54. Ha nem ő, akkor ki?

Csóközön!♥

Fú, hát én már nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy én egy hét múlva már hoztam is a következő részt.:D Nem mostanában, az biztos. :D

De sikerült, és bízom benne, hogy ezentúl tartani is tudom majd ezt a rendszerességet. ^^

Na, de nem is húzom tovább az időtöket, jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,

Raina

Miután kidühöngtem magam, lassan elindultam az osztálytermünk felé, hogy túlessek azon az átkozott takarításon. Útkörben próbáltam elterelni a gondolataimat, de Charles szavai folyamatosan a fejemben visszhangoztak, s minden egyes másodperccel egyre csak mérgesebb lettem, ismételten. Egyszerűen nem bírtam felfogni, mégis hogy jön ő ahhoz, hogy csak úgy elszakítson Castieltől. Mi vagyok én, valami báb, amit kénye-kedve szerint rángathat ide-oda, az érzéseitől függően? Fogadni mernék, hogy hamarosan talál magának valami csajt, rólam meg teljesen megfeledkezik majd, s itt maradok ebben a rohadt iskolában egyedül, magányosan, a legjobb barátaim és a szerelmem nélkül. Nem fér a fejembe, hogy gondolta ezt az egészet. Istenem, de szeretném most arcon törölni! Igazán megérdemelné az a beképzelt… Ah, mindegy, hagyjuk! Nem éri meg felbosszantanom magam a hülyeségein. Ha megismer, úgyis kiábrándul majd belőlem, ha meg nem, nos, engem nem érdekel. Én bizony itt nem maradok hétvégére. Most már egészen biztos, hogy péntek délutánonként hazamegyek, és az azt követő másfél napot Castiellel fogom tölteni. Pff, mégis kinek van szüksége Charlesra? Mert nekem aztán nem!

Oké, mégis kit akarok becsapni? Valójában igenis szükségem volt rá, éppen ezért gyűlöltem őt annyira. Mert nem szabadott volna így éreznem iránta, elvégre kapcsolatban voltam. Nem akartam miatta tönkretenni életem első komoly viszonyát, mert tudtam, hogy Charles mellett nem tudnék élni. Castiellel sem egyszerű, de vele legalább hasonló a személyiségünk, és tudtam, hogy kezeljem a szeszélyeit. Charlesszal más volt a helyzet; őt nem ismertem, de nem is akartam megismerni. Egy dolog, hogy jó volt vele ágyba bújni, mikor el voltam keseredve, és úgy éreztem, az egész univerzum ellenem fordult, de anyám bőven tett azért az elmúlt napokban, hetekben, hogy ennél többet ne is akarjak a sráctól.

Zsebre tett kézzel, a szememet végig a padlón tartva, léptem be az osztályterembe, ahol nem meglepő módon Jace már takarított. Egy darabig figyeltem, ahogy nekem háttal szedegeti fel a szemetet, majd gúnyosan elmosolyodtam. A sértés már a nyelvem hegyén volt, ezúttal azonban volt annyi önuralmam, hogy magamban is tartsam. Nem hiányzik nekem a balhé, tényleg. Lehet, hogy Jace egy szánalmas alak, de nem akartam folyton összetűzésbe keveredni vele. El fogom őt kerülni szépen, hozzá sem szólok az elkövetkezendő másfél évben, és akkor minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Már csak Charles távol tartására kell valamit kitalálnom…

– Késtél – fordult felém nagy szemekkel, miközben a szemétbe hajította a kezében lévő zacskókat és alumínium fóliákat.

– Nagyszerű észrevétel, Sherlock – forgattam a szememet, és összefontam magam előtt a kezeimet. – Eltévedtem útközben – hazudtam gyorsan. – Tudod, egyesek nem mozognak még olyan otthonosan ebben az iskolában, mint te.

Jace felsóhajtott, s leguggolt, hogy bekösse a cipőfűzőjét, ami nem mellesleg nem is volt még csak meglazulva sem.

– Reméljük, hogy egyesek nem is fognak otthonosan mozogni… – motyogta halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.

– Hogy micsoda? – kérdeztem vissza felháborodottan.

Jace felegyenesedett, s semleges kifejezéssel meredt rám.

– Csak azt mondtam, hogy remélem, nem fogod sokáig itt rontani a levegőt. Nagyon sok ribanc van ebben az iskolában, nincs szükségünk még egyre.

És itt telt be nálam a pohár. Nehezen viseltem, ha negatívan beszéltek rólam, főleg, ha még a szemembe is mondták a véleményüket. Éppen ezért hirtelen cselekedtem, gondolkodás nélkül, mikor egy határozott, erős mozdulattal pofon vágtam őt. A csattanás egy ideig még visszhangzott az üres osztályteremben, s Jace is csak meredt maga elé, döbbenten. Én pedig? Én kis híján felrobbantam, olyan mérges voltam. Nem csak rá, de Charlesra is. Már most elegem volt az itteni srácokból, a pokolra kívántam őket, noha kettőjükön kívül mást nem is ismertem még itt. De ha a többiek is ilyenek, akkor nem akarok találkozni, beszélgetni velük. Istenem, valaki most azonnal vigyen vissza a Sweet Amorisba!  Esküszöm, még Nathaniel is borzasztóan hiányzik. Ha legközelebb látom, biztosan a nyakába ugrom, és ezerszer bocsánatot kérek majd tőle, amiért a múltban olyan bunkón viselkedtem vele.

– Nincs jogod így beszélni rólam, Jace… – szűrtem a fogaim között. – Tedd túl magad a csalódáson és fogd fel végre, hogy nem te voltál számomra az igazi!

Jace mérgesen nézett végig rajtam, majd egy lépést tett felém, mire automatikusan egy lépést hátráltam, egészen addig, míg az egyik padnak nem ütköztem. A fiú valószínűleg láthatott valamit az arcomon, amit nagyon szerettem volna elrejteni előle, mert hirtelen megenyhültek a vonásai, s pontosan úgy pillantott rám, mint tegnap a kollégiumban.

– Mi történt veled, Avery? – kérdezte halkan, egy újabb lépést téve felém, mire szorosan lehunytam a szemeimet. – Te félsz tőlem?

