59. Nem a te hibád

Sziasztok!

Hű, hihetetlen, hogy máris az utolsó előtti résznél vagyunk. A nagy monológot azt hiszem, meghagyom jövő hétre, ehhez pedig addig jó olvasást kívánok mindenkinek!♥

Puszi, Raina

Hirtelen senki sem tudott megszólalni, csak bámultunk Castielre, s beletelt jó pár pillanatba, míg felfogtuk, mit is jelent, amit mondott. Majd mindannyian egy gyors pillantást váltottunk, és mindenki arcán ugyanazt láttam: nem volt senki, aki ne örült volna a hírnek, de nem is voltunk teljesen nyugodtan, elvégre fogalmunk sem volt arról, mi van Dawnnal pontosan.

– Jól van? – törtem meg a hirtelen beállt csendet, és egy lépést tettem Castiel felé, hogy rohanhassak, amint megtudom, hol van most. – Megsérült? Ugye minden rendben vele? – néztem rá reménykedve, már-már könyörögve. Jó híreket akartam hallani, tudni, hogy a legjobb barátnőm is megúszta kisebb sérülésekkel, mint én.

Castiel azonban nem rendelkezett annyi információval, hogy válaszolni tudjon minden kérdésemre. A tekintetében láttam, hogy szeretné, ha meg tudna nyugtatni és biztosíthatna afelől, hogy Dawnnak nem esett baja, de mivel fogalma sem volt erről, csak aprót vont a vállain és elkapta rólam a tekintetét.

– Nem tudom, nem mentem utánuk, hogy megkérdezzem – mondta, a fürdőhelyiség kilincsét piszkálta közben. – Éppen kifelé indultam, hogy haza menjek, amikor ők bejöttek a kórházba. Nem álltam meg nézelődni vagy kérdezgetni, csak visszasiettem, hogy szóljak nektek – vonta meg ismét a vállait.

Idegesen túrtam a hajamba, és visszanyeltem a dühömet, miközben emlékeztettem magam, hogy nem Castiel miatt vagyok kibukva és nem rajta kellene levezetnem a bennem tomboló feszültséget. Egy nagyot levegőt vettem és lehunytam a szemeimet, mielőtt kiabálni kezdtem volna vele.

– Kivel volt? Biztos nem láttál semmit? – Anya és Elliot mellém léptek, a bátyám pedig átkarolta a vállamat.

– Két zsaru hozta be, de tényleg nem láttam sokat. Mire odaértem volna hozzájuk, biztosan beengedték volna őket a rendelőkhöz, hogy meg tudják vizsgálni, én pedig oda nem mehetek be – nézett ránk. – De tudott egyedül jönni, nem támogatták őt, szóval gondolom akkor nincs baj.

– Hála az égnek – sóhajtottam fel egészen halkan a megkönnyebbüléstől. Félre ne értse senki, még mindig nem voltam nyugodt, de abból, amit Castiel mondott, már biztosra mehettem, hogy Dawn nem sérült meg túlzottan. Anya felé fordultam. – Felhívod Dawn anyukáját? Biztosan örülnének mindketten, ha láthatnák egymást. Addig megpróbálok kideríteni valamit.

Nem tudtam, hogyan fogom ezt megtenni, de határozott voltam. Ha a rendőrök megtudják, hogy Dawn és én együtt voltunk bezárva azon a helyen, azokkal az emberekkel, akkor talán odaengednek hozzá, hogy beszélhessek vele. Istenem, annyira szerettem volna megölelni és megnyugtatni, hogy most már jó helyen vagyunk, és nem eshet bajunk! Biztosan neki is legalább annyira jól esne, mint nekem.

– Ha vizsgálatra vár, biztosan nem fognak beengedni hozzá – figyelmeztetett anya, majd egy nagyot sóhajtott. – De nem foglak itt tartani, menj csak nyugodtan. Csak ne legyél egyedül. – A szavait ugyan nekem intézte, de közben Elliot felé fordult, aki aprót bólintott.

– Megyek én is – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Charles és megindult felénk. Castiel válasza erre csak egy horkantás volt, amit bár mindannyian észrevettünk, de egyikünk sem vett róla tudomást.

Nathaniel ajkát egy hangos, csalódott sóhaj hagyta el, mire rápillantottunk. Láttam rajta, hogy ő is szeretne jönni; Dawn fontos volt neki, és éppen eleget aggódott már miatta a nap folyamán. A két szemével szerette volna látni, hogy a lány, aki iránt gyengéd érzelmeket táplált, jól van, és senki nem bántotta. Már az ágy szélén ült, egyik lábát a papucsába bújtatta, de csak meredt maga elé mozdulatlanul, mielőtt ő is ránk nézett volna.

– Nem mehetek el addig, amíg nem kapom meg a papírjaimat – magyarázta halkan.

A homlokom ráncokba szaladt, ahogy őt figyeltem. Rettenetesen sajnáltam, hogy pont ez tartja vissza őt, de próbáltam pozitívan gondolkodni. A telefonom szerint nem olyan régen múlt dél, ami azt jelenti, hogy lassan meg kell kapnia a papírjait, ha ma tényleg haza akarják őt engedni. A szülei amúgy is úton vannak ide, nincs ami meg tudná őt akadályozni.

– Szerintem most már hamarosan hozzák őket. Ha megkaptad, gyere le mindenképpen. Majd közben üzenetben értesítelek, ha tudunk valamit. Ne aggódj, jó? Most már biztosan nem lehet baj – küldtem felé egy biztató mosolyt, remélve, hogy így magamat is meg tudom nyugtatni egy egészen kicsit.

– Itt maradok addig vele. – Castiel nem is várta meg, hogy bárki is reagáljon, csak beljebb sétált Nathaniel ágyához és levágta magát a mellette lévő székre.

