amennyi még illendő volt. Hosszú ujjú volt, de a vállam szabadon maradt volna benne, és imádtam a kis szív alakú kivágást is. Már el is képzeltem magamon, a kedvenc magas sarkúmmal és gondolatban nagyon tetszett, amit láttam. Nekem kellett ez a ruha. De egek! Borzasztóan drága volt. Ha ezt most elviszem és hagyom, hogy Charles fizessen érte, úgy fogom érezni, egy életre az adósa leszek, mert tényleg nem kis összegről volt szó. Már-már pofátlanságnak tartottam ennyit elkérni a ruháért; mégsem akartam ott hagyni. Ez a ruha az enyém, és nem engedhettem, hogy valaki más vegye meg, még akkor sem, ha talán életemben egyszer fogom csak viselni, néhány órán keresztül.

Nagyot sóhajtva szakítottam el a tekintetem az árcéduláról és megindultam a hátul lévő öltöző felé. Nagyon vigyáztam, hogy még véletlenül se tegyek kárt ebben a csodában, a nagy igyekezetben pedig majdnem el is estem, de végül sikerült talpon maradnom és felvennem a ruhát. Nagyon kényelmes volt, és tudtam, hogy jól érezném magam benne, ha ezt venném meg és viselném azon a rendezvényen. Annak a kritériumomnak, hogy ne legyen feltűnő, ugyan nem felelt meg, mert a színe miatt biztos, hogy azonnal észre fognak venni, de ez most nem különösebben érdekelt. Minél tovább voltam benne, annál inkább éreztem, hogy ez a tökéletes ruha számomra, amit a tükörképem is igazolt. Mindenféle nagyképűség nélkül, de nagyon jól festettem, és tudtam, hogy Charlesnak is tetszene, ha meglátná rajtam. Igaz, ennek nem kellett volna számítania, de mégis csak figyelnem kellett erre is, ha már az ő partnere leszek.

Visszavettem a saját ruháimat, az újat pedig visszahelyeztem a vállfára és kisétáltam a próbafülkéből. Míg a kassza felé igyekeztem, az árcédulát bámultam, de végül úgy döntöttem, megveszem, legfeljebb megbeszélem Charlesszal, hogy a felét visszafizetem. Tudtam, hogy nem fog könnyen belemenni, de bíztam a meggyőző képességemben.

Sokkal jobb kedvvel adtam oda az eladónak a ruhát, és közöltem vele, hogy Charles fizeti. A lány ugyan meglepődött egy kicsit, ezt láttam az arcán, de nem mondott semmit. Gondosan becsomagolta a ruhámat és a hatalmas táskát átnyújtotta nekem, én pedig gondolkodva távoztam. Fura, hogy nem kérdezett semmit vagy nem kérte, hogy beszélhessen Charlesszal. Ennyi erővel bárki bejöhet ide és állíthatja ezt, olyan is, akinek a fiú nem ígért ilyet és simán ellophatja a ruhát. Újra megfordult a fejemben, hogy talán nem ez az első alkalom, hogy Charles valakinek itt vesz ruhát, és fogalmam sincs, miért, de hirtelen zavarni kezdett a tudat, hogy semmivel sem vagyok különb azoknál a lányoknál, akiknek eddig csapta a szelet. De persze, miért is érdekelt ez, amikor nem akartam semmit tőle? Egyszerűen utáltam magam az ilyen gondolatok miatt.

Amikor beértem a kollégiumba, szerencsére nem futottam össze senkivel, még mindig a tanulószobában voltak. Nekem ez most kimaradt így, hogy vásárolgattam, ami miatt lehet, hogy sokan jobban utálnak majd, de mit számított ez már, mikor amúgy sem fogadnak el?

Egyenesen a szobámba mentem és a kis szekrénybe rejtettem a szerzeményem úgy, hogy véletlenül se találja meg senki, nem mintha bárkinek is lenne kulcsa hozzá rajtam kívül. Átöltöztem valami kényelmesebbe, majd küldtem egy üzenetet Charlesnak, hogy tudassam vele, megvettem a ruhát, de szeretnék majd beszélni vele, ezt követően pedig nekiálltam tanulni, hogy legalább a tanároknál ne húzzam ki a gyufát, ha már a többieknél sikerült.