Kétségbeesetten fordítottam neki hátat, s ragadtam meg a már bekészített felmosó mopot, hogy feltöröljem a padlót. Mit válaszolhatnék erre? Mondjam el neki, hogy igen, rettegek tőle, mert megpróbált megölni? Annyi lehetőség fordult meg rövid időn belül a fejemben, amit csinálhatna velem… Hirtelen már nem is tartottam annyira jó ötletnek egy légtérben tartózkodni vele.

De ha el is árulom neki, hogy ő a gyanúsítottam, s kiderül, hogy nem is ő tette, egy életre haragudni fog rám, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, hogy megpróbált eltenni láb alól. Én legalábbis rohadtul mérges lennék, ha valaki engem gyanúsítgatna ilyenekkel. De mit érdekel engem, hogy Jace megharagszik rám? Nem voltunk puszipajtások, és nem is leszünk soha.

Mindenesetre, jobbnak láttam befogni a számat, és inkább tenni a dolgom, hogy minél hamarabb visszamehessek a kollégiumban. Aztán persze tudatosult bennem, hogy pechemre Jace is kollégista, így valószínűleg együtt fogunk visszamenni, legalábbis kénytelen leszek rá hagyatkozni, hiszen reggel annyira kómás voltam még, hogy fel sem fogtam merre jöttünk. Arra emlékeztem, hogy gyalog öt percnél nem lehet messzebb, de ez irány… Hm, ha egyedül indulnék el, bizonyára eltévednék.

– Jace… – szólítottam meg halkan a fiút, miután mindketten végeztünk a takarítással. Jace éppen kimenni készült a teremből, de a hangomra felkapta a fejét, és kíváncsian meredt rám. Nagy levegőt vettem. – Ami azt illeti, van valami, amiről talán jobb lenne beszélgetnünk egy kicsit…

Jace megemelte az egyik szemöldökét.

– Nekünk? Beszélgetni? – pislogott rám nagy szemekkel. – Mi az, Delacroix, agyadra ment a sok tisztítószer?

Igyekeztem nem meghallani a kissé sértő hangnemben feltett kérdést, s inkább felpattantam az egyik pad tetejére, onnan vártam, hogy a srác beljebb lépjen, és ő is leüljön valahova. Egy ideig gondolkodott, szerintem nem volt biztos abban, hogy jó ötlet, ha mi most nekiállunk beszélgetni, végül azonban beadta a derekát, és egy hatalmas sóhaj kíséretében a tanári asztalhoz sétált, hogy szembe lehessen velem. Csípőre tett kézzel nézett rám.

– Hallgatlak… – mondta semleges hangon, bár a szemében azért ott csillogott a kíváncsiság is.

Nagyot nyeltem. Valahogy nem volt ínyemre ez a beszélgetés, de túl akartam rajt lenni. Ki akartam deríteni, ő próbált-e megölni, vagy sem.

– Milyen gyakran szoktál hazamenni? – tettem fel az első kérdésem némi hezitálás után.

– Havonta egyszer, maximum kétszer, hétvégére – válaszolta szinte azonnal, kissé meglepetten. – Miért?

A szívem egyre gyorsabban dobogott a bordáim mögött, s hirtelen szédülni kezdtem. Azt kívántam, bár mellettem lenne most Castiel, hogy segítsen utána járni a dolgoknak. Már nem vagyok olyan magabiztos, mint korábban, és rettentően féltem a következményektől. Egyedül voltunk a teremben, s kint sem hallottam semmiféle mozgást. Ki tudja, vannak-e a közelünkben tanárok. Bár egyeseknek még tanítás volt, mégis féltem, hogy Jace esetleg képes lenne valamire. Talán még egy kicsit remegtem is, de csak remélni tudtam, hogy ezt nem veszi észre a fiú.

– Előfordult, hogy esetleg hét közben is hazamentél? – folytattam a kérdezősködést.

Jace a homlokát ráncolva nézett rám.

– Mi ez a faggatózás, Delacroix? – csattant fel.

– Csak válaszolj a kérdésemre! – szóltam rá határozottan.

Jace egy ideig csak meredt rám, majd hatalmas levegőt vett, s felült az asztal tetejére.

– Igen, elő szokott fordulni, amikor beteg vagyok. Tudod, jobb otthon, a kényelmes ágyban szenvedni, mint a kollégiumban a sok idióta között.

Ésszerű magyarázatnak tűnt. De ha tényleg akkor járt csak haza, amikor beteg volt, kizárt dolog, hogy lett volna ereje kimászni az ágyból, hogy rám gyújtson egy raktárt.

– És mikor voltál utoljára beteg? – tettem fel az újabb kérdést bizonytalanul. – Mondjuk szeptember elején valamikor?

– Nem gondolod, hogy egyszerűbb lenne azt a kérdést feltenned, amire tényleg tudni akarod a választ? – Fáradtan túrt a hajába. – Ne húzd az időmet, légy szíves!

Megráztam a fejem.

– Csak tudni szeretném, hogy iskolakezdés elején jártál-e a városban hétköznap délután.

Jace egy pillanatra elgondolkodott.

– A szakításunk utáni hétvégén azonnal beköltöztem a kollégiumban, azóta egyszer voltam otthon huzamosabb ideig: karácsonykor.

– Ó!

Csalódottan meredtem rá. Annyira szerettem volna lezárni ezt a raktáros dolgot, de úgy éreztem, megint csak a sötétben tapogatózom. Egyre biztosabbá vált számomra, hogy nem Jace tette, ami egyszerre töltött el megnyugvással és még nagyobb félelemmel. Azt akartam, hogy az elkövető rács mögé kerüljön végre, és én újra békében élhetem majd tovább az életem. De mi van, ha sosem kerül elő? Életem végéig retteghetek majd, hogy mikor csaphat le rám újra?

– Mivel én válaszoltam neked, most tégy meg nekem egy szívességet, kérlek, és válaszolj nekem is – nézett rám komolyan. – Mi történt, amiért úgy érezted, muszáj így kifaggatnod engem?