Senki sem tudott hirtelen válaszolni, hiszen mindenki tisztában volt azzal, milyen a két srác kapcsolata. Éppen ezért eléggé meglepett mindannyiunkat, hogy Castiel hajlandó itt maradni és várni vele, de azt hiszem, ha választania kellett volna, hogy Charles vagy Nathaniel társaságában időzzön tovább, akkor a kevésbé rosszat fogja választani. Mondjuk, haza is mehetett volna.

Végül Nathaniel csak egy aprót bólintott, majd mivel egyikünk sem akarta tovább húzni az időt, a kis csoportunk megindult vissza a sürgősségi felé. Anyának közben sikerült elérnie Dawn anyukáját. Még telefonon keresztül is hallottam a nő zokogását és megkönnyebbülését, ami miatt nekem is újra szúrni kezdett az orrom, és nem sok kellett, hogy megint elsírjam magam, de még jól tartottam magam. Anya felajánlotta, hogy elmegy érte, a kocsi úgyis gyorsabb, mint a busz, ezzel magunkra is hagyott minket, hogy elrohanjon, mi pedig nem is álltunk meg addig, amíg le nem értünk a sürgősségire. Még mindig rengetegen vártak kint a váróban a szeretteikre, akikkel nem mehettek a rendelőkhöz, de a nővérpultnál szerencsére nem állt most senki, ezért oda siettünk, hogy információhoz jussunk.

Egy kissé remegtem és tartottam attól, hogy amint megszólalok, el is csuklik majd a hangom, ezért örültem, hogy Elliot a kezébe vette a dolgot, elvégre hármunk közül ő volt a legidősebb. Elmondta a pult mögött ülő hölgynek, hogy kit keresünk, és hogy az illetőt velem együtt rabolták el, ezért szeretnénk megtudni, hogy van. Hozzátette azt is, hogy ha van rá lehetőség, szeretnénk bemenni hozzá, de a nő csak a fejét rázta a kérésre.

– Csak hozzátartozó vagy felnőtt mehet be oda, sajnálom. Valószínűleg már vizsgálják, így beszélni sem tudnának vele, ennél többet pedig nem tudok sajnos. Foglaljanak helyet, kérem, majd szólok, ha van valami hír.

Nem éppen ebben a válaszban reménykedtem, de a józan eszem tudta, hogy úgyis ezt fogják mondani. Dawnnak csak a barátja voltam, így egyértelmű, hogy nem fognak beengedi oda, ez a nő pedig nem tartózkodott benn, hogy tudja, melyik betegnek milyen baja van éppen. Még csak orvos sem volt, ő csak azért felelt, hogy az itt megfordulók adatait felvegye és hátraküldje őket a rendelőkhöz.

Megköszöntük azért, bár sokat tényleg nem segített, és idegesen helyet foglaltunk a váróban, miközben folyamatosan az ajtót figyeltük, mikor jön ki onnan Dawn. Szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire feszült voltam, és azt kívántam, bár kicsit gyorsabban menne az idő, hogy minél hamarabb láthassam őt. Közben Elliot kezét szorongattam, és a csizmát figyeltem a lábamon. Próbáltam elterelni a gondolataimat, eltervezni a napom hátralevő részét, amit majd otthon fogok tölteni, de a gondolataim végül folyamatosan visszatértek Dawnhoz és ahhoz a nagyjából fél órához, amit ébren töltöttem azon a helyen. Néha még Matt is eszembe jutott, azon gondolkodtam, vajon most mi lehet vele. Bármennyire is haragudtam rá, azért reméltem, hogy nem esett baja.

– Tessék. – Charles felém nyújtotta a vizet és a szendvicset, amit anya korábban is említett már. – Ha a szendvicset nem is eszed meg, legalább igyál. Az sosem árt meg – mosolyodott el egészen kicsit, amitől nekem is felfelé görbült a szám, de még továbbra sem éreztem magam jókedvűnek.

– Köszönöm – mondtam halkan, és csak annyi időre engedtem el Elliot kezét, hogy ihassak pár kortyot a mentes vízből. – Szerintetek jól van? Nem tudom eldönteni, hogy azért tart ez ilyen sokáig, mert sokan vannak előtte, vagy mert súlyosabb sérülései vannak – sóhajtottam fel halkan, és a szendvics körül lévő szalvétát kezdtem piszkálni.

Egyik fiú sem válaszolt azonnal, de nem is vártam el tőlük. Biztosra nem tudhatták, hiszen nem voltak Dawn mellett, és ők is ugyanannyi információt kaptak csak, mint én. Gondolom, azt sem akarták, hogy elbízzam magam, és azt higgyem, minden rendben, mikor lehet, hogy nincs is így.

– Fogalmam sincs – szólalt meg Elliot halkan. – Ha a két lábán sétált be ide, akkor valószínűleg nem sérült meg annyira, de ki tudja. Ettől függetlenül lehetnek itt-ott mélyebb sebei, amiket, mondjuk, össze kell varrni, vagy esetleg kéztörés, amit nem öt perc begipszelni. De bízzunk a legjobbaknak.

Nagyot nyeltem és próbáltam kiverni a fejemből az Elliot által említetteket, és inkább imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Dawn sosem viselte jól a fájdalmat, egy esetleges csonttörés pedig azzal járna. Ráadásul, ismertem őt, tudtam, hogy nehezen heverné ki, ha még gipsz is lenne a kezén. Éppen elég volt szerintem neki is megküzdeni a lelki dolgokkal, mert biztos voltam benne, hogy a történtek rá is rossz hatással lesznek, és nehezen tudja majd feldolgozni. Biztos voltam benne, hogy neki még fogalma sincs arról, amit én Mattől megtudtam, és ki tudja, hogy reagál, ha megtudja majd, az apjának köszönhetően került ilyen helyzetbe.

