56. Ennyivel jössz nekem

Szépséges szombatot mindenkinek!

Ahogy ígértem, most itt is lennék az újabb fejezettel. Különösebb hozzáfűzni valóm nincsen, hiszen az igazi izgalmak majd a következő fejezetben kezdődnek, de ettől függetlenül remélem, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket.
Jó olvasást kívánok mindenkinek hozzá! ♥

Puszi,
Raina

Azt hiszem, nem okozok túl nagy meglepetést azzal, ha azt mondom, az est hátralévő része szörnyű volt, és meglehetősen kínos is. Senki nem mert egy szót sem szólni, és mindenki kerülte a másik pillantását; mind attól tartottunk, hogy még a legapróbb megjegyzések miatt is kitörhet a harmadik világháború az asztalunknál. Én továbbra is csak az ételt turkáltam, és imádkoztam, hogy minél hamarabb visszatérhessek a kis faházikóba és magamra zárjam az ajtót. Semmire sem vágytam jobban abban a fél órában, mint a kényelmes pizsamámra és egy jó meleg takaróra, ami alá befekhetek.

Így hát, mondanom sem kell, türelmetlenül álldogáltam az étterem előtt, miután megvacsoráztunk, és vártam, hogy anyámék illedelmesen elköszönjenek mindenkitől – beleértve Gerardot is. Mint azt Elliottól megtudtam, anya azért utasította vissza a férfit, mert nem állt készen egy újabb házasságra, ami nem is volt annyira meglepő, hiszen ha azt vesszük, még csak egy éve, hogy apámmal szétmentek. Bolond lett volna azonnal beleugrani egy ennyire komoly kapcsolatba. Gerard azonban ezt nem akarta elfogadni, szerinte nincs azzal semmi baj, hogy összekötik az életüket, ha már szerelmesek egymásba. És itt jön a vicces rész, anyám hallgatott, mint a sír, és egek, de sajnálom, hogy erről lemaradtam! Annyira szerettem volna látni Gerard arcát, amikor rájön, hogy anya nem is szerette annyira, mint azt előadta. Így most nem hogy gyűrű nem került drága szülőm ujjára, de a pasiját is elvesztette; a férfi ezek után valószínűleg látni sem akarja majd többé, ami persze szomorú, de az én ajkam mégis mosolyra görbült abban a pillanatban, hogy mindezt megtudtam.

– Azt hiszem, senki számára sem alakult úgy ez az este, ahogy szerette volna. – Charles halkan beszélt, mikor odalépett mellém, és ha jól láttam a gyér fényben, mintha egészen kicsit mosolygott volna.

– Nem, tényleg nem. Bár valami jó azért mégis csak volt benne – mondtam, miközben önelégülten figyeltem, ahogy Gerard beül a szülei kocsijába.

Charles követte a tekintetem, majd csak megrázta a fejét és zsebre tett kezekkel vissza is fordult felém.

– Gerard rendes férfi, régóta ismerem őt. Biztosan…

– Tönkretette a szüleim kapcsolatát. Felőlem lehet bármennyire rendes, ezt sosem fogom neki megbocsátani. – Muszáj volt félbeszakítanom őt, nem akartam hallani, amit arról a férfiről mond. Lassan elszakítottam a pillantásom az autóról, ami elhajtani készült, és hűvösen néztem a mellettem álló fiúra. – Neked is menned kellene. Késő van és apád is kezd türelmetlen lenni – böktem fejemmel az említett személy felé.

Charles hosszú ideig nem szólt semmit, de még csak mozdulni sem mozdult. Csak állt, és engem nézett, amitől egy pillanatra megborzongtam. Volt valami a pillantásában, amitől ideges lettem, valami, amit egyszerűen nem tudtam megfejteni, de egyáltalán nem tetszett, ahogy bámult. Mivel nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akar, ezt a pillanatot választottam arra, hogy elinduljak a családom felé. Azonban, mielőtt egy lépést is tehettem volna, megéreztem Charles egyik karját a derekam körül. Értetlenül pillantottam fel rá, majd nyeltem egy nagyot, mikor tudatosult bennem, milyen közel is került hozzám hirtelen. Fogalmam sincs, mikor és hogyan történt, észre sem vettem, mikor hajolt a fülemhez, de ez a közelség már-már zavarba ejtő és kínos volt – kínos, mert a szívem olyan ütemben kezdett dobogni, amilyenben csak Castiel közelében szabadott volna. Charles lehelete csiklandozta a fülemet, és éreztem, ahogy libabőrös leszek tőle, és nem, sajnos nem azért, mert annyira undorítónak találtam volna.

– Nem volt alkalmam megemlíteni, de nagyon dögös vagy ma este. Kár, hogy takargatod magad ezzel a zakóval. – Olyan mély hangon súgta mindezt, hogy abba még a gyomrom is beleremegett, ó, de még hogyan!

Nos, nem akarom tudni, mi lett volna, ha a bátyám nem jelenik meg mellettünk, de tekintetbe véve, hogy az agyam mennyire felmondta a szolgálatot abban a pillanatban, lehet, hogy nem engedtem volna Charlesnak, hogy ma este haza menjen. Szóval hihetetlenül hálás voltam Elliotnak, mikor megköszörülte a torkát; ez amolyan hideg zuhany volt számomra, és olyan gyorsan léptem el Charlestól, amennyire csak tudtam, és még szorosabban fogtam össze magamon a zakót, attól tartva, hogy a szőke srác még többet lát belőlem.

– Nos, akkor azt hiszem, hétfőn találkozunk – motyogtam, talán egy kicsit dadogva, de ebben nem vagyok teljesen biztos.

Abban viszont igen, hogy Charles meglehetősen élvezte a helyzetet. Bár végig a talajt bámultam, nem láthattam az arckifejezését, de a tekintete szinte már égetett, ráadásul kezdett nagyon melegem lenni, és a csontig hatoló hideg ellenére egy cseppet sem fáztam, pedig a lábaimat nem védte meg semmi a jeges szellőtől.