Elkaptam róla a tekintetem, s próbáltam összeszedni magam, ám ez egyáltalán nem jött össze. Az orrom szúrni kezdett, néhány másodperc múlva pedig megállíthatatlanul kezdtek végigfolyni az arcomon a könnyek. A szemem sarkából láttam, hogy Jace keze megmozdul, gondolom át akart ölelni, de még időben meggondolta magát, s csak megköszörülte a torkát. A zsebébe nyúlt, s egy papír zsebkendőt nyújtott át, amit azonnal el is fogadtam.

– Valaki megpróbált megölni – mondtam halkan, mikor úgy éreztem, sikerült annyira megnyugodnom, hogy összefüggően tudjak beszélni. – A jelenlegi barátomra és a bandájára vártam annál a raktárnál, ahol rendszeresen szoktak próbálni, mikor valaki bezárta az ajtót. A következő pillanatban pedig már lángokban állt az egész hely. – Kézfejemmel megtöröltem a szemeimet, majd Jace-re néztem. – A tettest nem találták meg, bár nem tudom, hogy keresték-e egyáltalán. Mi Castiellel viszont végigvettünk minden lehetséges gyanúsítottat, és… – elkaptam a fiúról a tekintetem. – Mivel ez nem sokkal a szakításunk után történt, majdnem teljesen biztosak voltunk benne, hogy te tetted…

Jace szótlanul méregetett, kifejezéstelen arccal, miközben én még levegőt venni sem mertem, míg arra vártam, hogy végre megszólaljon. Ezernyi gondolat pergett le bennem ez idő alatt, de tényleg, halvány fogalmam sem volt arról, mi járhat a fejében.

Végül csak vett egy nagy levegőt, s átült mellém. Nem nézett rám, tekintetét mindvégig a padlón tartotta, én pedig reflexből kicsit arrébb csusszantam. Nem tehettem róla, rettegtem, hogy kiderül, ő próbált meg ártani nekem. Persze, már egy ideje ezt akarom: rács mögött látni az elkövetőt, de abban a pillanatban jöttem csak rá igazán, hogy borzasztóan csalódott és szomorú lennék, ha Jace közölné velem, ő akart megölni. Azt hiszem, képtelen lettem volna őt feljelenteni; inkább megpróbáltam volna egy légtérben élni vele, már csak a rövid, közös múltunk miatt is.

– Nem tudom eldönteni, hogy most megsértődjek, vagy csak szomorúan sétáljak el – pillantott rám a szeme sarkából. – Rosszul esik, és mélységesen felháborít, hogy rám gondoltatok. – Szavai ellenére nyugodtan és halkan beszélt. – De valahol meg is értem, miért én vagyok az első számú gyanúsítottatok – sóhajtott fel, s lesütötte a tekintetét. – Sajnálom, ami veled történt, Avery…

Nem akartam elsírni magam, ezért erősen az ajkamba haraptam, abban a reményben, hogy így képes leszek visszatartani a könnyeimet. Fájt, hogy ennyire megvisel még mindig ez az egész, és nem tudok úgy a tűzről beszélni, hogy ne érzékenyülnék el közben. Vajon el tudom egyszer engedni ezt az emléket? Vagy mindig gyomorgörccsel és a torkomban lévő gombóccal fogok rá visszaemlékezni? Lehet, hogy már sokkal korábban fel kellett volna keresnem egy pszichológust, mint ahogyan arra apám kért számtalanszor a videó hívásaink során? Vajon ha megfogadtam volna a tanácsát, most könnyebb lenne az életem?

– Sikerült valahogy feldolgoznod? – kérdezte alig hallhatóan. Amikor rápillantottam, bűntudatot láttam megcsillanni a szemeiben.

Vajon mitől lehet? Lelkiismeret-furdalása van, amiért megtette, vagy egyszerűen csak azt sajnálta, ahogy viselkedett velem?

– Nem igazán – nevetek fel keserűen. – A mai napig kísért, álmaimban, sőt, még ébren is. Szerintem addig nem is nyugszom meg, míg ki nem derül, ki tette… – Az utolsó pár szónál akaratlanul is rápillantottam, abban bízva, hogy valóban megerősíti, nem ő volt. Eddig ugyanis nem tagadta…

Jace védelmezően maga elé emelte a kezeit.

– Ne nézz így rám, Delacroix, tényleg nem én tettem! – húzta össze a szemöldökeit. – Bármennyire is haragudtam rád akkor, ilyenre még én sem lennék képes. Nem próbáltál körülnézni még a baráti körödben? Fogadni mernék, hogy sok csontvázat rejtegetnek.

Rá villant a tekintetem, és hirtelen felegyenesedtem.

– Úgy beszélsz, mint aki tud valamit.

Jace értetlenül nézett rám.

– Egyszerűen csak ismerem az embereket. Tudod, senki sem az, akinek mutatja magát. – Egy pillanatra elgondolkozott. – Charlesra nem gondoltál még?

Habozás nélkül ráztam meg a fejem.

– Charlesszal az eset után találkoztunk, miután kiengedtek a kórházból. Anyuék úgy döntöttek, szigorítanak egy picit, én pedig besokalltam és elszöktem otthonról.

– Képzelem, mi történhetett azon az éjszakán – forgatta meg a szemeit.

Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, és inkább leszálltam az asztalról, hogy magamra vegyem a kabátom. Mindvégig magamon éreztem Jace tekintetét, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Ami azt illeti, nem nyugodtam meg teljesen, és még mindig megkérdőjeleztem Jace ártatlanságát. Ezt persze eszem ágában sem volt megemlíteni neki, hiszen nagyjából meg voltak a terveim, hogyan fogok utána járni, igazat mondott-e vagy sem. Egyáltalán nem tetszett, amire készültem, de nem volt más választásom. Pontot akartam tenni az ügy végére.

– Nézd, Jace… – szólaltam meg, miközben végigsétáltunk a folyosón. A kezeimet a zsebeimbe rejtettem, ugyanis délelőtt ismét havazni kezdett, s valószínűleg a levegő is jobban lehűlt odakint. – Nagyon sajnálom, ami köztünk történt. De én nem akarok veled haragban lenni, és komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, nyugalmat szeretnék a következő másfél évben. Nem hagyhatnánk abba egymás cseszegetését?

Jace halványan elmosolyodott.