Egyszerre kaptuk fel a fejünket, amikor meghallottuk anya ismerős hangját. Meglepően hamar ideértek, gondoltam, rendesen rátaposhatott a gázra, vagy csak nem volt forgalom, ami akadályozhatta őket. Igaz, se Dawnék, sem pedig mi nem laktunk olyan messze a kórháztól, hogy sokat kelljen utazni, de még így is döbbenetes volt, hogy ennyi idő alatt megfordultak. Charles automatikusan felállt mellőlem és átadta anyának a helyet, ő pedig le is ült. Dawn anyja ideges volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak és bárki megmondhatta volna, hogy rengeteget sírt az elmúlt órákban. Idegesen rágcsálta az alsó ajkát, egy-két helyen már ki is sebesedett neki, de ez nem tántorította el attól, hogy tovább folytassa szája gyötrését. Még leülni is képtelen volt, tekintete pedig ide-oda járt köztünk és az ajtó között, várva, hogy a lánya is felbukkanjon végre.

– Tudtok valamit? – kérdezte anya, kissé kapkodva a levegőt. Minden bizonnyal idáig futott a parkolóból, amihez nem éppen volt hozzászokva. Szerintem jó ideje nem szánt már időt az edzésre.

– Semmit – ingattam meg a fejem. – Próbáltunk infót szerezni arról, hogy mennyire sérült meg, de így, hogy nem vagyunk rokonai, nem mondtak semmit. De Önt biztosan beengedik hátra, csak szólnia kell – pillantottam Dawn anyjára.

Először habozott, anyára pillantott, majd bocsánatot kért, amit nem egészen értettem, és el is sietett a nővérpulthoz. Még innen is láttam, hogy mennyire remeg, és borzasztóan sajnáltam őt. El sem tudtam képzelni, mennyire kibukott volna, ha még pár órát kellett volna várnia a hírre, miszerint a lányát kihozták arról a helyről. Idegesen tördeltem a kezem, ahogy figyeltem, hogy beengedik őt, majd hátra dőltem, kinyújtva a lábaimat. Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak türelmetlenül vártunk. Anya néhány perc múlva javasolta ugyan, hogy menjünk haza, hogy tudjak pihenni, de érthető módon nem akartam mozdulni innen, amíg nem tudom meg, hogy van Dawn. Képes lettem volna ott ülni egész délután, csakhogy beszélhessek vele és mindent megtudjak tőle.

Továbbra sem tudtam eldönteni, mit gondoljak arról, hogy ilyen sokáig odabent van. Az emberek jöttek-mentek, hol könnyebb, hol súlyosabb sérülésekkel, vagy olyan problémákkal, amiket külső szemmel nem lehetett megállapítani, hogy mi lehetett az. Abban bíztam, hogy sok olyan beteget vesznek Dawn elé, akinek sokkal komolyabb problémája van, és ezért nem jött még ki. Lehet, hogy megúszta pár karcolással az egészet, és ezért sem foglalkoznak vele egyelőre. Vagy lehet, elfogyott a papír, vagy a patron a nyomtatóból, és így nem kaphatja meg a leletét még, esetleg a dokinak kellett sürgősen elmennie valahova. Ezekkel a gondolatokkal próbáltam nyugtatni magam, és minden olyan képet kiűztem a fejemből, amelyen Dawn agyon verve, csupa véresen szerepelt.

Nem sokkal később Nathaniel is befutott egyedül, a szülei nélkül, akik inkább haza mentek a fiuk papírjaival, mert nem akartak a kórházban ücsörögni. Kezdtünk kicsit sokan lenni a váróban, már alig volt levegő, de ez nem üldözött el egyikünket sem. Anya, Elliot és Charles maradtak, amíg én is. Ha én nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy maradjunk, már ők is elmentek volna, annak ellenére, hogy legalább annyira szerették volna tudni, mi van Dawnnal, mint én. Nathaniel pedig a lány miatt maradt, és sejtettem, hogy jó darabig nem is akarja majd magára hagyni. A kérdés csak az volt, Dawn mennyire vágyik most a társaságra.

Elliot átadta Nathanielnek a helyet, noha a srácnak tényleg jól volt már, nem látszott rajta, hogy bármije fájna, de lehet, hogy csak jól leplezte. Mindenesetre, jobb volt, hogy ült, nem akartam, hogy összeessen itt, mert szédülni kezdene, vagy nem tudom. Jó, persze, ha ez fennállna, nem hiszem, hogy elengedték volna, de jobb félni, mint megijedni.

– Castiel? – pislogtam Nathanielre, mert hiába néztem körül, őt nem láttam sehol.

Nathaniel csak megvonta a vállait.

– Haza ment, miután megkaptam a papírjaimat. Azt mondta, keres majd, amikor… nyugodtan tudtok beszélni. – A szeme sarkából Charlesra nézett, én pedig egyből sejtettem, miről van szó.

Kicsit meglepett, hogy Castiel beszélt Nathanielnek arról, mi is folyik most köztünk, de ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy lehet, nem is volt erre szükség. Dawn tudott arról, hogy Charles és Castiel között őrlődöm, minden bizonnyal ő mesélhetett Nathanielnek erről. Ő pedig okos volt, biztosan levágta, hogy a két srác ezért kerülgeti egymást és néznek egymásra szúrósan időnként. Abban ugyan már nem voltam biztos, hogy a tegnap este eseményeiről tudott-e. Nem hinném, hogy Castiel büszkén mesélné, hogy szakítás előtt vagyunk.

– Majd felhívom, ha hazaértem, hogy megnyugodjon. Ő is biztosan tudni akarja, mi van Dawnnal – sóhajtottam fel, majd felnéztem Charlesra. – Te is haza mehetsz nyugodtan. Nem akarom, hogy a szüleid aggódjanak, merre vagy. Meg biztosan tanulnod is kell.

Charles egy féloldalas mosolyt küldött felém.

– A szüleim tudják mi a helyzet, és valószínűleg egy cseppet sem aggódnak miattam. A tanulás pedig ráér még, nem? Főleg, ha még ma este visszamegyek a kollégiumba.

Nem tudtam arra mit mondani, de egy részem örült, hogy Charles marad, nem akartam én őt egyáltalán elküldeni – Castielt is szívesen láttam volna a történtek ellenére is, de hát, őt már nem tudtam marasztalni. Korábban kellett volna megtennem, de akkor ez eszembe sem jutott, most pedig már késő volt.