– Vagy előbb… – jegyezte meg, a hanglejtéséből ítélve pedig mosolyoghatott közben. – Nagyon örültem. – Gondolom ezt Elliotnak mondhatta, mert a bátyám reagált rá valamit, amit ugyan nem értettem tisztán, de amikor rápillantottam, láttam rajta, hogy egyáltalán nem tetszik neki az, aminek a tanúja volt. Őszintén? Nekem sem. De hé, nem az én hibám volt, nem? Én csak az áldozata vagyok Charles hülye játékának, nem tehetek semmiről.

Vagyis, szerettem volna ezt hinni.

Anyám még váltott pár szót a fiúval és annak apjával, majd elköszönt tőlük, és mi is visszaindulhattunk a kis ház felé. Meg sem mukkantunk a pár perces séta során, az egyedüli zajt a magas sarkú cipők hangja csapta, bár tudtam, hogy mindkettőjüknek van mondani valója számomra. Bíztam benne, hogy várnak ezzel holnapig, elegem volt a ma estéből, és aludni akartam, elfelejteni mindent, legalább egy kis időre.

Szerencsére úgy tűnt, mintha ők is ugyanezt gondolnák. Amikor beléptünk a házba, mindenki kibújt a cipőjéből, és elindultunk a szobáink felé anélkül, hogy bármit is mondtunk volna. Anya hamar be is csukta maga mögött az ajtót, miután magához vett egy üveg bort, nekem pedig azonnal bűntudatom támadt, ahogy belegondoltam, lehet, hogy valójában miattam mondott nemet Gerardnak. Ha nem reagálok úgy, ahogy, most ott díszelegne az ujján az a gyűrű. Nagyot sóhajtva megfordultam a lépcsősor közepén, és elindultam a szobája felé, hogy beszéljek vele, de aztán az utolsó lépcsőfokon megtorpantam és elgondolkoztam: mikor érdekelte anyát, mit gondolok arról, amit csinál? Egyértelműen soha. Ha annyira hozzá akart volna menni ahhoz a férfihez, igent mondott volna, és nem utasította volna vissza csak azért, mert mi nem feltétlenül díjaznánk ezt a lépést.

De mi van, ha mélyen, legbelül nagyon is számított neki, mit gondolunk? Lehet, hogy hamarosan kirepülünk, és semmi közünk nem lesz ahhoz, ő kivel kavar, kivel köti össze az életét, de mégis csak a családunkról volt szó, és arról, hogy valaki új bekerül ebbe a körbe. Közénk. És azért ez mégis csak nagy dolog volt, és valószínűleg ezzel ő is tisztában van.

Vettem egy nagy levegőt és leléptem az utolsó lépcsőről is, hogy beszéljek vele, de aztán ismét kénytelen voltam megállni, mikor meghallottam Elliot hangját felcsendülni az emeletről.

– Beszélnünk kellene. – Ugyan ellentmondást nem tűrően mondta mindezt, én mégis megráztam a fejem, ahogy felpillantottam rá.

Nem tudom, meddig gondolkozhattam azon, mit csináljak anyával, de Elliot eközben már át is öltözött pizsamába, és így állt a lépcső tetején, maga előtt összefont karokkal.

– Nem ér rá? Bocsánatot kellene kérnem anyától – mutattam a csukott szobaajtó felé.

A bátyám habozott egy kicsit, majd megrázta a fejét és elindult felém.

– Egy darabig még biztosan fent lesz, ne aggódj emiatt – karolta át a vállamat, és a konyha felé terelt, ahol aztán le is ültetett az asztalhoz.

Anyuék úgy készültek, az egész hétvégét itt töltjük, így a hűtőt is felpakolták egy kicsit, hogy tudjunk majd reggelizni, kávézni, meg enni valamit, mert hát mégsem lehetünk végig kaja nélkül. Elliot sejthette, hogy hosszúak lesznek az éjszakák, mert kakaóport is hozott magával; gyerekkorunkban, ha nem tudtunk aludni, mindig kakaót ittunk és beszélgettünk, amíg el nem álmosodtunk. El is felejtettem, mennyire hiányzott már ez. Amíg kórházban volt, egymagam iszogattam sokszor az éjszaka közepén, és ha maga alatt van az ember, nincs is rosszabb annál, ha magára van hagyva a gondolataival. Most, hogy Elliot újra itt van, valakivel meg is oszthatom mindazt, amin az agyam kattogott, és talán megoldást is sikerül találnunk együtt a bajainkra.

– Szeretem Castielt. – Úgy éreztem, ezt muszáj tisztáznom, mert tudtam, hogy úgyis ez lenne a téma.

Elliot felém fordult, miután berakott a mikróba két bögre tejet, hogy megmelegítse, és szóra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megelőztem.

– Fontos nekem, és nem akarom elveszíteni őt. De félek, hogy nem fog működni a távkapcsolat. Már most olyan, mintha kezdenénk elhidegülni egymástól, alig beszélünk, ha mégis, akkor sem mond semmit, nem érdeklődik felőlem. És ez rosszul esik – vallottam be halkan, és ahogy a végére értem, az alsó ajkamba haraptam, mert attól tartottam, menten elsírom magam.

Elliot a konyhapultnak dőlt és engem figyelt, szigorú arckifejezéssel. Majd sóhajtott egyet, vonásai ellágyultak, és megfordult, hogy elkészítse a kakaónkat.

– És nem is akarod ezt megbeszélni vele? Inkább Charles karjaiba veted magad? Avery, nem látod, hogy pont az a célja, hogy szétválasszon titeket? Charles tipikusan az a srác, akinek minden és mindenki kell, és hidd el, csak addig fog vonzónak találni, amíg meg nem kap. Utána keres magának mást.