– A nyugalmat nem ígérhetem meg – kezdte –, azt viszont igen, hogy békén hagylak. Egy jó tanács, amit nem ártana megfogadnod: kerüld el Alice-t és a bandáját. Kétszínűek, és képesek a földbe tiporni, ha úgy érzik, veszélyezteted a hírnevüket.

Kérdőn meredtem a fiúra. Nos, eddig sem tartottam túl szimpatikusnak Alice-t, hiába beszélgettünk ebédszünetben. De azt hittem, ez csak azért van, mert rosszul esett, hogy Jace szavai, és Charles miatt azonnal ellenem fordult úgy, hogy meg sem hallgatta az én nézőpontom. Lehet, hogy nem is volt annyira jó ötlet megnyílni neki korábban? Ki tudja, milyen pletykákat fog terjeszteni rólam…

– Alice bandája alatt Lucy-t érted, vagy a kis csapat szöszit, akik állandóan a tanári asztalnál vihognak?

– Lucy a légynek sem tudna ártani – legyintett, majd kilépett az iskolából. Azonnal megborzongott a hidegtől, mivel nem cipzárazta össze a kabátját. – Kivéve, ha fiú vagy. Akkor menekülj előle, ha kedves az életed.

Felnevettem.

– Legutóbb szerencsére még lány voltam – mosolyodtam el szélesen. – Ami a többieket illeti, hál’ isten, tudom, hogy kezeljem őket. Kísértetiesen emlékeztetnek egy barátom húgára, és annak csapatára – húztam el a számat. – Azt hittem, itt nem lesznek ilyenek, de azt hiszem, tévedtem. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy máris sikerült kihúznom náluk a gyufát.

– Kerüld el Charlest, és nem lesz bajod.

Nem néztem rá, pedig tudtam volna mit mondani neki. Elkerülni Charlest, nem éppen a világ legegyszerűbb dolga, főleg, ha maga Charles szeretné, hogy állandóan összefussunk. Ráadásul a kis tervemhez elengedhetetlen szerény személye, így kénytelen vagyok a közelében lenni.

Időközben visszaértünk a kollégiumba, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, felviharoztam a szobámba, hogy letehessem a cuccaimat. Odabent Priya éppen jegyzeteket készített – először puskára gondoltam, de ő pont olyannak tűnt, aki szorgalmasan tanul óráról órára –, Lucy pedig az ágyán feküdt, s zenét hallgatott. Amikor észrevett, mosolyogva kikapta a fülesét, és mellém pattant. Priya egy pillanatra felénk pillantott, majd egy nagyot fújtatva összeszedte az összes cuccát, s kisétált a szobából. Lucy kérdőn nézett rám, én pedig csak megvontam a vállam. Priya bizonyára annyira utál, hogy még egy légtérben sem szeretne velem tartózkodni. Kíváncsi vagyok, vajon hozzá is eljutottak-e a korábbi pletykák, vagy sem. Bár gyanítom, órákkal ezelőtt hallott már róla. Mármint rólam.

– Milyen volt a takarítás? – kérdezte Lucy, s leült az ágyamra. Úgy tűnt, őt nem zavarta annyira, hogy Priya csak úgy lelépett.

– Unalmas és koszos – fintorogtam. – Viszont beszélgettem egy kicsit Jace-szel. Talán most már leszáll rólam.

Valójában eszem ágában sem volt beavatni ennél is jobban a dolgokba, hiszen Jace megjegyzése Alice-szel kapcsolatban bogarat ültetett a fülembe, és tartottam attól, hogy Lucy netalántán kikotyogna valamit a lánynak. Eléggé úgy látszott, hogy ők ketten jóban vannak, úgyhogy nagyon kell vigyáznom, kinek mit mondok.

Nagy levegőt vettem. Úgy éreztem, mintha még mindig a Sweet Amorisban lennék. Arra számítottam, itt egy kicsit lenyugszanak majd a dolgok, és kicsit elvegyülhetek a tömegben, nem fogom magamra vonzani a tekinteteket. De az a baj, hogy a problémák és bizonyos emberek mindenhova követnek, és fenekestül felforgatják az életem. Azzal, hogy kiderült, ismerem Jace-t és Charlest is, rengeteg leendő barátot veszítettem, hiszen ez alapján sokan máris úgy gondolták, nem is érdemes megismerkedniük velem, úgyis lenyúlom a kiszemeltjüket. Ha tudnák, mi a helyzet valójában…

Hogy utáltam-e emiatt az iskolát? Egy kicsit. Jó társaság nélkül szar lesz bejárni, úgyhogy ki kell találnom valamit, mivel üthetem majd el az unalmasabb szüneteket. A mosdóban mégsem bujkálhatok egész nap! Ráadásul Dawnt sem akarom állandóan a nyűgjeimmel zaklatni, hiszen még ő is megutálna a végén. De mégis mit tehetnék? Magányosnak éreztem magam, és már az első tanítási napom után hazavágytam, és azt kívántam, bárcsak ismerős arcok között lehetnék. Mármint olyan ismerős arcok között, akik tényleg fontosak voltak számomra. És igen, furcsamód ez alatt Debbie-t és Nathanielt is értem. Még ők is hiányoznak, pedig aztán velük nem is voltam annyira jóban, sőt.

A táskámat ledobtam Lucy mellé, majd megszabadultam a kabátomtól is. Hirtelen ideges lettem attól, hogy hamarosan Charlesszal fogok beszélgetni. Túl akartam rajt lenni, nagyon is, de közben meg mégsem. Féltem, hogy talán félreért, és többet lát majd a dolgokba, mint amúgy szabadna. Nem akartam én közeledni felé, csak a segítségére lett volna szükségem.

Úgy döntöttem, nem vacakolok sokáig, s inkább fogtam magam, és elindultam az ajtó felé. Alig nyitottam azt ki, Lucy máris mellém sietett, s kérdőn nézett rám.

– Hova mész? Tíz perc múlva kezdődik a tanulószoba!

Nagyokat pislogtam rá. Hogy micsoda?

– Itt még ilyen is van? – tártam ki a karjaimat frusztráltan. Komolyan kezd a hócipőm tele lenni ezzel az iskolával.

Lucy hatalmas szemekkel nézett fel rám.

– Öltözz át, és menjünk!

Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Tényleg muszáj volt beszélnem Charlesszal, és nem akartam túl sokáig húzni, de nem akartam már az első napokban bajba keveredni azzal, hogy megszegem a szabályokat – noha amúgy is arra készültem. A hajamba túrtam.

– Adj öt percet, és utána mehetünk, jó? – Csak bízni tudtam abban, hogy a lány nem fog nekiállni hisztizni.

Lucy néhány másodpercig az ajkait rágcsálva gondolkodott, majd kifújta a bent tartott levegőt, és félreállt az ajtóból.

– Siess! – mondta határozottan, miközben azt figyelte, ahogy kilépek a folyosóra.

Nagyon imádkoztam az égiekhez, hogy Charlesra ne vonatkozzanak a szabályok, és még megtaláljam őt a szobájában. Felsiettem a lépcsőn, hiszen tudtam, hogy a harmadikon és a negyediken tartózkodnak a fiúk, és azonnal a névtáblákat kezdtem olvasni. Néhány srác furán meredtem rám, de különösebben nem szóltak hozzám, inkább kikerültek, és lesprinteltek a földszintre – gondolom, ott van kialakítva valami helyiség, ahol tanulhatunk.

– Egy szinttel feljebb.

Jace hangjára felkaptam a fejem, s száznyolcvan fokos fordulatot vettem, hogy a fiú szemeibe nézhessek. Éppen az egyik szoba ajtaja előtt állt, kezében füzetekkel és könyvekkel, arcán pedig sejtelmes vigyor ült.

– Hogy? – kérdeztem vissza, s egy lépést tettem azért a lépcsők felé.

– Charlest keresed, nem igaz? – Oldalra billentette a fejét, miközben végignézett rajtam. – Az ő szobája a negyediken van.

Gyanakodva néztem rá.

– Néhány órával ezelőtt egy ribancnak tartottál, amiért szóba álltam vele, most pedig segítesz. Miért? – Összeszűkült szemekkel méregettem.

Csak megrántotta a vállát.

– Megszoktam, hogy előbb-utóbb minden lány az övé lesz.

Szerettem volna erről valamit mondani neki, de nem akartam húzni az időt, na, meg Lucy-t sem akartam bajba sodorni a késésünkkel. Inkább csak megköszöntem Jace-nek a kis útbaigazítást, és felrohantam a lépcsőn, közben pedig azon gondolkodtam, mégis mi az istent akart ezzel mondani? És miért méregetett annyira? Egek, ha azt hiszi, egy kis beszélgetés után máris a nyakába ugrok, és adok neki még egy esélyt, nagyon-nagyon naiv. Ezek a pasik teljesen meg vannak őrülve mostanság.

A negyedik emelet sokkal kihaltabbnak tűnt, mint az előző három, gyanítom, itt már nincsenek annyian, vagy ha mégis, nagy valószínűséggel már mindannyian elindultak abba a bizonyos tanulószobába. Kissé bűntudatom volt a türelmetlenségem miatt, és legszívesebben visszarohannék, hogy szóljak Lucy-nak, induljon el nélkülem, de attól tartottam, hogy akkor elszalasztom a lehetőséget, hogy beszélhessek Charlesszal. Nem voltam biztos benne, hogy később még lesz alkalmam összefutni vele.

Szóval gyorsan végigfuttattam a tekintetem az összes ajtón, míg végül meg nem akadt a tekintetem Charles nevén. Azonnal odasiettem, s kopogtatni kezdtem, talán agresszívebben, mint szerettem volna, de mentségemre szóljon, hogy nagyon igyekeztem. Charles szerencsére azonnal ajtót nyitott, és meglepetten nézett a szemeimbe.

– Avery, te meg mit…

– Beszélnünk kell! – szakítottam félbe, és beléptem a szobájába.

Amit odabent láttam, nos, eléggé sokkolt, hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, fiú vagyok-e vagy lány. Charles kis lakhelye pont olyan modern volt, mint a házuk odahaza, és – amit egyébként rohadtul nem tartottam igazságosnak –, sokkal nagyobb is volt, mint az a szoba, amin hárman osztozkodtunk két szinttel lejjebb; ráadásul egyetlen, hatalmas franciaágyat láttam csak. A fogaimat kezdtem csikorgatni. Naná, hogy külön birodalma van, elvégre a családjáé az iskola!

– Tetszik, amit látsz?

Megborzongtam a hangjától, s megpróbáltam összekapni magam. Kérdését figyelmen kívül hagyva fordultam felé, s komolyan néztem kék szemeibe.

– Segítened kell! – mondtam neki, s helyet foglaltam az ágyán, noha nem adott rá engedélyt.

Charles értetlenül meredt rám.

– Mégis miben?

Nagy levegőt vettem, és gyorsan felvázoltam neki a helyzetet. Nem voltam benne biztos, hogy ő tudott a raktáros esetről, úgyhogy kénytelen voltam beavatni őt abba, hogy Jace a gyanúsítottam, és bár korábban megkérdeztem őt erről, szeretnék biztosra menni, hogy valóban itt volt aznap, mikor a tűz történt.

– És hogy jövök én a képbe? – kérdezte zavartan, még mindig az ajtó mellett állva.

Hatalmasat nyeltem.

– Hozzá tudsz férni bizonyos adatokhoz, ugye? – néztem rá reménykedve. – Szeptemberi hiányzások, ilyenekre gondoltam. Jace-nek aznap hiányoznia kellett pár óráról, hogy odaérjen a raktárhoz.

Charles egy pillanatra elgondolkodott, majd idegesen fújtatva odasétált hozzám, s letelepedett a földre, velem szembe.

– Majdnem, hogy lehetetlent kérsz tőlem, Avery – pillantott rám, homlokán pedig tucatnyi ránc jelent meg hirtelen. – Az csak egy dolog, hogy a nagyapám az igazgató itt… De ezeket még én sem nézhetem meg.

– De valahogy meg tudnád oldani, ugye? – Még én is meglepődtem, milyen könyörgőnek tűnik a hangom. – Kérlek, muszáj megtudnom, hol volt Jace aznap délután!