– Egy kicsit bűntudatom van. – Nathaniel hangját alig lehetett hallani, mégis, mindannyian felé fordultunk. – Ha kicsit előbb reagálok, lehet, hogy meg tudtam volna akadályozni, hogy elvigyék. Ha kicsit erősebb vagyok, most lehet, nem ülnénk itt.

Összeszorult a torkom a szavait hallva, és egyből a keze felé nyúltam, hogy kicsit megszorítsam azt, és elmondhassam neki, hogy nem tehetett volna semmit, még akkor sem, ha előbb kapcsol. Charlesnak azonban előbb sikerült megszólalnia.

– Én is így érzem magam – vallotta be halkan, mire a homlokomat ráncolva fordítottam felé a fejem. Mégis miről beszél? – Ha nem engedtem volna, hogy Avery akkor kimenjen, biztosan nem viszik el.

Hitetlenül pillantottam hol az egyik srácra, hol a másikra, mintha csak valami tenisz mérkőzést néztem volna éppen. Egyszerűen nem akartam elhinni, mégis hogy fordulhatott meg a fejükben ilyen?

– Az eszem megáll – fújtattam egyet frusztráltan, és Nathaniel felé fordultam. – Nem a te hibád, oké? Mégis honnan tudhattad volna, hogy ez lesz, hm? Az ilyenre nem lehet felkészülni, Nath… – ráztam meg a fejem, és közben igyekeztem nem megemelni a hangomat. Nem akartam magunkra vonni a figyelmet. – Különben is, ha Mattet észre is veszed, ki tudja, hányan mentek volna oda és vetik magukat rád. Lehetsz akármilyen erős, de egyedül nem tudtad volna megvédeni Dawnt, és biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tisztában van – simítottam finoman a kézfejére, majd Charlesra néztem. – Neked pedig eszedbe se jusson magadat okolni, megértetted? Próbáltál megállítani, de nem tudtál. Egyszerűen… nem tudtad volna megakadályozni, hogy Castiel után menjek, Charles, úgyhogy nagyon szép kérlek, ne marcangold magad, jó?

A két srác, mintha csak egymás tükörképei lettek volna, a földet bámultak, mereven, és egy szót sem szóltak, szerintem nem is tudtak volna mit mondani a kis monológom után. Azt viszont láttam rajtuk, hogy nem sikerült őket meggyőznöm, és még mindig úgy gondolták, hogy ők a hibásak, amiért ezt megtörtént. Segélykérően Elliotra pillantottam, aki néhány másodpercig állta a tekintetem, majd egy apró sóhaj szaladt ki a száján.

– Averynek igaza van, fiúk. Sok mindent nem tehettetek volna. Nem kizárt, hogy fegyver is volt a támadóknál, és ha akadékoskodtok, sokkal komolyabb baj történt volna. Nyugodjatok meg, és inkább örüljetek, hogy mindenki jól van.

Nem mondtuk ki, de tudtam, hogy mindannyian ugyanarra gondoltunk: nem lehettünk teljesen biztosak abban, hogy mindenki jól volt, hiszen Dawn hogyléte még mindig egy hatalmas kérdőjel volt mindenki számára.

– Én akkor is azt mondom, hogy itt az volt a baj, hogy nem volt veletek egy-két felnőtt, aki vigyázott volna rátok. Ha valaki rajtatok tartotta volna a szemeit, akkor ez nincs. Egyáltalán mit kerestetek odakint Dawnnal? Charles azt mondta, a hely melletti sikátorban találtak meg. – Anya felvont szemöldökkel nézte Nathanielt, aki teljesen elvörösödött a kérdés miatt.

Bár komoly volt a helyzet, nem bírtam ki, halkan felkuncogtam a fiú arckifejezését látva, és ahogy a bátyámra és Charlesra néztem, az ő arcukon is megjelent egy kisebb mosoly.

– Ne kínozd, anya! – szóltam rá, most már figyeltem az arckifejezésemre és arra, hogy ne nevessem el magam. – Különben is azt mondtad, hogy elengeded a dolgot.

– Ami azt illeti, volt jelen felnőtt. Erről gondoskodtam, amikor kifizettem a helyet, csak nagyon a háttérben húzódott meg – mondta Charles teljesen nyugodtan. – Nem vagyok bolond, én is rosszul jártam volna, ha nem szólok valakinek és nem akartam bajba kerülni. De ilyen esetben ő sem tudott volna sokat csinálni. Ha ezek az emberek el akarták rabolni őket, akkor megtették volna mindenképpen. Csak lehet, vártak volna egy olyan alkalomra, amikor Dawn tényleg egyedül van.

Anya ezt hallva egy kicsit megnyugodott és nem is mondott semmit. Nem voltam benne biztos, hogy Charles igazat mond, vagy csak azt akarta, hogy anya leakadjon a témáról, de ez nem is számított. Akárhogy is volt, anya már tűnt idegesnek emiatt, és ez volt a lényeg. Egy hálás mosolyt küldtem Charles felé, mire ő csak rám kacsintott. Majd folytatódott a végeláthatatlan várakozás, ami alatt a szendvics is elfogyott, pedig váltig állítottam, hogy egy cseppet sem vagyok éhes.

Úgy egy órán belül tovább váltották a váróban és a rendelőknél az emberek egymást, majd végre az a személy is kilépett, akire mindannyian vártunk. Mivel folyamatosan a nehéz ajtót figyeltem, amely mögé még besurranni is lehetetlen volt, én vettem észre először Dawnt. Nem fogtam magam vissza egy kicsit sem, kissé felvisítva pattantam fel, a frászt hozva ezzel mindenkire, aki a közelemben állt, majd felpattantam és egyenesen a legjobb barátnőmhöz rohantam. Abban a pillanatban kitárta a karját ő is, ahogy meglátott, én pedig szorosan megöleltem őt, a vállára hajtva a fejem és elsírtam magam. Ahogy megrázkódott a teste az ölelésemben, tudtam, hogy nála is eltört a mécses; kíváncsi voltam, vajon hányan néznek ránk furán emiatt, de végül is, mit számított? Végre láthattam a legjobb barátnőmet.