Végül Charlest nem láttam másnap a suliban, így megbeszélni sem tudtam vele, mi legyen a ruha árával, de úgy gondoltam, ezzel ráérek akkor is, amikor úton leszünk arra a rendezvényre. Pénteken órák után egyből a szobába mentem, kicsit pakolgattam, addig is vártam a pillanatra, hogy szobatársaim lelépjenek. Elég pletyka keringett rólam, nem akartam rátenni még egy lapáttal és inkább nem mutatkoztam senki előtt az új ruhámban. Lucy végül kicsit tovább maradt, mint reméltem, de még bőven volt időm indulásig, szóval nem aggódtam túlságosan. Nyugodtan megmostam a hajam, megszárítottam és szoros kontyba fogtam nem sokkal a tarkóm felett, elől pedig hagytam egy-egy tincset mindkét oldalon, amit kissé begöndörítettem. Mire eljutottam a sminkelésig, már egyedül voltam, de szerintem Lucy sejthette, hogy megyek valahova; tekintetbe véve, mennyire rá volt kattanva Charlesra és rám, biztos voltam benne, hogy azt is kitalálta, a fiúval találkozok. Arra is mérget vettem volna, hogy azt hiszi, mi ketten randizni fogunk, ezért csípem ki magam ennyire. Úgy érzem, a hétfő reggelt is a pletykák hallgatásával fogom kezdeni…

Mikor legközelebb az órára pillantottam, elsápadtam, hiszen mégsem volt olyan sok időm, mint azt gondoltam. Az utolsó simításoknál már kapkodtam, de szerencsére a sminkem tökéletesebb nem is lehetett volna, és hál’ istennek nem lett vörös a fogam a rúzstól, pedig ezt valahogy sosem sikerült normálisan felvinnem az ajkaimra. A ruhámba óvatosan bújtam bele, és már a cipőmet vettem, mikor valaki kopogott. Mivel hamarosan fél hét, nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy ki lehet az, csak Charlest vártam. Beleléptem a másik cipőmbe is, és a fülbevalómat igazgatva tipegtem az ajtóhoz, hogy kinyithassam.

– Adj még pár percet, kérlek, és indulhatunk is! – mondtam sietve, miközben visszasétáltam a bőröndömhöz, hogy belerakjam a fülesem és még pár dolgot, majd visszapillantottam a fiúra, aki továbbra is az ajtóban állt mozdulatlanul és egy szót sem szólt. – Minden rendben?

Charles mintha lefagyott volna, mintha még levegőt sem vett volna, de ezt biztosan beképzeltem. A szemeit többször végig futtatta rajtam, és úgy láttam, nyelt egy nagyot, mielőtt a tekintete megállapodott volna az arcomon.

– Persze. Nagyon jól nézel ki! – jegyezte meg elmosolyodva.

Kicsit furcsálltam, hogy rajta csak egy ing volt, ráadásul a felső néhány gomb kigombolva, és a nadrágja sem tűnt túl elegánsnak, de nem kérdeztem rá, biztosan később vesz fel majd zakót, vagy ki tudja. Még mindig nem tudtam, milyen rendezvényről is van szó pontosan.

– Hát, te sem panaszkodhatsz – vigyorogtam rá és összecipzáraztam a bőröndöm. – Mit gondolsz, ez előtt az izé előtt le tudok pakolni otthon, vagy nem zavar, ha pár órán keresztül a kocsidban lesznek a cuccaim? – néztem rá kíváncsian, és elindultam kifelé az utazótáskámmal együtt, amit Charles el is vett tőlem, hogy bezárhassam a szobaajtót.

– Szerintem lesz rá idő, de majd meglátjuk, mekkora a forgalom ilyenkor. Tényleg nagyon csinos vagy!

Kissé elmosolyodtam az újabb bóktól, és belebújtam a kabátomba, miközben elindultunk lefelé a lépcsőn. A kollégium ilyenkor kihalt volt, mindenki haza ment, nem kellett amiatt aggódnom, hogy összefutunk valakivel. Nem mintha nem lenne mindegy, már így is mindenki azt hiszi, hogy mi ketten együtt vagyunk.

– Köszönöm, de ha nem vagy ennyire nagylelkű, biztosan nem találom meg ezt a ruhát. – Nem cipzáraztam össze a kabátom, így egyszerűen be tudtam nyúlna alá, hogy végigsimítsak a vörös anyagon. – Ha már témánál vagyunk… Engedd meg kérlek, hogy legalább a felét visszafizessem. Nagyon kedves tőled, hogy ezzel ajándékoztál meg, de ez túl drága és nem engedem, hogy ennyit költs rám.

Charles rám nézett, mikor már a földszinten voltunk, és hevesen megrázta a fejét. Hallani sem akart arról, hogy én ezt visszafizessem neki.

– Ajándék, Avery. Felejtsd el, mennyibe került és inkább élvezd az estét. Rád fér egy kis kikapcsolódás.