Nem akartam ezt hallani. Tisztában voltam azzal, milyenek a Charleshoz hasonló srácok, pont ezért nem akartam tőle semmit. Csak a hormonjaim szórakoztak velem, ezért vonzódtam hozzá, és talán azért is, mert hiányzott az a figyelem, amit Castieltől kaptam. De ő nem volt itt, nem volt, aki átöleljen és emiatt magányosnak éreztem magam. Fájt ugyan, hogy Elliot azt gondolja, máris Charles karjaiba vetettem magam, de minél tovább gondolkoztam ezen, be kellett látnom, igaza volt. Tényleg ezt tettem, és hirtelen undorodtam magamtól. A közelébe sem szabadott volna mennem, figyelmen kívül kellett volna hagynom, hogy ő is ott van, abban a suliban. De akkor miért nem tettem? Tényleg csak a figyelem miatt kerestem a társaságát? Vagy ennél többről volt szó?

– Köszönöm – mondtam halkan, mikor Elliot lerakta elém a bögrét, és figyeltem, ahogy leül velem szembe. Csak bámultam egy darabig a gőzölgő italt, elmerülve a gondolataimban. Elliot sem mondott semmit, de éreztem, hogy engem néz. Végül vettem egy nagy levegőt, és hátradőltem. – Lehet, hogy valamit mégis csak érzek Charles iránt, de nem tudom eldönteni, hogy pontosan mit. Én… nem tudom figyelmen kívül hagyni, milyen hatással van rám, amikor hozzám ér, vagy rám néz. És ettől szörnyen érzem magam. – A hajamba túrtam, és egy hatalmasat sóhajtottam.

– Talán szakítanod kellene Castiellel.

Elliot szavaira felkaptam a fejem, és hatalmasra nyílt szemekkel néztem rá. Ő volt az utolsó, akitől ilyenre számítottam volna, hiszen mindig hangoztatta, főleg anya előtt, mennyire örül nekünk. Most akkor mi változott meg, ráadásul ennyire hirtelen?

– Bocs, nem hallottam jól. Azt mondtad, szakítsak Castiellel? – Hitetlenkedve meredtem rá, arcát fürkészve és próbáltam rájönni, mégis mi járhat a fejében.

A bátyám óvatosan belekortyolt az italába, aztán vissza is rakta azt az asztalra.

– Igen, azt. Figyelj, ha annyira nagyon szeretnéd, egy pillanatra sem fordulna meg a fejedben, hogy mással legyél. Nem mondom azt, hogy örülnék, ha Charlesszal lennél, mert nem tetszene a dolog. Féltelek, mert a húgom vagy, és nem akarom, hogy padlóra kerülj egy pasi miatt. De ha sokáig gondolsz még arra, milyen lenne vele, azt a Castiellel való kapcsolatod fogja bánni. Muszáj tenned valamit. Vagy távol tartod magad Charlestól, ami nem hiszem, hogy menne, vagy szakítasz Castiellel. De nem maradhatsz mindkettejük közelében így, hogy össze vagy zavarodva.

Elliotnak igaza volt. Tényleg nem tudtam, mit akarok, csak ezt nem akartam bevallani, mert féltem. Castiel egyértelműen fontos volt nekem, de a francba, nem tudtam elmenni a tény mellett, hogy Charles is az. Nem ismertem túl jól ugyan, de volt benne valami, ami vonzott; és nem csak az, hogy piszok jól nézett ki. De ezt így tényleg nem csinálhatom, valamelyiküket el kell engednem. Normális esetben ezen gondolkodnom sem kellene, de tényleg nem tudtam, melyiküket akartam jobban. Annyira különböztek egymástól, és mindkettőjükben volt valami, amit imádtam.

– Az lenne a legjobb, ha mindkettőjükkel lezárnám – mondtam végül, hatalmas gombóccal a torkomban. – Akárhogy is döntenék, az egyikükkel szemben sem lenne igazságos. Megmondom Charlesnak, hogy köztünk soha nem lehet semmi, Castiellel pedig jövő hétvégén szakítok, mert nem maradhatok vele, ha közben másra vágyom. Ez lesz a legjobb mindenkinek.

– Csak neked nem.

Utáltam, hogy ennyire ismer. Mert tényleg így volt. A két srác valószínűleg hamar találna mást, de velem mi lesz, ha mindkettőjüket elveszítem? Már most belesajdult a szívem a gondolatba, és egyelőre fogalmam sem volt, hogyan fogom túltenni magam rajta.

– Az nem számít – legyintettem egyet, nagyot kortyolva a forró italból, abban reménykedve, hogy a fizikai fájdalom tompít majd azon a sajgáson, amit a mellkasomban éreztem. – Különben is, a tanulásra kell koncentrálnom, nem? Most, hogy bekerültem egy erősebb gimnáziumba, ennek kellene a legfontosabbnak lennie, nem pedig a pasiknak.

Elliot ismét szótlanul figyelt, majd aprót bólintott.

– Így kellene tenned, igen. Ráérsz pasizni, elköteleződni valaki mellett. Hiszen fiatal vagy. Apropó, biztosan a születésnapod előtt akarod mindezt megtenni?

Egy pillanatra elgondolkodtam. Teljesen kiment a fejemből, hogy lassan itt a szülinapom, ami fura, mert annyira szoktam várni, rendszerint a bulik miatt. De most? Csak nyűgnek tűnt, ennyi probléma mellett.

– Minél előbb, annál jobb – vontam meg a vállaimat, majd beharaptam az alsó ajkam, ahogy ránéztem. – Nem mindig lesz ennyire nehéz. Meg fogod szokni.

Elliot értetlenül nézett rám, látszólag fogalma sem volt arról, miről beszélek, ami miatt nem hibáztattam, hirtelen váltottam témát, mindenféle figyelmeztetés nélkül.

– Miről beszélsz?

– Apáról – feleltem halkan. – Nem tudom elképzelni, mit érezhetsz, de tudom, hogy hiányzik, hogy még nem igazán fogtad fel, hogy már nincsenek együtt. De hidd el, hogy jó volt ez így mindenkinek. Anyával előbb-utóbb megölték volna egymást, ha együtt maradnak.