A fiú gondterhelten túrt a hajába, majd az íróasztalának döntötte a hátát; fogalma sem volt, mit csinálhatna – legalábbis ezt láttam rajt. Belül magamat marcangoltam, amiért őt is belerángattam ebbe az ügybe, de úgy éreztem, ő az utolsó lehetőségem. Aztán majd meglátjuk, hogy le tudom-e zárni örökre a dolgot, vagy tovább kell keresgélnem. Tekintve, hogy most Jace-ről volt szó, tényleg nem tudtam, melyiknek örülnék jobban.

– Megteszek minden tőlem telhetőt – sóhajtotta. – De ezért az adósom vagy, Avery!

Nem akartam tudni, konkrétan mire gondolt Charles, de végül azon kaptam magam, hogy napokon keresztül csak agyaltam rajt. De tényleg, rengeteg minden megfordult a fejemben, amit kérhet tőlem, az információkért cserébe, amiket megszerez majd nekem, s egyik sem tetszett. Bár szükségem volt rá, mégis ettől féltem: hogy ki fogja használni az alkalmat, és valami olyat kér majd tőlem, ami nem lenne fair Castiellel szemben. Utáltam magam emiatt, és utáltam Charlest is, amiért ő az egyetlen személy, aki segíthetett nekem.

El akartam mondani Castielnek, miért kerestem meg Charlest, de a hét hátralevő részében nem sikerült vele hosszasan beszélnem. Fura volt, hiszen egyszer sem vette fel a telefont, mikor kerestem, és üzenetben is meglehetősen szűkszavú volt, amit nem tekintettem jó jelnek. Nem érdeklődött a hogylétem felől, nem kérdezte meg, hogy tetszik az iskola, sikerült-e már beilleszkednem, pedig jól esett volna. Ha pedig én kíváncsiskodtam, letudta a válaszadást néhány szóval. Éppen emiatt éjszakákat sírtam át, mert úgy éreztem, kezdem őt elveszíteni, ráadásul hétvégén sem találkozhattam vele, mert nekem Gerard szüleivel kellett vacsoráznom.

De nem csak Castiel viselkedése keserített el teljesen. Dawn is fura volt, úgy tűnt, mint aki egyáltalán nem figyelt, mikor telefonon beszélgettünk, és az üzeneteimre is órákkal később válaszolt csak – röviden és lényegre törően ráadásul. Rosa és Alexy egyáltalán nem kerestek volna, ha én nem írok nekik, ezt pedig nem tudtam mire vélni. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy máris kezdenek elfelejteni. Komolyan ennyit jelentett nekik a barátságunk? Vagy sosem tekintettek rám barátként?

Elliot volt az egyetlen, aki tényleg érdeklődött arról, hogy érzem magam az új környezetben. Mindennap felhívott esténként, ekkor pedig mindig kiosontam a kollégiumból, és odakint, a szabad levegőn sétálgatva hallgattam őt, hiszen csak tőle tudhattam meg részletesen, mi is történik otthon, a barátaimmal. Általában csendben figyeltem a szavaira, és próbáltam nem elbőgni magam, majd amikor az iskoláról kérdezett, elmondtam neki mindent, ami aznap történt. Egy dolgot nem említettem meg neki; azzal várni akartam péntek délutánig, hiszen tudtam, hogy a kocsijában ülve már senki sem fog hallani minket.

– Hazamész hétvégére? – Lucy hangjára meglepetten kaptam fel a fejem.

Éppen kifelé igyekeztünk a suliból, hiszen az utolsó óránknak is vége volt már. Körülöttünk mindenki hangosan nevetve igyekezett a kapu felé, hogy minél hamarabb elhúzhassák a csíkot, én pedig ezeket az embereket figyeltem egy szomorú mosollyal az arcomon. Akaratlanul is a régi társaságom jutott eszembe, s az, hogy ők valószínűleg most nélkülem érzik fergetegesen magukat.

– Igen – feleltem halkan. Azt már nem akartam elmondani neki, hogy nem hazamegyek, hanem a nyaralónkba, hogy anyám új pasijának a szüleivel találkozzak. Számomra ugyanis ez szánalmasan hangzott.

– Kár – sóhajtott fel a lány csalódottan. – Priya is elmegy… Megint egyedül leszek két napig.

– Keress valami srácot – kuncogtam. – Használd ki, hogy nem lesz körülötted senki! Én legalábbis ezt tenném.

– Ah, de Charles is elmegy… Mégis kivel töltsem akkor a hétvégém?

Kissé furcsán érintett, hogy Lucy egyből Charlesra gondolt, de igyekeztem nem tudomást venni a sárga kis szörnyetegről, ami lassan, de biztosan kezdett ébredezni bennem. Semmi közöm nem volt a sráchoz, éppen ezért nem kellene zavarnia, ha összejönne Lucy-val. Nekem ott van Castiel, akit szeretek. Bár elég gáz, hogy ezt szinte minden nap tisztáznom kell magamban, akárhányszor megpillantom Charlest felbukkanni a folyosón, vagy a kollégiumban. Még a tanulószobába is le szokott jönni, ami mindenki szerint furcsa; Jace például biztosra vette, hogy mindezt csak miatt teszi. Lucy ilyenkor mindig szomorúan kapta el a fejét, én pedig csak megrántottam a vállam, és közöltem Jace-szel, hogy engem egyáltalán nem érdekel, mit csinál Charles. Egy hazug dög voltam…

– Biztosan találsz majd valakit. Sok jó arc van a kollégiumban – biztattam a lányt. – Csak tartsd nyitva a szemed, és ne ragadj le egy embernél – kacsintottam rá.

Lucy belerúgott egy nagyobb hókupacba az utca közepén, majd hirtelen megtorpant. Kérdőn fordultam felé.

– Te könnyen beszélsz, Avery. Annyira gyönyörű vagy, minden srác imád… Engem meg észre sem vesznek…

Összeszorult a szívem, annyira szomorúan ejtette ki a szavakat. Rögtön megsajnáltam őt, ráadásul némi bűntudatot is éreztem, amiért talán miattam nem találja meg a boldogságát. Tényleg tetszett neki Charles, de amíg itt vagyok, nem hiszem, hogy lenne nála esélye. Ezerszer kosarazhatom ki a srácot, egyre inkább világosabbá vált számomra, hogy ő azért ezeregyedszerre is bepróbálkozna nálam, és addig nem is nyugodna meg, míg el nem érné, amit szeretne.