– Jól vagy? – kérdeztem felszipogva, és kicsit eltoltam magamtól, hogy alaposan szemügyre vehessem.

A tegnap esti ruha volt még rajta, amely itt-ott szakadt volt, a haja, akárcsak egy szénakazal, és a sminkje is elfolyt, és mintha fáradtnak tűnt volna. Egy kicsit talán még most is rémült volt, de tudtam, hogy egy darabig még így is fog érezni. Azonban súlyos sérüléseket hál’ isten, nem láttam rajta. A szája kissé fel volt repedve, és a csuklóját, bokáját neki is elrendezte a kötél, de ezen kívül nem vettem észre semmit, ami hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el.

– Lelkileg vagy fizikailag? – mosolyodott el haloványan, kézfejét végighúzva a szemein, hogy letörölje a könnyeket. – Egy-két helyen fáj, főleg a fejem, de már kaptam fájdalomcsillapítót, hamarosan talán használni is fog. Ezen kívül pedig borzasztóan fáradt vagyok, rengeteget kellett várni.

Megértően bólogattam párat, majd újra megöleltem őt, amit szorosan viszonzott is.

– Annyira örülök, hogy nem esett bajod – súgtam halkan, hogy csak ő hallja.

– Én is örülök, hogy újra látlak. Amikor Matt elvitt, azt hittem, hogy… – Elcsuklott a hangja, és én is nagyot nyeltem. Nem volt szükség arra, hogy befejezze, pontosan tudtam, hogy mire gondol.

– De szerencsére nem történt baj – mosolyogtam. – A többit elmesélem, ha kipihentük magunkat.

– És ha ittunk egy jó forró teát. Vagy forró csokit. Vagy forralt bort… – sorolta, a szeme sarkából az anyukájára pillantva, mire mindannyian felnevettünk.

Addigra már mindenki ott volt mellettem, így elléptem Dawntól, nem akartam őt kisajátítani. Egyszerűen csak örültem, hogy újra láttam őt, de megadtam mindenki számára a lehetőséget, hogy kérdezzenek tőle. Nathaniel lépett mellé először, miután én elhátráltam, és mosolyogva figyeltem őket. Egy kicsit ugyan még mindig nehezteltem rájuk, amiért nem avattak be abba, hogy együtt vannak, de örültem, hogy boldogok. Fura ez tőlem, de azt hiszem, Dawn nem is találhatott volna maga mellé ennél jobb srácot.

Míg Dawn és Nathaniel ölelkeztek, egy gyors pillantást vetettem Charlesra, és kicsit meglepődtem, mikor találkozott a tekintetünk. Az övéből ugyan nem tudtam semmit kiolvasni, az arca is teljesen kifejezéstelen volt, de voltak sejtéseim arról, mi járhat a fejében. Lehajtottam a fejem és inkább a családom mellé álltam, és vártam, hogy indulhassunk. Most, hogy minden rendben volt, és senkinek nem kellett bent maradnia, minél hamarabb ki akartam érni a helyről.

– Mit szólnátok hozzá, ha a hétvégét már nálunk töltenétek? – dobta fel anya az ötletet, amikor már kifelé tartottunk és Dawn anyukájára nézett. – Ki tudja, Dawn és Avery meddig akarnak majd beszélgetni. Maradjatok csak nyugodtan, elfértek.

– Ó, ez nagyon kedves. Anya, nem gond, ugye? – Dawn könyörögve fordult szülője felé. – Amúgy is olyan régen láttam Avery-t, maradjunk ott egy kicsit, kérlek!

Láttam rajta, hogy habozik, és nem szívesen egyezik bele, de a lánya kiskutya szemeinek valószínűleg ő sem tud ellenállni, és ez meg is bizonyosodott pár pillanattal később.

– Ha biztosan nem zavarunk, akkor nagyon szívesen – bólintott rá.

– Ugyan, ha zavarnátok, nem ajánlottam volna fel – mosolyodott el anya, és kinyitotta a kocsi ajtaját. – A lányoknak is biztosan jót tenne, ha nem kellene egyedül lenniük.

Ezzel egyikünk sem tudott vitatkozni, tényleg nem szívesen lettem volna most távol Dawntól, tudni akartam, mi történt vele azután, hogy Matt engem elhozott onnan. Szerencsére az anyukája sem ellenkezett sokáig, beszáll az anyósülésre, míg mi elköszöntünk a fiúktól. Charles nagylelkűen felajánlotta Nathanielnek, hogy haza dobja, ha már a szülei csak úgy itt hagyták. Figyeltük, ahogy beszállnak, majd mosolyogva intettem Charlesnak, mielőtt beültem volna Dawn mellé hátra, majd Elliot is beszállt. Útközben csak pár szót váltottunk mindannyian, anya az útra koncentrált, mi pedig nem mertünk nagyon belemélyedni a beszélgetésbe egyelőre. Kellett egy kis idő, míg összeszedtük minden gondolatunkat, na, meg persze némi erő is kellett ahhoz, hogy ne sírjuk el magukat abban a pillanatban, hogy hangosan elmeséljük, mi mindent kellett átélnünk abban a néhány órában.

Mikor megérkeztünk a házhoz, előre siettem anyával, és megkértem, hogy mesélje el Dawn anyukájának Matt sztoriját, de figyeljen arra, hogy fogalmaz. Így is biztosan ki fog akadni, ha nem tudja, mivel is foglalkozott a férje, de biztos vagyok benne, hogy egy kicsit számított, hogyan is adják ezt a tudtára. Anya nagyon gyakran nyers szokott lenni, ezért szinte könyörögtem neki, hogy csak most az egyszer próbáljon együtt érző lenni, gondoljon bele kicsit, milyen lehet most Dawn anyukájának.