Jó, ez kicsit túlzás volt, de tényleg nem jöttek ki jól, és ezt Elliot is tudta.

– Nem akarok erről beszélni – mondta halkan, elfordítva a fejét, én pedig halványan elmosolyodtam, de abban a mosolyban semmi vidámság nem volt.

Felálltam, megkerültem az asztalt és a bátyám mögé lépve átöleltem hátulról, és előre hajolva egy puszit nyomtam az arcára.

– Ha mégis, tudod, hogy én mindig meghallgatlak – paskoltam meg a vállát, majd lassan felegyenesedtem. – Megyek, lefekszem. Anya szerintem már nincs magánál, úgyhogy majd reggel beszélek vele. Jó éjszakát!

Ezzel megfordultam, és sietős léptekkel mentem fel az emeletre, hogy én is magamra zárhassam az ajtót, és egyedül lehessek. Nem voltam még fáradt, és hiába bújtam bele a pizsamámba, majd az ágyba is, nem tudtam elaludni, végig azon agyaltam, amit a bátyámmal beszéltünk. El akartam veszíteni mindkét srácot? Határozottan nem. Volt más választásom? Egyáltalán nem. Legalábbis akkor így gondoltam. Tudtam, hogy ha az egyiküket választom, a másik megsértődik, és ezt szerettem volna elkerülni. A barátjuk akartam maradni, és úgy éreztem, ezt csak úgy tudom megtenni, ha egyikükkel sem megyek bele semmi romantikusba, semmi… egyébbe.

Abban a pillanatban meg sem fordult a fejemben, hogy talán a „legyünk csak barátok” dumát nem fogja egyikük sem elfogadni, így nyugodtan aludtam el úgy másfél óra múlva, elégedetten, mégis szomorúan, hogy a legjobb döntést hoztam. Az nyugtatott, hogy volt még időm átgondolni mindent, mielőtt bármelyikükkel is találkoznék.

Vagyis, gondoltam én, naivan. Csakhogy anya keresztül húzta a számításaimat. Éppen a reggeli kávéért cammogtam le a lépcsőn, hiszen abban a pillanatban nagyobb szükségem nem is lehetett volna egy kis koffeinre, de a nappali előtt meg is torpantam, és kérdőn néztem körül. Tisztán emlékeztem, hogy tegnap itt még egy bőrönd sem volt, mindegyik a szobákban pihent, most azonban minden cucc a kanapé előtt hevert – kivéve természetesen az enyémet és Elliotét. A bátyám szobájának ajtaja még csukva volt, biztosan aludt még, és fogalma sincs arról, hogy anyám megint készül valamire, amiről nekünk természetesen elfelejtett szólni.

– Te meg mit csinálsz? – pislogtam nagyokat, ahogy beljebb lépdeltem a nappaliba, még alaposabban nézve körül, majd a tekintetem megállapodott anyán, aki egy újabb utazótáskát hozott ki a szobából.

– Összepakoltam, mégis minek tűnik?

Hű! Nem gyakran láttam ilyen állapotban őt. Az arca nyúzott volt, mintha semmit nem aludt volna az éjjel, a haja ezer felé állt és fogadni mertem volna, hogy sírt, nem keveset. És biztos voltam abban is, hogy iszonyatosan másnapos volt. Vajon csak azt az egy üveget vette magához, amit láttam?

– De hát még csak szombat van, nem arról volt szó, hogy vasárnap délutánig maradunk? – néztem rá értetlenül, de azonnal meg is bántam, hogy megszólaltam, mikor anyám szúrósan meredt rám.

– Csak nem képzeled, hogy itt maradok a történtek után? Ki van zárva! Keltsd fel a bátyádat és pakoljatok össze! Egy óra múlva indulunk.

Ezzel, mint aki lezártnak tekintette a témát, elfordult, hogy folytassa a pakolást, én pedig jobbnak láttam nem zavarni tovább, mert nem akartam vitát. Anya most olyan volt, mint egy robbanásra kész bomba, és ha robban, nem akartam a közelben lenni. Egyenesen Elliot szobája felé mentem, mert bár tudtam, hogy hihetetlenül gyorsan tudja összepakolni a ruháit, a felébresztése sosem volt egyszerű. Mindig irigyeltem, milyen mélyen tud aludni, de az ilyen esetekben, amikor sietnünk kellett, átok volt, hogy a készülődés fele azzal ment el, hogy őt felkeltsem. Nem szokta bezárni az ajtót, így simán be tudtam menni a szobájába, és egyből drasztikus eszközökhöz folyamodtam: hangosan kezdtem szólongatni, miközben kicsit rázogattam is. Szerencsére nem volt szívbajos és sosem riadt fel ettől, még ilyenkor is nyugodtan kelt fel.

– Avery – nyöszörgött álmosan, eltolva a kezeimet, mikor ébredezni kezdett. – Kora van, hagyj még aludni!

Hát, az óra szerint annyira kora már nem volt, nem mintha ez most számított volna. Ha anya menni akart, nem számított, hogy mennyi volt éppen az idő. Hajlamos lett volna az éjszaka kellős közepén is elindulni.

– Örömmel hagynálak, de sajnos nem lehet – sóhajtottam és felhúztam őt, mert attól tartottam, ha fekve marad, tényleg visszaalszik. – Anya indulásra készen áll és egy órát adott elkészülni.

Elliot egy nagyot nyögött, pont úgy hangzott, mint akinek fáj még a létezés is, majd most már ki is nyitotta a szemeit. Borzasztóan fáradtnak tűnt, gondolom ő sem tudott olyan nagyon sokat aludni.

– Jól van, adj néhány percet és készen is leszek… Menj te is, nehogy ebből legyen most veszekedés – húzta el a száját, majd felállt és neki is látott a készülődésnek, majd a pakolásnak.