– Fel a fejjel – karoltam át a vállát, és folytattam az utunkat a kollégium felé. – Ne ragaszkodj ennyire görcsösen a szerelem gondolatába. Csak hagyd, hogy megtörténjen… Tudod te, mennyi békát kell megcsókolnod, míg megtalálod a herceged?

Lucy értetlenül pislogott fel rám.

– Békát?

– Igen – bólintottam nevetve, de úgy láttam, Lucy még mindig nem értette, mit akarok ezzel mondani. – Mindegy. A lényeg, hogy próbálj meg sodródni az árral.

– Te megtaláltad már a herceged, Avery? – kérdezte halkan, alig hallhatóan.

Azonnal rá akartam vágni, hogy igen, de inkább elgondolkoztam. Minél többször láttam Charlest, annál inkább elbizonytalanodtam. Szerettem Castielt, persze, ez nem is kérdés. Abban azonban már nem voltam annyira biztos, hogy ő számomra az igazi. Könnyen meglehet, hogy csak pillanatnyi gyengeségről volt szó, hiszen napok óta nem beszéltem vele normálisan, s talán épp ezért éreztem úgy, hogy nem fogunk sokáig együtt maradni. A távkapcsolat tényleg nem nekünk való; a szomorú csak az, hogy úgy látszik, ő nem is próbál tenni azért, hogy rendben tartsuk a kapcsolatunkat. Számtalanszor hallottam, hogy a távolság csak feléleszti a szerelem tüzét. Abban a pillanatban viszont pont az ellenkezőjét tapasztaltam, s a szívem majd’ széthasadt a fájdalomtól. Azt akartam, hogy működjön, hogy bebizonyíthassam mindenkinek, hogy a szerelmünk Castiellel mindent túlél. De erre egyelőre nem láttam sok esélyt.

Még mielőtt válaszolhattam volna Lucy-nak, ismerős alakot véltem felfedezni a parkolóban állva. Egy ideig hunyorogtam, csakhogy biztosra menjek, tényleg ő az, s amikor végre megfordult, s megláttam az arcát, a szomorúságomat mintha elfújta volna a szél. Mosollyal az arcomon indultam meg felé szaladva, nem törődve azzal, hogy csúszós volt alattam a talaj; boldog voltam, hogy végre itt van.

– Elliot! – üvöltöttem, amilyen hangosan csak tudtam, s kissé szipogva vetettem magam a nyakába. – Hiányoztál!

Elliot szorosan ölelte át a derekam, majd rövid idő után kicsit eltolt magától, hogy mosolyogva végig nézhessen rajtam.

– Úgy nézel ki, mint aki a poklok poklát élte át az elmúlt pár napban – jegyezte meg, mire oldalba böktem.

– Mert így volt, tökfej – öltöttem ki a nyelvem. – Hiányoztok, mindannyian. Olyan unalmas itt nélkületek – hajtottam le a fejem.

– Hé, ne csináld, hugi – karolt át ismét. – Gondolj arra, hogy most itt vagyok, és hamarosan anyával is találkozol.

Sűrűn bólogattam. Tényleg erre kellett volna gondolnom; a pozitív dolgokra, nem pedig arra, milyen ramatyul éreztem magam, főleg Castiel miatt. De ahogy eszembe jutott a vacsora, azonnal összerándult a gyomrom. Nem akartam megismerni Gerard szüleit, sőt, legszívesebben azonnal hazarohantam volna, hogy számon kérjem a barátaimat a viselkedésük miatt. De úgy éreztem, ehhez nem igazán volt jogom, elvégre, ha ők úgy gondolják, hogy nem akarják tartani velem a kapcsolatot, akkor nem tudok mást tenni, mint beletörődni ebbe.

 Még néhány szót váltottunk Elliottal, ez idő alatt pedig Lucy a kollégium bejáratánál várt, és feltűnően méregette a bátyám. Viccesen megjegyeztem, hogy nem bánnám, ha összejönne vele, hiszen szívesebben látnám a lányt a családom tagjai között, mint Debbie-t – ezt persze már nem említettem meg, csak gondoltam –, mire Elliot csak fintorgott egyet, s felküldött pakolni. Nevetve fogadtam szót neki, s a fekete hajú lányba karolva siettem fel a szobámba, hogy összeszedjem a ruháimat, és azt a kevés tanulni valót, amire szükségem lehetett. Mármint, nem hinném, hogy olyan sok időm lenne okosodni, de azért nem árt felkészülni mindenre.

Szerencsére Lucy igencsak segítőkész volt, s segített megtölteni a bőröndöm. Közben be nem állt a szája, aminek kifejezetten örültem, hisz’ úgy láttam, kezd visszatérni a jókedve. Nem tudom, hogy ez a bátyám miatt volt-e így, bár sejtettem, hogy köze lehet a dolgokhoz.

– Sietsz vissza, ugye? – Lucy olyan szorosan ölelt meg, mikor kilépni készültem a szobából, hogy egy pillanatra még levegőt sem kaptam. Priya, aki egészen eddig egy szót sem szólt hozzánk, csak a szemeit forgatta, majd folytatta a pakolást.

– P-persze – válaszoltam neki. – Vasárnap délután már itt is leszek.

– Az még olyan messze van! – kezdett el hisztizni. – Maradj, kérlek!

Hatalmas levegőt vettem.

– Most nem lehet, Elliot lent vár. De gyakran írok, jó? És akkor nem fogsz annyira unatkozni.

– Becsszó? – pislogott rám hatalmas szemekkel, mire mosolyogva bólintottam párat.

Nagy kő esett le a szívemről, ahogy kiértem a kollégiumból, s hatalmas táskámat magam után húzva igyekeztem a bátyám kocsija felé. Elliot, ahogy észrevett, kipattant az autóból, s felnyitotta a csomagtartó tetejét, hogy be tudjak pakolni.

– Mi tartott ilyen sokáig?

– Lucy nem akartam elengedni – sóhajtottam. – Szinte könyörgött, hogy maradjak hétvégére.

Elliot felnevetett.

– És te még ezek után is azt akarod, hogy randizzak vele?