Nem akartam vitatkozni, de annyiban hagyni sem a dolgot, de egyelőre befogtam a számat a témával kapcsolatban és majd akkor fogom felhozni, amikor nem lesz annyira friss a dolog. Az is lehet, hogy összegyűjtöm a ruha árát és ebben az értékben veszek neki születésnapi ajándékot majd, hiszen mégsem hagyhatom viszonzás nélkül ezt. De most tényleg nem erőltettem tovább, inkább követtem őt kifelé a kocsihoz. Nem ugyanaz volt, amivel tegnap vásárolni vittek, és majdnem rákérdeztem, mégis mennyi autójuk van, de még időben elengedtem ezt is. Udvariasan köszöntem Richardnak, majd bemásztam hátra és izgatottan nézegettem kifelé, amikor elindultunk.

– A szüleid is ott lesznek? – kérdeztem rá végül erre, mert régóta foglalkoztatott már, de a szememet le sem vettem a városról.

– Nem, ez… hogy is mondjam. Kicsit más társaság lesz, mint amihez hozzá vagyok szokva, és akiket a legutóbb együtt láttál, de szerintem tetszeni fog – mondta mosolyogva.

Az egyedüllétnél tényleg csak jobb lehet, innentől kezdve pedig annyira nem foglalkoztatott a társaság, valószínűleg Charleson kívül úgysem fogok senkivel sem beszélgetni, mert nem fogok tudni mit hozzáfűzni a társalgáshoz. Annyira nem vagyok otthon a gazdagok témáival, de nem is baj. Beszélgetni nem fogok, de ha hallgatom őket, már az el fogja terelni a figyelmem arról, hogy én elvileg ma a barátaimmal találkoztam volna.

– Szóval kevésbé lesznek beképzeltek és nem a pénz és a munka lesz a téma? Akkor igazad van, tényleg élvezni fogom – nevettem fel halkan.

– Megnyugodhatsz, senki nem fog ilyenről beszélni, a beképzeltséget pedig majd te eldöntöd, én nem tudok erről nyilatkozni.

– Miért, hiszen te ismered őket. Csak el tudod dönteni, mennyire vannak elszállva maguktól – néztem rá kíváncsian, majd felsóhajtottam. – De mindegy is, a te véleményed valószínűleg nem számítana. Más körökben mozgunk, és mindkettőnknek más számít beképzeltnek – vontam meg a vállaimat lassan.

– Ezzel nem tudok vitatkozni – bólintott egyetértően, egy apró mosollyal a szája sarkában.

– Ne is vitatkozz velem, nem éri meg – kacsintottam rá, majd visszafordultam az ablakhoz és folytattam a bámészkodást.

Valamivel jobb lett a kedvem, de nem tudnám megmondani, miért. Talán Charles miatt, talán csak a ruha dobott valamit a hangulatomon, valószínűleg ezt sosem fogom megtudni. Mindenesetre, már nem találtam annyira szörnyűnek, hogy a fiúval kellett töltenem az estét, és arra is egyre kevesebbet gondoltam, hogy a barátaim ma sem kerestek, hogy megkérdezzék, haza megyek egyáltalán, vagy maradok a hétvégén. Már nem érdekelt, hogy foglalkoznak-e velem, az volt a célom, hogy jól érezzem magam legalább egy kicsit, hiszen mióta sulit váltottam, csak rossz kedvem volt, kevés volt az olyan pillanat, amikor jó hangulatban találtak.

Kissé felegyenesedtem, amikor a kocsi lassított úgy egy óra múlva, majd meg is állt az egyik nem túl nagy, de elég népszerű szórakozóhely előtt. Értetlenül pislogtam párat; néhányszor már megfordultam ezen a helyen, mert nem igazán nézegették az ember személyijét, és tudtam, hogy nem éppen elegáns rendezvényeket szoktak itt tartani, sokkal inkább vad bulikat, ahol mindenki részegre issza magát.

– Itt veszünk fel még valakit, vagy mi? – kérdeztem kissé zavartan Charlestól, a neon világítást figyelve.

– Nem, ide jövünk. – Nem néztem rá, de hanglejtéséből hamar lejött, hogy mosolyog.

Rá kaptam a pillantásom, majd újra a szórakozóhely nevét nézegettem.

– De hát… ilyenkor ez még nem szokott nyitva lenni és rendezvényeket sem szoktak rendezni. Mit keresünk itt?

Charles kiszállt a kocsiból, gyorsan megkerülte azt, és mielőtt Richard cselekedhetett volna, kinyitotta azt az ajtót, aminél én ültem és szélesen lemosolygott rám. Nagyon is élvezte, hogy ennyire tudatlan vagyok, nekem viszont egyáltalán nem tetszett ez a nagy titkolózás.

– Majd meglátod, amint bementünk. Gyerünk, még a végén elkésünk – nyújtotta felém a kezét, amit én el is fogadtam, és kiszálltam az autóból.