Egy darabig ültem az ágy szélén még, majd én is átsiettem a saját szobámba, nem akartam húzni az időt. Mielőtt azonban nekiállhattam volna bárminek is, hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Lehet, hogy Elliotnak azt mondtam, jobb előbb beszélni mindkét sráccal, de éreztem, hogy erre egyáltalán nem állok még készen. Azt hittem, lesz még másfél napom, maximum egy hetem arra, hogy mindent átgondoljak, kitaláljam, hogy fogok eléjük állni, de most… most csak pánikoltam, nem is kicsit. Ha visszamegyek a kollégiumba, valószínűleg előbb fogok találkozni Charlesszal, mint azt reméltem, és nem álltam készen arra, hogy beszéljek vele és elmondjam, miért nem akartam, hogy a közelemben legyen. Választhattam volna azt is, hogy haza megyek, ezzel elkerülve, hogy vasárnap esténél hamarabb találkozzak vele, de akkor viszont esélyes volt, hogy Castiellel fogok egy héttel előbb összefutni, arra pedig még annyira sem voltam felkészülve, mint a Charles való beszélgetésre. A francba, most mégis mit tegyek? Mi van, ha nem tudom elkerülni őket és valami meggondolatlan fog kibukni belőlem, pont azért, mert nem gondoltam át alaposan, mit és hogyan fogok nekik mondani? Istenem, el fogok ájulni!

Néhány pillanat alatt sikerült annyira felidegesítenem magam, hogy remegett a kezem és a gyomrom is vad liftezésbe kezdett. Nagy levegőt vettem, de mintha ezzel csak rontottam volna a helyzeten, ezért más módszerrel próbálkoztam: a gondolataim elterelésével. A pakolásra kezdtem koncentrálni, és a tiszta ruhák összehajtogatására, miközben valami ősrégi dalt dúdoltam magamban, de úgy tűnt, ez valamennyire segít is, hiszen pár másodperc múlva már nem agyaltam Castielen, sem pedig Charleson, egyedül amiatt aggódtam, hogy nem készülök el időben és anya kiabálni fog velem.

Kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam itt kimosni az összes ruhámat, de ha visszamegyek a kollégiumba, temérdek időm lesz rá, csak sajnos az ajtót nem zárhatom magamra addig, hogy egyedül legyek, már pedig azt nagyon szerettem volna. Mikor végeztem, még átrendezgettem az összehajtott ruhákat a bőröndben, hogy a már tiszta ruhák ne keveredjenek a piszkosakkal, majd felvettem valami göncöt magamra, ami tökéletes volt a nem olyan hosszú autóúthoz. Elrendeztem az ágyamat is, és bár annyit azért nem voltam itt, hogy rendetlenséget csináljak, azért igyekeztem, hogy úgy hagyjam itt a szobát, ahogy volt az érkezésemkor. Kevesebb, mint egy óra alatt végeztem, és miután össze is kötöttem a hajamat, a bőrönddel együtt lesétáltam a nappaliba. Elliot már lent volt, anyának segített, de egyébként úgy láttam, mindenki indulásra készen állt.

Mikor Elliot elkezdte kihordani a cuccainkat a kocsihoz, beálltam a helyére, hogy segítsek anyának összeszedni mindent, az összes helyiséget vagy tízszer körbejártam, hogy biztosan ne maradjon itt semmi, közben pedig azon gondolkodtam, hogyan is hozhatnám fel a tegnap estét anélkül, hogy anya ne kapjon abban a pillanatban agyvérzést az idegességtől, hogy kiejtem a számon az éttermet, vagy ne adj’ isten Gerard nevét. Túl friss volt még a téma ahhoz, hogy ezt könnyedén fel lehessen hozni, és nagyon át kellett gondolnom, mit is akarok mondani, mert a veszekedést mégis csak szerettem volna elkerülni. Várhattam volna jövő hétvégéig ugyan, de addigra anya kitalált volna valami hazugságot mindenre, én pedig szerettem volna az igazat hallani. Ennyit szerintem megérdemeltem volna, még akkor is, ha nagy valószínűséggel én voltam az, aki tönkre tette az egész hétvégét.

– Indulhatunk? – Anya hangjára összerezzentem. Annyira bele voltam merülve a gondolataimba, hogy észre sem vettem, mikor lépett mellém. Még csak arra sem emlékszem, mikor sétáltam át az általa használt szobából a konyhába, annyira azon agyaltam, hogyan kérdezhetnék rá a történtekre.

– Persze, csak felöltözöm – mosolyogtam rá, majd kikerülve őt elindultam kifelé, hogy belebújjak a csizmámba és a kabátomba.

Fél szemmel végig őt figyeltem, és nem tudtam nem észrevenni, mennyire rosszul is fest tulajdonképpen és természetesen magamat okoltam emiatt. Ha tényleg nem szeretné azt a férfit, mint ahogy én abban eddig reménykedtem, nem bukna ki ennyire attól, hogy ez az illető gyűrűt akart húzni az ujjára és feleségül akarta venni. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy félreismertem a saját anyámat és tényleg gondol ránk, a gyerekeire is, mielőtt meghozna egy ennyire komoly döntést.

Szóra nyitottam a szám, hogy bocsánatot kérhessek tőle, de időm sem volt rá. Anya úgy viharzott el mellettem, egyenesen a kocsihoz, mintha ott sem lettem volna, ettől pedig nem csak a gyomrom ugrott össze egészen kicsire, de a szívem is belesajdult a gondolatba, hogy mostantól haragudni fog rám – jogosan –, amiért tönkretettem az életét. Egy hatalmas sóhajt hallattam, mielőtt követtem volna, és mivel már mindenki az autóban ült, rám hárult a feladat, hogy bezárjam a nyaralót. Kétszer is megbizonyosodtam arról, hogy senki nem fog tudni bejönni a távollétünk alatt, majd a zsebembe süllyesztettem a kulcsot és komótos léptekkel én is megindultam a jármű felé. Csendben pattantam be hátra és kapcsoltam be az övem azonnal, hogy ne menjen az időnk, Elliot pedig már ki is tolatott a kihalt útra.