Jól esett belépni a házba, és ismét hálát adtam istennek, hogy élek, és volt lehetőségem hazajönni. A nap folyamán ezt számtalanszor megtettem már, de úgy éreztem, nem teszek rosszat azzal, ha még egyszer-kétszer elmondom ezt magamban.

– Forró csokit vagy teát innátok szívesebben? – Dawn és én már megindultunk a szobám felé, amikor anya megállított minket. Ez nem is volt kérdés.

– Forró csokit – vágtuk rá egyszerre, majd egymásra mosolyogtunk. – Anya, csinálsz olyan csokis sütit, mint régebben?

Volt egy időszak, amikor anya nagyon próbálkozott a sütéssel, és bár annyira nem ment neki, a csokis sütije isteni volt. Sajnos, jó pár éve nem csinált már, mindig talált valami kifogást, miért nem tud nekiállni, de tudtam, hogy megtartotta a receptet; büszke volt, hogy végre valami finomra sikerült neki, és biztosan olyan helyen tárolta a receptet, amiről csak ő tudta, hogy hol van. Talán egy kicsit tartott attól, hogy én vagy Elliot megpróbálkozunk vele, és sokkal jobban meg tudjuk sütni, mint ő. Hiába forgattunk fel minden lehetséges helyet, sehol sem találtuk meg a papírt.

– Persze. Átöltözök és neki is állok. – Kicsit meglepődtem, hogy ennyire hamar beleegyezett, de hát, azt hiszem, ez különleges alkalom volt. Nem akart nemet mondani nekem, amit persze nem akartam kihasználni, de tényleg veszettül kívántam azt a sütit.

– Elugrom vanília fagyiért és tejszínhabért. Azokkal biztosan finomabb lesz – ajánlotta fel Elliot, még az ajtónál állva. Megállítani sem lehetett volna valószínűleg, mire kettőt pislogtam, már újra rajta volt a cipő, amit körülbelül két perce vett csak le magáról.

– Köszönöm – mosolyodtam el hálásan, majd levágtattam azon a két lépcsőfokon, amire már felléptem, és szorosan megöleltem mindkettőjüket. – Nagyon szeretlek titeket!

– Oh, Avery – fonta körém a karjait anya, és jól magához húzott. A hangján hallottam, hogy közel áll a síráshoz. – Mi is nagyon szeretünk téged!

A szemem sarkából láttam, hogy Dawn is odasiet az anyukájához, hogy ölelkezve váltsanak pár szót. Mindannyiunk számára hosszú volt ez a pár óra, és jól estek ezek az ölelések. Lassan kibontakoztam Elliot és anya karjaiból is, majd megvártam, míg Dawn is ugyanezt teszi, és felmentünk a szobámba. Most tartózkodtam itt először, mióta két héttel ezelőtt összepakoltam és beköltöztem a kollégiumba. Nem tudom, mire számítottam igazából, tudtam, hogy anya és a bátyám nem fogják széttúrni, de azért jól esett látni, hogy semmi sem változott azóta, hogy kitettem innen a lábamat. A bőröndöm varázslatos módon már itt volt, valószínűleg Charles hozhatta el őket reggel, vagy valamikor azután, hogy megtudták, elraboltak. Ki tudja, hogy volt, de örültem, hogy itt vannak, és nem kell még emiatt is telefonálgatnom.

Dawnnal leültünk az ágyamra, de utána sem szólaltunk meg sokáig, csak bámultunk magunk elé, én a takarót piszkáltam, és néha egy nagyot sóhajtottam, ezzel törve csak meg a csendet néhány rövid pillanat erejéig.

– Tudod – szólalt meg lassan Dawn –, nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog kijutnom onnan élve. Vagy hogyha sikerült is volna, nagyon féltem, hogy téged nem fognak időben megtalálni.

Hátradőltem, a hátamat a falnak vetve és kicsit elhúztam a számat.

– Én is ettől tartottam. Amikor Matt elvitt onnan, szentül meg voltam győződve arról, hogy percek vannak csak hátra az életemből – mondtam halkan. – Ráadásul aggódtam is, hogy veled mi lesz. Nem bántottak, ugye? – fordultam felé teljesen.

Még egyszer alaposan megnéztem az arcát, de szerencsére nem láttam rajta monoklit, vagy bármit arra utaló jelet, hogy megverték volna. Talán csak a száján, de nem tudhattam biztosra, hogy azt mikor és hogyan szerezhette.

– Nem, szerencsére – rázta meg hevesen a fejét. – Mármint, egyszer megütöttek, amikor nem akartam csendben maradni, de egyébként úgy tettek, mintha ott sem lennék. Mielőtt a főnökük visszaért volna, megérkeztek a rendőrök. Senki nem akart balhét, és úgy láttam, mintha féltek is volna, szóval nem ellenkeztek, ki tudtak hozni anélkül, hogy elsütötték volna a fegyvert. Nem tudom, szerintem rosszul lettem volna, ha ott elkezdenek mellettem lövöldözni, és túl sem tudnám rajta tenni magam egykönnyen. Nem mintha ezen túl lehetne – sóhajtott fel. – El sem hiszem, hogy Matt is ott volt. Hogy csatlakozhatott ilyen emberekhez, én nem is értem…

Az ajkamba haraptam.

– Nem volt más választása.

És ezzel el is meséltem Dawnnak mindent, amit a fiútól hallottam az erdőben. Össze-vissza ugráltam a sztoriban, túl sok volt, hogy szó szerint és időrendben meg tudjak mindent jegyezni, de Dawn értette a lényeget, és látszólag őt is lesokkolta, mint engem. Talán még jobban, és először el sem akarta hinni, hogy az apjának köze volt valamilyen szinten az elrablásához. Sosem mondta el neki, vagy az anyukájának, hogy mivel foglalkozik pontosan, de sosem sejtették, hogy ilyeneket csinálna.