A lábamat nem fedte semmi, és egyből megcsapott a csípős hideg, amitől vacogni kezdtem egy kicsit. Charles átkarolta a vállamat és a bejárat felé terelt, hogy minél hamarabb bemehessünk, amit nem is bántam, mert aznap este tényleg hűvös volt. Az ott álló biztonsági őr, mintha csak ismerné a fiút, kezdett vele csevegni, de Charles hamar lerázta, és anélkül, hogy elkérték volna a személyimet, beléptem az amúgy kétes hírnevű klubba. Meglepetésemre azonban egész normálisan nézett ki, nem vakítottak meg a villódzó fények, a zene is kellemes volt, nem szakította be az ember dobhártyáját, és… üres volt. Charles kibújtatott a kabátomból és átadta azt valakinek, akit nem ismertem, de nem is figyeltem nagyon, el voltam foglalva a nézelődéssel.

– Hé, miért csak ketten vagyunk? Nem azt mondtad, hogy…

Esélyem sem volt befejezni a mondatot, ahogy valami olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. A semmiből – de tényleg a semmiből – bukkantak fel hirtelen emberek, egyszerre kiabálva, hogy „Meglepetés!”, én pedig csak kapkodtam a fejem, és azt sem tudtam, mi történik körülöttem. Mindenki engem nézett, vigyorogva, ráadásul mindannyian ismerős arcok voltak: a legközelebbi barátaim és azok a volt iskolatársaim, akikhez kicsit közelebb álltam. Egy pillanatra sokkot kapva álltam és bámultam rájuk, egy hang sem jött ki a torkomon, majd könnyezve indultam meg a hozzám legközelebb lévő személy felé. Gondolkodás nélkül ugrottam Dawn nyakába, szorosan ölelve magamhoz, és úgy éreztem, nagyon kevés választ el attól, hogy ott helyben, mindenki előtt elkezdjek bőgni. Szerencsére Dawn is viszonozta az ölelést, ami hihetetlenül jól esett, de teljesen össze voltam zavarodva. Nem értettem, mi történik, bár minél tovább gondolkodtam ezen, annál jobban sejtettem, de biztos nem voltam benne.

– Boldog születésnapot, Avery! – ölelgetett tovább, a szuszt is kinyomva belőlem, majd lassan elengedett. – Nahát, csak nem azt hitted, hogy megfeledkeztünk rólad? Butus! Hé, nehogy nekem itt elkezdj sírni! Elkenődik a sminked!

Dawn nevetve kezdte törölgetni az arcomat, de fogalmam sincs, mikor kezdtem el mégis csak sírni. Újra és újra körül néztem, majd Castielre mosolyogtam, aki pont odalépett mellém, és most ő zárt a karjaiba, egy apró puszit is nyomott a hajamba, miután ő is felköszöntött.

– Mi ez az egész, hm? – kérdeztem halkabban, de elég hangosan ahhoz, hogy a zene mellett is hallják a hangom. A tekintetemet közben le sem vettem Castielről: most még helyesebbnek tűnt, mint valaha, és ez még jobban megdobogtatta az amúgy is hevesen verő szívemet. – Két hete alig hallok felőletek, most meg mindannyian itt vagytok… Mi folyik itt? – Kíváncsian járattam a szemeimet a barátaim között, várva arra, hogy valaki végre mondjon valamit.

– Castiel ötlete volt – szólalt meg végül Rosa, miután senki nem kezdett bele. – Emlékezetessé akarta tenni a születésnapod, de tartott is attól, hogy valaki kifecsegi majd neked a bulit és annyi a meglepetésnek. Szóval, hogy ezt elkerüljük, megbeszéltük, hogy a minimálisra csökkentjük a veled való beszélgetést.

Szóhoz sem jutottam. Még egy ekkora hülyeséget! De mégis, imádtam őket ezért.

– Bolondok vagytok, mindannyian! Tudjátok, mennyire szét voltam csúszva amiatt, hogy máris elfelejtettek? – Felszabadultan nevettem fel, most már sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, hogy tudtam, egyáltalán nem utálnak, sőt! Végig gondoltak rám, csak kicsit rosszul intézték a dolgokat.

– Te vagy bolond, Avery, ha azt hiszed, képesek lennénk elfelejteni. Itt mindenkinek fontos vagy, különben nem lennénk itt – mondta Dawn, szélesen rám mosolyogva.

– De innentől kezdve annyit panaszkodhatsz arról, mekkora sznobok járnak az új sulidba, amennyit csak szeretnél. Szívesen meghallgatunk – kacsintott rám Rosa, miközben a kezembe nyomott egy poharat, amiben isten tudja csak milyen ital volt.

– Hé, nem is vagyunk sznobok! – Charles egészen idáig egy szót sem szólt, de most felháborodottan kiáltott fel.