A csend fojtogató volt, és tapintani lehetett a feszültséget az utastérben. Senki nem szólt senkihez, mindenki csak nézett ki a fejéből – nos, Elliotot kivéve, aki az úton tartotta a tekintetét, de azért szánt egy kis időt arra, hogy a visszapillantóból néha rám nézzen. Amikor találkozott a tekintetünk, küldött felém egy biztatónak szánt mosolyt, amit most nem tudtam viszonozni és el is kaptam róla a pillantásom. Elgondolkodva, lehangoltan néztem a mellettünk elhaladó fákat és házakat, majd nagy nehezen összeszedtem minden bátorságom, és kihúzva magamat, anya felé néztem.

– Tudom, hogy miattam mondtál nemet, de nem értem…

– Könyörgöm, Avery, el se kezdd! Nem minden rólad szól! – csattant fel anyám, nem is engedve, hogy befejezzem, amit elkezdtem. – Az meg sem fordult a fejedben, hogy magam miatt nem akarok még házasodni? Hidd el, hogy ehhez most semmi közöd.

Valami nevetésfélét hallatott, de nem vennék rá mérget, hogy tényleg nevetett is, legfeljebb csak feszülten, hiszen az ingerültség szinte sugárzott belőle. Ökölbe szorultak a combjaimon pihentetett kezeim, ahogy figyeltem, de inkább elszámoltam magamban tízig, mielőtt kimondtam volna, amit először akartam, és átgondoltam a szavaimat, hogy szitkozódás nélkül tudathassam vele, amit észrevettem korábban.

– Ugyan már, mégis kit akarsz átverni? – horkantottam fel. – Ha nem én lennék a problémád, hajlandó lennél rám nézni, de helyette inkább kerülgettél a házban is, és most is támadsz, ahelyett, hogy nyugodtan megbeszélnénk a dolgot. Ráadásul, néztél már tükörbe? Ha nem szeretnéd azt a pasast, nem néznél ki ennyire…. ennyire…

– Avery!

Hitetlenkedve kaptam Elliotra a pillantásom, aki szúrós tekintettel meredt rám a visszapillantóból, és a hangja is határozottan csendült fel, talán ezért is hallgattam el azonnal. Dühösen fújtattam egyet, majd összefontam a karjaimat, úgy dőltem hátra, és folytattam a kifelé bámészkodást. Ismét csend telepedett a társaságunkra, senki sem szólt senkihez, a feszültség pedig még elviselhetetlenebb lett. Szinte azt kívántam, most azonnal dobjon oda valaki Castiel és Charles elé, mert még őket, kettejüket is jobban elviseltem volna, mint ezt. Jobb is, hogy végül a kollégium mellett döntöttem, ha a hétvége hátralevő részét otthon tölteném, megállás nélkül csak veszekednénk, az meg nem hiányzik szerintem egyikünknek sem.

– Jobban éreznéd magad attól, hogyha a szemedbe mondanám az igazságot? Hogy tényleg te voltál a fő oka annak, hogy visszautasítottam Gerardot? – Amikor anya megszólalt, lassan visszavezettem rá a tekintetem, de most kibírtam, hogy nem vágtam a szavába. Végig akartam őt hallgatni, megérteni, hogy miért tette azt, amit. – Nem értem, miért gondolod azt, hogy nekem egyáltalán nem számít a véleményetek. Gondolod, hogy beengednék a családunkba valakit, akit ti nem szerettek? Tudom, hogy sok minden miatt gyűlölsz Avery, és nem akartam, hogy ennél is jobban elmérgesedjen a helyzet.

Nem gyűlöltem őt, tényleg nem. Haragudni viszont haragudtam rá néhány dolog miatt, de ezek sosem fognak változtatni azon, hogy ő az anyám, és rengeteg mindent köszönhetek neki. Ha akarnám, sem tudnám utálni őt soha.

– Ha csak emiatt utasítottad vissza, miért mondtad neki, hogy nem szereted? Akkor nem így alakultak volna a dolgok és lehetett volna egy jó hétvégétek – sóhajtottam fel halkan, néhány pillanat erejéig lehunyva a szemeimet.

– Mert mégis hogyan magyaráztam volna el neki, hogy szeretem, de a gyerekem miatt nem megyek hozzá? Mit gondolna szerinted, hogy nem én irányítom az életem? Akkor meg azért nem kellenék neki… – Kis szünetet tartott, de én sem szólaltam meg közben. Igaza volt, egyáltalán nem vonzó egy olyan nő, akit a gyerekei tartanak vissza. – Különben meg, egy kicsit belegondoltál abba, hogy esik nekem a viselkedésed? Ha apád lép tovább, az oké és tök jó, hogy van valakije. De én miért vagyok kivétel, Avery? Én miért nem lehetek boldog?

Nem tudtam válaszolni erre, de hirtelen még nagyobb bűntudatot éreztem, mint eddig. Egészen addig bele sem gondoltam abba, anyának milyen érzés lehet, hogy a válásuk után apa egyből talált maga mellé valakit, akivel boldog lehet. Azt hittem, őt ez nem különösebben érdekli, nem foglalkoztatja, mi van apával, de most, jobban belegondolva, nem is annyira meglepő, hogy ennyire ki van bukva. Addig a napig anyát okoltam a hűtlensége miatt, ezért is támogattam annyira apát, mikor elárulta, hogy talált egy nőt, akivel nagyon jó a viszonyuk. Anya kapcsolatát viszont végig elleneztem, és nyíltan megmondtam neki, mennyire utálom a pasiját, Isabelle-re pedig sosem volt egy rossz szavam sem. Igaz, hogy ő nem is tett semmit anyámék ellen, ellentétben Gerarddal, de akkor sem viselkedtem túl szépen. Szerettem volna bocsánatot kérni, de azt hiszem, ez nem lett volna elég, és kétlem, hogy anyát érdekelte volna akkor. Inkább csendben maradtam, és az út további részében meg sem szólaltam, csak gondolkodtam, és egyre mélyebbre zuhantam a bűntudatom feneketlen gödrében.