– Így már értem, miért volt olyan keveset otthon, és miért jött haza gyakran összeverve. Ha éppen nem így volt, a kézfején repedt fel a bőr, mintha valakinek nagyon erősen behúzott volna párszor. Nem említette, mi történt, és ellenkezett, amikor anya mondta neki, hogy menjen el vele orvoshoz, vagy jelentse fel azt, aki zaklatja, de mindig lelegyintette és bezárkózott a dolgozószobájába. – Néhány pillanatra lehunyta a szemeit és a vállamra döntötte a fejét. – Ez annyira hihetetlen. Nem akarom elhinni, hogy hagyta, hogy én is bele legyek rángatva az ügybe. Ráadásul te is… – nézett rám nagy szemekkel. – Annyira sajnálom, Avery, hogy miattam te kerültél bajba.

– Nem miattad kerültem bajba, Dawn – karoltam át a vállát. – Sőt, apádat sem hibáztatom, ha ez megnyugtat. Persze, nem jó, hogy ezzel foglalkozik, de szerintem nem tudta, hogy eddig el fognak menni ezek az emberek. Egyedül őket hibáztatom. Na, meg Mattet, amiért nem figyelmeztetett, hanem még bele is ment a piszkos játékaikba és veszélyeztetett minket – vontam meg a vállait.

Dawn nem szólt semmit, de időközben eldőltünk az ágyon is csak a plafont bámultunk, a lentről felszűrődő hangokat hallgatva. Már valamennyire érezni is lehetett a csokis süti illatát, amitől éhes lettem, a korábban megevett szendvics ellenére is. Mégsem akartam mást enni, egyedül a sütire vágytam. Egy kis boldogsághormonra, ha már máshogy nem kaphattam meg.

– Mit kerestetek odakint Nathaniellel? – tettem fel a kérdést, ami igazából eléggé érdekelt. – Amikor anya rákérdezett nála, nagyon elpirult. Úristen, pont, mint te! – ültem fel egyből, amikor megláttam az arckifejezését, és nem tudtam megállni, egy szélesebb mosoly jelent meg ajkaim.

Dawn zavarában csak eltakarta az arcát a kezeivel. Nem akartam erőltetni a dolgot, azért nem kezdtem el faggatni, tudtam, hogy ha akarja, akkor úgyis el fogja mondani. Igaz, mindent tudtunk egymásról, és nem volt olyan dolog, amit ne meséltünk volna el a másiknak szinte azonnal, de nem haragudtam volna meg, ha ez a kettejük titka marad. Castielnek és nekem is voltak olyan pillanataink, amiket nem adtunk tovább másnak, bár nem kételkedtem abban, hogy Dawnnak és Nathanielnek is volt más. Mégsem akartam ezeket kiszedni belőle, hiszen tudtam, mennyit jelentenek ezek az apró dolgok, amit rajtuk kívül senki más nem tudott. De Dawn végül mégis elmesélte.

– Igazából semmi olyan nem történt, de tényleg – ejtette vissza maga mellé a kezeit, de még mindig annyira zavarban volt, hogy kerülte a tekintetemet. – Sok volt neki annyi ember, meg a hangos zene, és kimentünk egy picit levegőzni. Csak beszélgettünk egy kicsit, mindenféléről. Hihetetlen egyébként, mert azokkal a srácokkal, akikről úgy gondoltam, hogy tényleg mindenben passzolunk egymáshoz, sosem tudtam így beszélgetni. Hamar elfogyott a téma és a találkozó hátralévő részében csak egymás száján lógtunk. De Nathaniellel annyira más…

– Pont azért más, mert ti is különböztök – mosolyodtam el halványan, amit Dawn is viszonzott, rám pillantva.

– Igen, igazad lehet – mondta bólogatva és ő is felült. – Szóval mellette nem gondolok arra, hogy mennyire meg akarom csókolni, és nem is sürgetem, hogy bújjunk össze. Szeretem, amikor csak vagyunk. Viszont tegnap este mindketten ittunk egy keveset, és beszélgetés közben valahogy elcsattant egy csók – vont vállat, mintha nem is lenne annyira nagy dolog, de láttam az arcán, hogy nagyon is. – Elsőre nem is különbözött azoktól, amiket szoktunk váltani. Tudod, tényleg nem kapkodunk, lassan haladunk. Csak pici puszik voltak, meg egy-egy hosszabb csók, de a tegnap esti… szenvedélyes és tüzes volt. Imádtam – harapta be az ajkát, majd mosolyogva odakúszott hozzám és megölelt. – Avery, én sosem éreztem még ezt egyik srác közelében sem. És tudod, mi az, ami megijeszt még?

Lassan köré fontam a karjaimat, majd a fejemet elemeltem tőle annyira, hogy rá tudjak nézni. – Micsoda? – kérdeztem kíváncsian.

Dawn arcáról lehervadt a mosoly és azt láttam rajta, hogy tényleg aggasztja valami.

– Félek, hogy el fogom rontani és nem lesz ebből a kapcsolatból semmi – vallotta be halkan. Ha tartózkodott volna még valaki rajtunk kívül a szobában, ő már talán nem is hallotta volna a hangját. – Sosem tartottam ilyentől, mert tudtam, hogy úgyis jön majd más. De Nathaniel valamiért különleges, és félek, hogyha elrontom és szakítunk, sosem fogok olyan srácot találni, akivel ennyire jól érzem magam.

Meglepett, amit hallottam tőle. Jól ismertem őt, és tisztában voltam eddig minden kapcsolatával, az érzéseivel, de nem emlékszem, hogy bármikor is tartott volna olyantól, hogy elront valamit. Egyszerűen… ez sosem érdekelte őt, pontosan azért, mert rengeteg fiú volt, akivel utána összejöhetett még, ha valakivel éppen nem működött volna. De Nathaniel ezek szerint tényleg más volt, aminek örültem, mert Dawnnak sosem volt még rendes kapcsolata, és tudtam, hogy Nathaniel vigyázott volna rá és boldoggá is fogja tenni őt.