Megrántottam a vállam.

– Ettől függetlenül kedves lány.

– Deborah is az.

– Ugyan, kérlek – horkantottam fel mosolyogva, és beültem a kocsiba.

Odabent meleg volt, aminek kifejezetten örültem. Boldogan vettem le magamról a kesztyűm és a sapkám, s dobtam a hátsó ülésre. Elliot csak a fejét rázta, amiért máris rendetlenséget csináltam, de nem szólt, inkább csak becsatolta az övét és elindította a motort.

– Hátul van a ruhád, anya választotta ma estére – mondta, miközben kikanyarodott a főútra. – De nem biztos, hogy fel kellene venned.

Kérdőn néztem rá a szemem sarkából.

– Miért? Annyira ocsmány?

Elliot csak a homlokát ráncolta.

– Nem. Annyira rövid.

Sokkosan kaptam a fejem a bátyám felé. Tudtam, hogy ő lenne az utolsó, aki megszólna egy túl sokat mutató ruha miatt, noha nem igazán díjazná, ha felvenném. Az, hogy most mégis ezt mondta, rögtön idegessé tett, noha eddig sem voltam éppen a legnyugodtabb. Ráadásul úgy éreztem, anyának valamiféle tervei vannak, amiről nekem elfelejtett szólni, pedig tegnap még beszéltem is vele telefonon a ma esti vacsora miatt. Fogalmam sem volt, mi járhatott a fejében, mikor ezt a ruhát választotta, de nagyon nem tetszett. Mit akart ezzel elérni? Hiszen mindig arra törekedett, hogy tökéletesnek mutassa a családunk! Mégis, ha felveszem ezt a ruhát – márpedig fel kell vennem, mert nem tudnék más, alkalomhoz illő rongyot viselni –, Gerard szülei rosszallóan fognak rám nézni, és persze anya nevelési módszereit is megkérdőjelezik majd. De ezt ő sosem hagyná… Mégis, mi az istenért választott akkor egy rövid ruhát?

– Ha túl vagy a kezdeti sokkon – kezdett bele a bátyám kis idő elteltével –, mesélhetnél egy kicsit. Másról sem hallottam tőled, mint a tanárokról, az órákról és Lucy-ról. Sikerült beilleszkedned?

Nagy levegőt vettem.

– Ami azt illeti, személyesen akartam elmondani… – Rövid szünetet tartottam. – Jace az osztálytársam.

Elliot tekintete ijedten villant rám egy pillanatra, majd újra az útra szegezte a pillantását.

– Az a Jace?

Lassan bólintottam, bár ő ezt nem láthatta, hiszen minden erejével a környezetünkre koncentrált. Azonnal feltűnt, milyen görcsösen szorítja a kormányt; sejtettem, mi járhat most a fejében. Ő is tudott arról, kit gyanúsítottunk Castiellel, és ő is egyet értett velünk abban, hogy Jace lehetett a tettes.

– Igen – feleltem halkan, lesütött tekintettel. – Beszéltem vele erről, és…

– Hogy mit csináltál? – szakított félbe idegesen.

– Shh, csak hallgass meg! – pisszegtem le őt. – Már első nap volt egy kis összetűzésünk, és büntetésből ki kellett takarítanunk az osztályunkat. Észrevette rajtam, hogy félek tőle, és bár először nem akartam elmondani, miért, végül rákérdeztem, mit csinált akkor, amikor kigyulladt a raktár. Azt állítja, akkor még a kollégiumban volt.

– És te hiszel neki? – Elliot arca eltorzult egy pillanatra.

Tudtam, hogy nem fogja helyeselni, hogy beszélgettem Jace-szel. Épp ezért nem mondtam el sem neki, sem pedig Castielnek, hogy rákérdeztem a srácnál, hol volt akkor. Ha pedig megtudják, hogy még Charlesszal is beszélgettem… egek, teljesen ki fognak akadni! Még Elliot sem kedvelte Charlest. Ha kiderül, hogy minden áldott nap látom, sőt, még beszélek is vele… Elképzelni sem tudom a reakciójukat, főleg Castielét. Azt azért mégsem tehettem meg, hogy örökre elhallgatom a dolgokat előle, hiszen biztosan megrendülne a belém vetett bizalma. De közölni vele, hogy Charles nem száll le rólam… nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne…

– Persze, hogy nem – feleltem halkan. Kissé furdalt a lelkiismeret, hiszen Jace előtt nem mutattam ki, hogy még mindig gyanakodtam. – Tudod, Charles nagyapja az igazgató, ezért megkértem a fiút, hogy segítsen nyomozni egy kicsit. Azt mondta, megpróbál utána nézni, Jace hiányzott-e aznap órákról, vagy sem.

– Neked teljesen elment az eszed, Avery! – morogta. – Mégis mit művelsz te ott? Pont ezt a két srácot kellene a legjobban elkerülnöd! Ha Castiel megtudja…

– De Castiel nem fogja addig megtudni, míg utána nem jártam a dolgoknak! – csattantam fel. – Elliot, már egyáltalán nem vagyok biztos benne, mit csináljak. Ha kiderül, hogy Jace tette, nem biztos, hogy képes lennék őt feljelenteni. – Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, miközben beszéltem. – De tudod, ha nem ő, akkor mégis ki lehetett? Nincs más a fejemben, Elliot. Ha Charles azt mondja, Jace végig ott volt az iskolában és a kollégiumban, még jobban fogok rettegni, hiszen nem tudom, kire kell odafigyelnem. Elliot, én nagyon szeretném ezt az egészet lezárni – pillantottam rá könnyes szemekkel. – Ha sokáig kell még agyalnom, bele fogok bolondulni!

Elliot szomorúan bámult maga elé. Már kevésbé tűnt mérgesnek, sokkal inkább magatehetetlen volt. Úgy érezhette magát, mint ahogyan én; mindkettőnknek meg volt kötve a keze, s nem tehettünk mást, mint hogy vártunk. Mert ha az illetőnek szánt szándéka volt eltenni engem láb alól, akkor ismét fel fog bukkanni. És nagyon rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban.

– Kitalálunk valamit, Avery – mondta halkan. – Megoldjuk, ígérem!