Éppen ezért szinte megváltás volt, mikor végre megérkeztünk a kollégiumhoz, és Elliot kirakott a parkolóban. Nem vacakoltam sokáig a búcsúzkodással, csak elköszöntem tőlük, odaadva nekik a nyaraló kulcsát, mikor már a bőröndöm is nálam volt, és sebesen indultam meg befelé. Halkan köszöntöttem a portást, anélkül, hogy oldalra néztem volna, hogy lássam, ki is ül ott, bár abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. Minél hamarabb fel szerettem volna érni a szobámba és magamra zárni az ajtót. Egyedüllétre vágytam, de tudtam, hogy azt nem kaphatom meg, mert Lucy minden bizonnyal odabent van, így már készítettem is a nadrágom farzsebében lévő fülesem. Akármennyire is illetlenség, most nem volt türelmem másokhoz, és nem akartam még valakivel összeveszni, így a zenehallgatás tűnt a legjobb módszernek a világ elöli menekülésre.

Ahogy azt vártam, szobatársam odabent volt, így kopogás nélkül nyitottam be, intve egy aprót Lucy-nak, aki végül egy pillanaton belül már mellettem is termett és szorosan a karjaiba zárt – annyira szorosan, hogy azt hittem, kinyomja belőlem még az életet is.

– Azt hittem, csak holnap délután jössz vissza. Jaj, én úgy örülök, hogy meggondoltad magad, már nagyon hiányzott a társaság! – Lucy észre sem vette, hogy egyáltalán nincs jó hangulatom, megállás nélkül csak csacsogott, olyan boldogan, hogy hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne üvöltsem le szegény lány fejét.

Nem akartam beavatni a problémáimba, nem akartam, hogy kérdezősködjön, ezért csak halványan rámosolyogtam, és a bőröndömet nekidöntöttem az íróasztalomnak. A kabátomat egyszerűen csak ledobtam az ágyam végébe, a cipőt pedig becsúsztattam a szék alá, ezt követően pedig elnyúltam az ágyon, bedugtam a fülest és kicsit hangosabban kezdtem zenét hallgatni, mint az normális lett volna, lehunyt szemekkel. Egy kisebb sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor végre megszűnt körülöttem minden zaj, és már csak a kedvenc énekesem kellemesen mély hangja búgott a fülemben. Akkor mertem először elengedni magam; az oldalamra fordultam és hagytam, hogy eleredjenek a könnyeim. Aznap már nem is csináltam mást, csak hangtalanul adtam ki magamból a felgyülemlett feszültséget, nem reagálva arra sem, mikor Lucy az ágyam mellé állva bökdösni kezdte a vállamat, hogy figyeljek rá. Az egyik ilyen után kissé mérgesen csaptam el a kezét, aztán folytattam tovább a depizést, egészen estig.

Fogalmam sincs, mikor aludtam el, már csak kora reggel nyitottam ki újra a szemeimet, és álmosan pillantottam körbe a még sötét szobában. A fülemben már nem szólt a zene, valamikor az éjszaka folyamán lemerülhettem, mert hiába nyomkodtam a telefonom főgombját, az nem reagált semmire. Lassan felültem az ágyban és halkan kutakodni kezdtem a bőröndömben. Lucy még aludt, a szuszogása az egész helyiséget betöltötte, és semmi pénzért nem ébresztettem volna fel, még nem álltam készen a végeláthatatlan monológjára. Gyorsan felraktam a mobilomat töltőre, majd kimásztam az ágyból, közben pedig a felettem lévő kis polcról lekaptam a bögrém, az egyik instant kávémat és a tartós tejet is, amit emlékszem, először nem akartam megvenni, de most hálát adok az égnek, amiért nem hagytam ott a boltban. Mezítláb csoszogtam ki a szobából és csak az ajtó előtt bújtam bele a papucsomba, ezzel a lehető legminimálisabbra csökkentve a benti zajongásom. Fellélegeztem, amikor elindultam a konyha elé, de aztán majdnem vissza is szaladtam a szobába, mikor megláttam Jace-t. Pechemre viszont szinte azonnal észrevett, így már esélyem sem volt menekülni, így inkább csak bementem, és lepakoltam a konyhapultra.

– Milyen korai vagy – jegyeztem meg, felé pillantva, majd megköszörültem a torkom kicsit. Sajnos a hangomon hallani lehetett, hogy a tegnapot végigbőgtem, bár azért bíztam abban, hogy Jace arra fog gyanakodni, hogy megfáztam. – Azt hittem, otthon töltöd a hétvégét.

– Én is – sóhajtotta gondterhelten. – De máshogy alakultak a dolgok. És te? Határozottan emlékszem, hogy Lucy azt mondta valakinek pénteken, hogy elmentél.

– Hát… Máshogy alakultak a dolgok – vontam meg hanyagul a vállaimat, majd Jace-hez hasonlóan én is felsóhajtottam és nekiláttam a kávémnak. – Szeretnél beszélni róla?

A szemem sarkából a fiúra pillantottam, így pont sikerült elkapnom, ahogy egy kisebb mosolyra húzza ajkait. – Pont annyira, mint amennyire te. Mindegy, még megpróbálkozom az alvással. Legyen szép napod, Avery! – biccentett felém, majd azzal ott is hagyott a konyhában.

Esélyem sem volt válaszolni neki, de nem is bántam túlzottan, hiszen továbbra sem kívántam még a hátam közepére sem az embereket, akiket meg mégis, nos… róluk még mindig nem hallottam, így kétlem, hogy ők veszélyt jelentenének a tervemre, miszerint a mai napomat is zenét hallgatva, a fal felé fordulva fogom tölteni magányomban.