– Ne védd őket, te is tudod, hogy azok – mosolyogtam a fiúra, majd visszafordultam Castiel felé. – Köszönöm. El sem tudod képzelni, mennyire örülök! Ennél jobb születésnapi ajándékot nem is kaphattam volna – ingattam meg a fejem és egy apró puszit nyomtam az arcára.

Castiel úgy fordította a fejét, hogy végül az ajkaink találkoztak. Nem fogok hazudni, piszkosul hiányzott már, hogy megcsókolhassam, de nehezen vettem rá magam a csók viszonzására, mert tudtam, hogy el fog bizonytalanítani, és képtelen leszek szakítani vele. És hirtelen az is zavart, hogy Charles mindennek a tanúja volt.

– Ne csak nekem köszönd. Ha Charles nincs, akkor valami kis helyen nyomorognánk most. Gyere, egy csomó ajándékot meg kell nézned!

Időm sem volt rákérdezni, hogy ezzel mégis mit akart mondani, mert húzni kezdett a terem másik felébe. Még egy utolsó pillantást vetettem Charlesra, aki le sem vette rólam a tekintetét, majd eltűnt a látókörömből, a sok beszélgető ember eltakarta őket előlem. Egy nagyot sóhajtottam és Castielre figyeltem inkább, hiszen rég nem láttam őt és szerettem volna beszélgetni vele egy kicsit. Az ajándékok egy cseppet sem érdekeltek, a barátaim viszont annál inkább.

– Ugye tudod, hogy néha azért beszélgethettünk volna? Tényleg nagyon magányosnak éreztem magam és rosszul esett, hogy még te sem válaszoltál az üzeneteimre sem. Ott azért nehezebben kotyogja ki az ember a meglepetéseket, át tudod olvasni, mielőtt átküldenéd – mondtam, az asztalnak dőlve, miközben a vörös hajú fiút figyeltem.

– Tudom. De azt gondoltam, így nagyobb lesz a meglepetés és jobban örülsz majd nekünk – vonta meg a vállait és újra magához húzott. – Jól áll ez a ruha – súgta mosolyogva, és egy puszit nyomott a vállamra.

Nem akartam vele veszekedni, ezért nem löktem el magamtól. Sokat készült valószínűleg erre a bulira, amit mellesleg egy héttel korábbra szervezett, valószínűleg azért, mert jövő héten nem tudnék hazajönni, úgyhogy úgy döntöttem, várok még a szakítással egy darabig és inkább élvezem az estét, hiszen megkaptam végre azt, amire egész héten a legjobban vágytam: a barátaim társaságát.

– Kivételesen én is imádom magamon – jegyeztem meg mosolyogva. – Bár ha tudom, hogy nem valami elit rendezvényre vagyok hivatalos, hanem egy születésnapi bulira, akkor valószínűleg nem ezt vettem volna le az állványról, hanem kerestem volna valami alkalomhoz illőt.

Castiel csak megrázta a fejét és végigsimított a derekamon.

– Tökéletes ez is, hidd el. Már el is képzeltem, hogy fog mutatni majd később a szobám padlóján. – Hatalmas vigyor jelent meg az ajkain, amitől én egyből zavarba is jöttem és inkább belekortyoltam a kapott italomba, mielőtt kicsúszott volna a számon, hogy ilyenre biztosan nem fog sor kerülni. Nem csak azért, mert véget akartam vetni ennek a kapcsolatnak, hanem azért sem, mert egy ilyen drága ruha egyszerűen nem kerülhet a földre.

– Mit szólnál hozzá, ha később táncolnánk egyet? Beszélgetek kicsit a többiekkel is, nem akarok senkit megsérteni, ha már mindenki miattam van itt. – Halványan rámosolyogtam, majd az arcára pusziltam, mert nem akartam, hogy sejtsen bármit is és tönkre tegyem az estéjét.

Szerencsére nem úgy tűnt, mintha gyanakodna bármire is, így nyugodtan hagytam ott és indultam Dawn keresésére, bár a szememmel közben Charlest figyeltem, hátha észreveszem a szőke tincseit valahol a tömegben, de egyelőre nem láttam sehol, és csak remélni tudtam, hogy nem döntött úgy, hogy lelép, anélkül, hogy elköszönt volna tőlem.

– Nocsak, azt hittük, hogy egész este Castiel ajkain fogsz majd lógni. – Rosa nevetve fogta meg a karom és húzott oda magukhoz, mielőtt elsétálhattam volna mellettük. – Meglep, hogy még sincs így, mi történt?

– Nem ő itt az egyetlen személy, akit ismerek, és nem akarok senkit megsérteni azzal, hogy nem beszélgetek velük. Istenkém, úgy hiányoztatok! – Mosolyogva tártam ki a karjaimat és egyszerre húztam magamhoz Dawnt és Rosát is egy csoportos ölelésre.