– Szerintem feleslegesen parázol emiatt, Dawn. Nathaniel szeret veled lenni, és hidd el, ha valaki ennyire aggódik miattad, mint ahogy ő tette egészen addig, amíg meg nem látott, biztos lehetsz benne, hogy nem fog csak úgy elhagyni – mosolyogtam rá biztatóan, tényleg így is gondoltam. – Ráadásul Nathanielnek régóta bejössz már, láttam, hogy nézett rád már év elején is. Pedig akkor mindenki arról pletykált, hány pasival voltál már együtt, és nézd meg, ez mégsem riasztotta el attól, hogy megpróbálja veled. Arról nem is beszélve, hogy szerintem ő is látja, hogy jó hatással vagytok egymásra. Ő végre nem görcsöl annyira, mer egy picit ellazulni és nemet mondani. Te pedig nézd meg, alig akartam elhinni a ruhádat. Sokkal visszafogottabban, öltözködsz, és szerintem ez jobban is áll neked. Egész este talán két pohárral, ha elfogyasztottál, és nem lehajtottad, lassan ittad, ami sosem volt szokásod.

– És még együtt is tanulunk – tette hozzá elmosolyodva, mire felnevettem.

– Látod, erről beszélek! – bólogattam sűrűn. – Ne aggódj, jó? Nathaniel biztosan nem fog elhagyni.

Lassan felálltam közben és a szekrényemhez sétáltam. Kivettem belőle egy melegítő nadrágot és egy kényelmes pulcsit, amit odaadtam Dawnnak, hogy átöltözhessen, ne a tegnap esti ruhájában legyen. Hiába van bekapcsolva a fűtés, attól még fázhat egy kicsit, na, meg gondolom, nem is akart a nap hátralevő részében koszos és szakadt koktélruhában lenni.

– Köszönöm. Úgy hiányzott, hogy így beszélgessünk. Üres nélküled a suli, és rossz, hogy nem vagy ott állandóan a közelünkben – sóhajtott fel, majd felállt, hogy átöltözzön. – Ó, igen. Akartam is kérdezni amúgy. Mi a helyzet Charlesszal? Többet láttalak vele, mint Castiellel.

Elhúztam a számat; tudtam, hogy nem fogom megúszni a témát, de egy kicsit azért reménykedtem, hogy később kerül majd szóba. Visszahuppantam az ágyra és egy pillanatra gondolkodóba estem, majd felsóhajtottam.

– Nincs semmi vele. Igazából, Castiellel sem. – Azt sem tudtam, egyáltalán hogyan mondjam el neki. – Mármint, nem is tudom. Elbizonytalanodtam. Az együtt töltött idő Charlesszal fantasztikus volt, tudod? Magamnak sem akartam bevallani, de szeretek a közelében lenni, hiába próbálom magam visszafogni magam Castiel miatt. Nem mondom, hogy ő nem kell, mert ó, hidd el, nagyon-nagyon szeretem. De Charlest is, és nem csak úgy, mint egy barátot. – Egy kisebb szünetet tartottam. – Úgy döntöttem, hogy szakítok Castiellel, mert nem fair vele szemben, hogy valaki más figyelmére is éhezem, és arról fantáziálok, milyen volt vele csókolózni. Olyan barátnőt érdemel, aki csak őt akarja, én pedig úgy érzem, nem tudom már ezt megadni neki. – Emiatt pedig szörnyen is éreztem magam. – De pont emiatt nem akarok összejönni sem Charlesszal, mert… mert nem. Nem menne, és tudom, hogy nem tudnám Castielt sem kiverni a fejemből, ez pedig vele szemben nem lenne igazságos. A barátjuk akarok csak lenni, azt hiszem, Charles meg is értette. Castiel viszont… vele még beszélnem kell – pillantottam Dawnra, aki át is öltözött, míg beszéltem és visszaült mellém.

Csak nézett rám, az arcomat tanulmányozva, mielőtt egy aprót bólintott volna.

– Szerintem ez egy érett döntés volt a részedről – mosolyodott el egészen kicsit. – Nem mondom, hogy Castiel is meg fogja érteni, mert biztos, hogy nem fogja ezt egykönnyen elfogadni. De be fogja látni, hogy neked és nekik is ez lesz a legjobb. Így nem sérül meg senki.

– Gondolod? – Még mindig nem voltam egy cseppet sem biztos abban, hogy tényleg ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam, és megerősítésre volt szükségem.

Dawn mosolyogva bólintott egyet.

– Igen. Elég időt voltál pasikkal, annak ellenére, hogy még csak most töltöd a tizenhetet. Szünetelj egy kicsit, légy szingli. Eszedbe ne jusson egyéjszakás kalandokat keresni, csak legyél egyedül. Jót fog tenni. Ha valamelyikükkel együtt kell lenned, akkor hozzá úgyis vissza fogsz találni – szorított rá finoman a kezemre.

A szavai elgondolkodtattak. Dawnnak igaza volt, tényleg sokat pasiztam, annyit, amennyi az én koromban nem lenne egészséges. Túl hamar fel akartam nőni, utánozni az idősebbeket, mert azt hittem, csak így tudok igazán érvényesülni. De ha most abbahagynám ezt, lenne másra is időm. Koncentrálhatnék a tanulásra, amit amúgy eléggé elhanyagoltam, már pedig az új iskolában tényleg teljesítenem kellett. A barátaimmal is többet foglalkozhatnék, és találhatnék magamnak hobbit – mert lássuk be, a bulizás és piálás nem volt az. Ha nem akarok egyetemista koromra teljesen kiégni, vissza kell vennem a tempóból. És ó, egek, éreztem, hogy képes vagyok rá!

– Kész a süti!

Anya hangjára felkaptuk a fejünket, majd sietve elindultunk lefelé. Én még mindig agyaltam, de igazából nem is volt rá szükség, hamar rájöttem, mit is akarok, ami megmosolyogtatott.

Itt volt az idő a változásra.