Miután elkészítettem az egyébként karamellás kávémat, leültem a kinti asztalhoz és kifelé bámulva kezdtem iszogatni a szerencsére nem túl forró italt, ami ugyan felébreszteni nem fog, hiszen ezek a három az egyben porok sosem tudják helyettesíteni az igazi kávét, de legalább finom volt, és imádtam a karamella és tejes kávé egyvelegének illatát, jó hatással volt a kedvemre, noha tudtam, csak pár percig tart a hangulatjavító hatása.

Sajnos azonban még addig sem élvezhettem ezt a nyugalmat, amit a kellemes illat és az egyedüllét okozott. Úgy tűnik, mindenki korán kelt ma, olyanok legalábbis, akiket ismerek, és akikkel nem akartam összefutni. Charles lépett be a konyhába kócosan, még kissé kómásan, és szerintem fel sem fogta először, hogy én vagyok az, akinek egy aprót intett köszönésképpen, mielőtt berakott volna valamit melegedni a mikróba – nem láttam pontosan, mi volt az. Amikor azonban eljutott a tudatáig, hogy nem csak egy vagyok a sok itteni lány közül, hanem én vagyok, hirtelen kapta rám vissza a tekintetét. Csendben méregetett egy darabig, és én is ugyanezt tettem, rezzenéstelen arccal, pedig hirtelen minden eszembe jutott, amit Elliottal beszéltünk tegnap előtt este és ettől ideges lettem. Elkaptam róla a pillantásom, ami lehet, hogy kicsit árulkodó volt, és belekortyoltam az italomba, legalább addig sem kellett beszélgetnem vele.

– Mikor jöttél vissza? – kérdezte egészen halkan, nekidőlve a pultnak, a tekintetét pedig továbbra sem vette le rólam.

– Tegnap dél körül, nem tudom pontosan – válaszoltam alig hallhatóan, és letettem a bögrét az asztalra. – Anya úgy érezte, mindennek vége és egy percig sem akart tovább maradni, én meg haza menni nem akartam, úgyhogy… itt vagyok – vontam meg a vállaimat.

– Pedig azt hittem, boldogan mész majd haza és ugrasz a pasid nyakába. Ha valaki szeret valakit, biztosan ezt tette volna a helyedben.

Egyáltalán nem tetszett az a hangsúly, ahogy mindezt mondta, és csak még idegesebb lettem. Hogy jön ő ahhoz, hogy egy ilyen miatt kétségbe vonja a Castiel iránti érzelmeimet? Ráadásul semmi köze nincs ahhoz, mit csinálok. Ezer dolog lehet, ami miatt vissza kellett volna jönnöm ide, különben is, majd ha haza akarok menni, akkor haza megyek, de akkor ő arról biztosan nem is fog tudni, mert mégis minek osszak meg vele mindent? Nekem ő senkim, nem vagyok köteles bármit is mondani neki.

Mérgesen csaptam a kezeimet az asztalra, miközben felálltam.

– Egy igazi seggfej vagy, Charles, remélem, tudsz róla – morogtam a fogaimat csikorgatva. – Az, hogy féltékeny vagy és utálod a tényt, hogy nem veled vagyok, hanem valaki mással, még nem jogosít fel arra, hogy így és ilyen hangnemben beszélj velem. Rohadtul nincs közöd ahhoz, hogy mikor mit és hogyan csinálok, szóval kérlek, törődj a magad dolgával!

Olyan mérgesen próbáltam nézni rá, amennyire csak telt tőlem, csakhogy tudja, most tényleg nem vagyok beszélgetős, de még veszekedős hangulatban sem, majd újra a kezembe vettem a bögrém, és úgy döntöttem, a szobámban fogom meginni a maradék kávét. Azonban nem jutottam messzire, épp, hogy elhaladtam Charles mellett, a fiú máris megragadta a karom és finoman visszahúzott, én viszont még mindig fortyogtam, és erre ő is rájött abban a pillanatban, ahogy rákaptam a pillantásom. Kicsit habozott ugyan, de elengedett, viszont azt már nem engedte, hogy el is menjek.

– Sajnálom, jó? Ígérem, leszállok a témáról. – Most először láttam rajta, hogy ezt őszintén is mondja. Egy darabig még méregettem, gyanakodva, de végül elindultam kifelé, a küszöbnél viszont ismét meg kellett torpannom, mikor Charles újra megszólalt. – Jövő hét pénteken hivatalos vagyok valami rendezvényre. Lennél a partnerem, ugye?

A kérdés hallatán felszaladt az egyik szemöldököm és kérdőn pislogva fordultam felé, próbálva megfejteni, hogy most jól hallottam-e, amit hallottam. Komolyan gondolja, hogy hajlandó vagyok bárhova is elmenni a partnereként? Ugyan, kérlek… Ennyire hülye csak nem lehet!

– Nem. De azt hiszem, ez annyira egyértelmű, hogy a kérdést sem kellett volna feltenned. És most… viszlát, Charles!

– Akkor mondom máshogy… – Charles hirtelen sokkal komolyabbnak tűnt, még ki is húzta magát és a vonásai is kicsit megkeményedtek. Ellökte magát a pulttól és elém lépett, amitől nyeltem egy nagyot. Hirtelen sokkal magasabbnak és félelmetesebbnek tűnt. – Pénteken te és én elmegyünk arra a rendezvényre. Én megtettem neked valamit, amit nem igazán akartam, most pedig rajtad a sor. Ennyivel jössz nekem, ne feledd. – Győzelemittasan elmosolyodott, mikor szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki a torkomon.

Nem számítottam rá, hogy ennyire hamar ki fogja játszani ezt a kártyát, és most nem tudom, mit is tehettem volna. A pénteket a barátaimmal és legfőképpen Castiellel akartam tölteni, és valószínűleg ők is így készülnek, hiszen megbeszéltük. Ha lemondom mindezt és megtudják, hogy Charles miatt, egy életre meg fognak utálni, azt pedig nem akartam, de Charlesnak sem mondhatok nemet, hiszen ő is megcsinálta, amit kértem, ráadásul majdnem bajba is került miatta. Most mégis mi a francot tegyek?