– Nem úgy tűnt, de hidd el, hogy nekünk is. Olyan üres a suli nélküled – sóhajtott fel Dawn. – Amber teljesen kikészít mindenkit, és próbálja átvenni a helyed, de persze nem igazán sikerül neki. Őt nem sokan szeretik – mosolygott rám szélesen.

Csak a fejemet ingattam és elengedtem őket.

– Nem mintha engem olyan sokan… hé, szia! – Meglepetten tapasztaltam, hogy Nathaniel is itt van. Eddig észre sem vettem a fiút, pedig úgy tűnt, a buli kezdete óta ott volt.

– Meg kellene sértődnöm az arckifejezésed miatt. Úgy tűnik, mintha nem számítottál volna a megjelenésemre – húzta fel sértődötten az orrát, majd a kezében lévő két pohár közül az egyiket Dawnnak nyújtotta.

Így is volt, tényleg nem gondoltam volna, hogy ő is itt van, pedig nem szabadott volna ennyire meglepnie. Ugyan akkora nagy barátok nem voltunk, de nem fújtunk egymásra, mint korábban. Ami azt illeti, még örültem is, hogy látom. Fura, de ő is eléggé hiányzott, és jól esik, hogy a barátjaként tekint rám, máskülönben nem jött volna el.

Bár ahogy tovább figyeltem, rá kellett jönnöm, hogy nem miattam – vagy legalábbis nem csak miattam – volt jelen ezen a bulin. Már korábban is észrevettem, még a távozásom előtt, hogy Nathaniel talán jobban törődött Dawnnal, mint azt egy egyszerű barát tette volna, és az sem kerülte el a figyelmem, hogy legjobb barátnőm is néha a fiú felé pillantgatott akkor, amikor azt hitte, nem figyelek. De egek, sosem gondoltam volna, hogy ezek ketten össze fognak jönni! Annyira más körökben mozogtak, és annyira más volt az érdeklődési körük, hogy kizártnak tartottam, hogy jól kijönnének egymással. És mégis, most boldogan néztek egymásra, Dawn szeme szinte csillogott, majd egy kis mosollyal az ajkain fordult vissza felém.

– Na, most vagyok megsértődve! – kiáltottam fel kissé hangosabban, mint szerettem volna, és a körülöttünk lévők mind egyszerre kapták felénk a fejüket. Egy ideig figyeltek is minket, de aztán újra táncolni kezdtek, vagy folytatták a beszélgetést, én pedig még mindig hitetlenkedve járattam a tekintetem Dawn és Nathaniel között. – Értem én, hogy titokban akartátok tartani ezt a bulit, és ezért nem beszéltetek velem, na, de Dawn! Azt legalább elárulhattad volna, hogy bepasiztál!

Nem volt annyira sötét, így majdnem tökéletesen láttam, hogy Dawn teljesen elvörösödik, és le is hajtotta a fejét, ami még árulkodóbb volt, és tudtam, hogy zavarban van. Ami megint csak meglepett, mert ha pasikról volt szó, ő nem nagyon szokott pirulgatni, szívesen fecsegett ki mindent, nem foglalkozva azzal sem, hogy az esetleg csak rá és a partnerére vonatkozott. Most viszont mérget vettem volna rá, hogy egyre jobban hasonlít egy paradicsomra, de ezt persze már nem említettem meg, hiszen nem akartam rontani a helyzeten.

– Hát, ezt mindenképpen személyesen szerettem volna elmondani, nem telefonon keresztül. De hidd el, pokoli nehéz volt megállni, hogy ne írjam meg üzenetben – sóhajtotta. – De egyébként hivatalosan még nem vagyunk együtt.

– Úgy döntöttünk, nem kapkodunk el semmit, meglátjuk, hogy érezzük magunkat egymás társaságában. Egyelőre csak randizgatunk, aztán meglátjuk mi lesz – vette át a lánytól a szót Nathaniel, és bár a szavait nekem intézte, végig Dawnt figyelte, olyan aranyos pillantással, hogy attól nekem is kedvem lett volna elolvadni.

– Ez igazán érett döntés – mondtam elismerően. – De ha összejöttök hivatalosan, és nekem nem szóltok róla időben, esküszöm, hogy leveszlek titeket a barát-listámról, és feketelistára teszlek mindkettőtöket! – mondtam fenyegetően, ám egy cseppet sem gondoltam komolyan, ezt pedig a többiek is tudták. Néhány pillanatig ugyan pislogtak rám, de végül mindannyian hangos nevetésben törtek ki.

– Ne aggódj, te leszel az első, aki tudni fog róla – biztosított róla Dawn, majd hirtelen felcsillantak a szemei, mikor a DJ számot váltott. – Menjünk táncolni!

A lány meg sem várta Nathaniel válaszát, már húzta is a táncparkett felé. Nevetve figyeltem őket, hiszen meglehetősen vicces látványt nyújtottak. Dawn sok bulin volt már, tudta, hogy engedje el magát, és nem is táncolt rosszul. Nathaniellel ellentétben, aki eddig nem sok partin vett részt és valószínűleg annyit tanult, hogy a táncolásra már nem is volt ideje. Nem mintha olyan srácnak tűnt volna, aki szeretné az ilyesmit, de ha sokáig együtt lesznek Dawnnal, hozzá kell szoknia.

Rosával még váltottunk pár szót, mielőtt ő is magamra hagyott volna, hogy megkeresse Leigh-t. Újra végigpillantottam azokon az embereken, akik megjelentek, és mosolyogva intettem oda Mattnek, de mivel éppen beszélgetett valakivel, nem zavartam meg. Elindultam, hogy újra csatlakozzak Castielhez a megígért tánc miatt, de aztán észrevettem Charlest, egyedül ülni a pultnál. Egy pillanatra rosszul éreztem magam, hogy magára hagytam, hiszen ő itt nem ismert senkit, ráadásul számtalan olyan ember volt itt, aki nem találta szimpatikusnak amiatt, hogy megpróbált minket szétszedni Castiellel. Felsóhajtottam és végül inkább odasétáltam hozzá, és csendben helyet foglaltam mellette. Nem vett észre, vagy csak nem akart észrevenni, ezért egy darabig csak ültünk egymás mellett, egészen addig, amíg ki nem vettem a kezéből a poharat és bele nem kortyoltam.

– Hé, az…

Nem volt szükséges befejeznie a mondatot, rájöttem, mit iszik, abban a pillanatban, hogy az ital végigmartra a torkom. Fintorogva adtam vissza neki a poharat és inkább kértem magamnak egy koktélt, ami remélhetőleg elveszi majd a whisky ízét a számból.

– Legközelebb előbb szólj, kérlek – sóhajtottam fel. – Hogy értette Castiel azt, hogy nélküled nem itt buliznánk? – Voltak ugyan sejtéseim, de tőle akartam hallani.

Charles viszont csak megvonta a vállát.

– Kicsit sokat kérdezel, Avery – mosolyodott el. – Ahelyett, hogy ilyeneken agyalsz, megpróbálhatnád élvezni kicsit a bulidat.

Ó, élveztem én! De attól még szerettem volna választ kapni a kérdéseimre.

– És mondd csak, Charles, olyannak ismersz, aki ennyitől le is akad a témáról? – döntöttem oldalra a fejem, ahogy rá néztem.

Charles ezen gondolkodott egy kicsit, de végül csak megrázta a fejét és felsóhajtva itta meg a poharában lévő maradékot.

– Nem és pont ezt szeretem benned annyira. Illetve, ezt is – mondta rám pillantva. – Castiel megkeresett, elmondta a terveit és megkért, hogy szálljak be én is egy kisebb összeggel, hogy ki tudjuk bérelni a helyet. Mindenki adott bele valamennyit, de végül úgy döntöttem, kifizetem az egészet, mert miért is ne?

Döbbenet! A ruha és még ez is… Mégis hogy gondolta, hogy hagyni fogom, hogy ennyit költsön rám? Ha arra számít, ettől majd a nyakába ugrom és adok neki egy esélyt, hát, nagyon is tévedett! Nem fog tudni megvenni ezzel magának.

– Oké, akkor most mondom el, utoljára. Ne költs rám, felesleges. Biztos vagyok abban, hogy az a pénz jól jött volna még máskor is, és nem akarom, hogy csak úgy elszórd miattam. Nem érdekel, mennyire vagy gazdag, nem emiatt fogok összejönni veled – szögeztem le, de azonnal megbántam, hogy így fogalmaztam, mert Charles egyből kiforgatta a szavaimat.

– Mert más miatt igen? – kérdezte vigyorogva.

Felsóhajtottam és egy nagyot kortyoltam az időközben megkapott koktélomból. Hirtelen deja vu-m támadt; amikor legutoljára egy bárnál iszogattunk kettesben, végül az ágyában kötöttünk ki, de nyilván nem akartam, hogy ez megismétlődjön.

– Nem. Mi ketten sosem leszünk egy pár – mondtam komolyan. – Nézd, Charles, nagyon bírlak, és lehet, jól éreznénk magunkat, ha adnánk egy esélyt a dolognak, de rosszul is végződhet a dolog. Nem akarom, hogy a barátságunk rovására menjen és az nekem mindennél többet jelentene.

Charles egy darabig hallgatott, az arca hirtelen gondterheltnek tűnt, és már intett is a pultosnak, hogy újabb italt kérjen.

– Ez úgy hangzott, mintha sokat gondolkodtál volna azon, mi lenne, ha mi ketten összejönnénk. – Egy egészen kicsit elmosolyodott, de aztán az hamar le is hervadt az arcáról.

– Mert így volt – vallottam be. Most már kár volt hazudnom, előbb-utóbb úgyis elmondtam volna neki. Ha már témánál voltunk, miért halogattam volna még napokig a dolgokat?

– Ha annyira szeretnéd a pasid, mint amennyire állítod, meg sem fordulna a fejedben egy pillanatra sem, milyen lenne egy másik sráccal…

Igaza volt, de egek, milyen mérges lettem hirtelen! Elegem volt, hogy állandóan ezzel jön, és legszívesebben felképeltem volna, de elszámoltam magamban húszig, és csak az kezem szorult ökölbe.

– Megmondtam, hogy semmi közöd ehhez és akadj le a dologról! Mégis mit nem értesz ezen, hm? – csattantam fel. – Különben is, nem csak rajtad, de Castielen is agyaltam, épp eleget. Ha ettől jobban érzed magad, szakítani fogok vele, mert tényleg nem fair, hogy másra is gondolok, miközben ő van nekem.

– Tessék?

Castiel hangját hallva még a vér is megfagyott bennem és mozdulni sem mertem. Én hülye! Mégis hogy beszélgethetek ilyenről valakivel egy olyan helyen, ahol ő is ott van? Nem akartam, hogy megtudja, legalábbis nem így. Elmondtam volna neki, esküszöm, de ahhoz kettesben akartam maradni vele, na, meg a bulit sem akartam elrontani, hiszen mindenki készült rá. Igazán megtanulhatnám végre, mikor kell hagyni egy témát és befogni a számat.

– Castiel, én… – kezdtem bele, de azonnal félbe is szakított.

– Hagyd csak, hallottam mindent. Felesleges magyarázkodnod. – Olyan ridegen nézett rám, ami felért egy pofonnal. Én tényleg nem így akartam, hogy megtudja!

És ezt szerettem is volna elmondani neki, de esélyt sem adott rá. Mielőtt szóra nyithattam volna a számat, ő már sarkon is fordult és megindult kifelé. Azonnal lepattantam a székről, hogy utána menjek, de Charles elkapta a karomat és kissé rá is szorított.

– Hagyd, most biztosan nem fogsz tudni beszélni vele. Holnapra lenyugszik majd.

– Te most ebbe tényleg ne szólj bele, jó? Én tudom, mikor akarok vele beszélni – sziszegtem a fogaim között és kitéptem magam az ujjai fogságából.

Castiel minden bizonnyal a lehető leghamarabb szeretett volna kiérni a helyről, ami miatt nem hibáztatom, a helyében biztosan én is ezt tettem volna. De így nagyon megnehezítette azt, hogy megtaláljam. Mire körülnéztem, már nyoma sem volt a vörös hajzuhatagnak, pedig amiatt egész könnyen észre lehetett volna venni. Sietve indultam meg a kijárat felé, egy-két embert félretolva az útból, hogy elmehessek mellettük. Minél hamarabb meg akartam találni, csak erre koncentráltam, a figyelmetlenségemet pedig a cipőm és a bokám bánta. Egy rossz lépés következtében letört a cipőm talpa és szerintem a bokám is kibicsaklott, vagy meghúzódott. Ki tudja, mi történt, nem vagyok orvos, hogy meg tudjam állapítani, és nem is álltam meg ellenőrözni. Mivel azonban a sérült cipőm hátráltatott, lerúgtam a lábamról és mezítláb léptem ki a klubból. Borzasztó hideg volt már, kabát nélkül főleg, de valamiért reménykedtem abban, hogy Castiel ennek ellenére sem ment haza, csak kijött, hogy elszívjon egy szál cigit, hiszen az mindig le szokta nyugtatni. De hiába néztem jobbra-balra, a fiúnak hűlt helye sem volt, és akkor sem reagált, amikor a nevét kiabáltam. Mégis hogy kerülhetett ennyire messzire, ilyen rövid idő alatt?

Szerencsére a kistáskám kéznél volt egész este, és ez alól ez a pillanat sem volt kivétel. Remegtem a hideg és a történtek miatt is, de végül csak sikerült kiszenvednem belőle a telefonomat. Ám mielőtt tárcsázhattam volna a fiút, hogy megtudjam, merre jár, valami keményet éreztem a tarkómnak csapódni. Még érzékeltem, hogy a földre kerülök, de mielőtt rájöhettem volna, mi is történik körülöttem, minden elsötétült előttem és a világ is megszűnt létezni.